Tájak, történelmi emlékek
Délvidék a középkorban a törökkel vívott harcok során vált történeti-politikai tájfogalommá, s a dél-magyarországi vármegyéket – Bács-Bodrog, Temes, Torontál, Szerém vármegyét – és Szlavónia területét, illetve a Dunán és a Száván túli bánságokat foglalta magába. A rajtuk és Bosznián keresztül az Adria partjáig húzódó, hadászatilag sorsdöntő jelentőségű kettős végvárrendszer kiépítését Zsigmond király kezdte, és jelentős mértékben Hunyadi Mátyás fejlesztette tovább. Ezen a délvidéki erődrendszeren alapult Magyarország és Horvátország, sőt az osztrák tartományok többségének törökök elleni védelme. A XVIII–XIX. században a Délvidék már a Bácska, a Bánság és a Szerémség közös elnevezéseként létezett, határa az Al-Duna vonaláig terjedt. Az I. világháború után a Magyarországtól Jugoszláviához csatolt részeket jelölte.
A Szent László király által létrehozott déli határvonal mentén Szlavónia és Horvátország volt az egyik hídfő, s a Szörényi bánság a másik, közte helyezkedett el az Ozorai–Sói–Macsói bánságok védelmi vonulata. A török alóli fölszabadulását követően a Habsburg Birodalom, Velence és a törökök között 1718-ban megkötött pozsareváci béke idején ugyanezen a vonalon, de a magyar határon belül létesült a Horvát–Szlavónországtól a Havasalföld–Moldva határáig húzódó katonai határőrvidék intézménye, mely 1690–1884 között játszott jelentős szerepet Magyarország történetében.
A königsbergi Reinhold Lubenau gyógyszerész Beschreibung der Reisen des Reinhold Lubenau című útleírása – amely 1912–1930 között öt kötetben W. Lahm gondozásában jelent meg – hiteles képet ad a mohácsi vész után a megszálló török hadak által elpusztított Magyarországról. 1587. február 12-én II. Rudolf parancsára öt hajóval díszes követség indult Bécsből Alexandriába a Magas Portához, a szokásos évi adószámba menő ajándék átadására. A küldöttséget Petz Bertalan császári hivatalnok vezette, gyógyszerészi minőségben vele tartott Lubenau is. Jó félszázados volt már akkor a török világ a Délvidéken, az utazó feljegyzései a hódoltság korának kezdetére vetnek világot. Február 26-án már Kalocsa vidékén hajóztak, ahol a parton hatalmas, romokban heverő várat láttak. „Ez lett volna a kalocsai (Julusta) püspökség, most teljesen fel van dúlva” – vetette papírra a szomorú látvány élményét a vándor. A császári követ parancsára Mohácson a csatatér megszemlélésére indultak, ahol Lajos király a malom mellett lovastól az ingoványba zuhant és a mocsárba fulladt. A közelben öreg, kiszáradt tölgy állt, „amely köré sok ezer kereszténynek fejét és csontjait örök emlékeztetésül úgy rakták egymásra, hogy szinte elbontják a tölgyet”. Az oszmán hódítóknak mindennapi, rendszeres országútja volt ez a kies táj. Február 27-én a követek a Dráva-torkolathoz értek. Egykor ez a pompás vidék nagyszerű állatállományának sokaságával, gabonájának tömegével, kiváló borával nemcsak Magyarországot, de az egész Németországot, Horvátországot, Boszniát, sőt még Itáliát is ellátta élelemmel, most viszont mindenfelé gyom lepi a mezőket, olyan látványos a pusztulás, hogy „meg kell siratni ily pompás országnak ellenség kezébe való kerülését”. Innen Pálffy Miklósnak, a komáromi várparancsnok atyjának hajdanvaló erdődi várkastélyához hajóztak. A várhegy lábánál elpusztult díszkertek, kiszáradt, leégett fák regélnek szebb időkről. „Halott ország – halott nép” – sóhajt fel Lubenau. Késő este értek Újlakra, melynek tornyait már ugyancsak kikezdte az enyészet. 1545-ben a török elől a főtemplomba menekültek a lakosok, védekezés közben itt hullottak el az utolsó szálig. A vérrel áztatott falak erről árulkodnak még 1587-ben is. Távolabb, a Duna-parton egy romokban heverő kastély regél a magyar táj régi fényéről. „Vanitatum vanitas!” Végre Pétervárad alá ért a kis flotta – Lubenau „Peter-Waradi”-nak írta – és ily lelkes szavakkal írt róla: „Szép és nagy vár, remekül fekszik a sziklás hegyen. Szép tornyok kerítik, két fal veszi körül. A két fal között sok faház áll, szívében egy hatalmas templom, magas toronnyal. Valaha előkelő magyar úré volt. A hegy lábát hosszúkás helység veszi körül, benne szép keresztény templom. A templom karzatán az 1070-es évszám. Az egyik kapuján e felirat: »Maria virgo, mater dei, miserere mei«. A vár alján még egy teljesen romokban heverő templom látható.” Estére Karlovicára értek. Ez a város is romokban hevert, csak egy beszakadt boltozatú nagy templom állott benne, hat szép, faragott pillérével, de hívők helyett disznók, lovak és juhoknak lett istállója. Lubenau így zárta délvidéki útinaplóját: „Két órakor Zimony várához értünk. Ezt sokáig ostromolta a török, ezalatt elpusztult. Néhány faház, egy török mecset meg egy görög templom áll még benne, a víz partján egy tágas Karavánszerály, mert a sok ide jövő nép itt kel át a Száva vizén, ha Magyarországra vagy Görög Fehérvárra veszi útját. Végre szerencsésen elértük Görög Fehérvárat és hajóinkkal a Száván a város felett, a kőbányánál kikötöttünk.”
A XV. századi háborúk idején folyamatosan érkeztek a Délvidékre a balkáni török hódítás elől menekülő szerbek. 1690-ben Csarnojevics Arzén pátriárka a szerémségi Karlócán egyházi központot alapított, ami a XIX. században a területi követelések alapja lett. 1848 májusában a magyar kormánnyal szembeforduló szerbek a karlócai gyűlésükön követelték a Szerb Vajdaság megalakulását. A szabadságharc bukása után a bécsi kormányzat átalakította a magyar közigazgatást, és létrehozta az 1849–1860 között létezett Szerb–Temesi Bánságot; ennek 1860-ban történt fölszámolása után a Délvidék (Szlavónia kivételével) 1918-ig ismét Magyarországhoz tartozott. 1918. november 25-én a szerbek újvidéki gyűlésén döntöttek a terület Szerb–Horvát–Szlovén királysághoz történő csatolásáról. Délvidék ma a Trianonban a délszláv államokhoz csatolt területeket jelenti, olykor (tévesen) Vajdaság szinonimájaként él.
A délvidéki magyar történetírás kezdetét két szerény könyvecske, Ugróczy Ferencz 1816-ban Szegeden kiadott, Grünn Orbán betűivel kinyomtatott, 63 oldalas Zentai ütközet című műve, és az ugyancsak Szegedhez kötődő Etska Kisded Rajzolattya – A’ Nemzeti-Gazda számára küldte Vedres Istvány Szegedrül, sept. 22-dikén, 1817. barokkos címet viselő, 29 oldalas füzetecske jelenti. Mintha egymást egészítenék ki: az első a török alóli felszabadulás nagy eseményére emlékezik, a másik viszont már – igaz inkább csak kivételes jelenségként – a virágzó tájat örökíti meg.
És bár az ekkoriban tudósi körökben igen népszerű Tudományos Gyűjtemény (1817–1841) szerzői is felfedezik maguknak az újjászülető Délvidéket, ez még mindig a latin nyelvű tudományos irodalom kora volt, igen csinos a latin nyelvű munkák sora. Horváth Mihály 1840-ben kiadott, s a déli vármegyék gazdaságtörténetét is kellő alapossággal részletező Az ipar és kereskedés története Magyarországban a három utolsó század alatt című monográfiájáig jószerével csak deák nyelven megjelentetett művekben szerepelt a vidékünk – olykor csak egy-egy részletének – statisztikai, földrajzi és közigazgatási leírása.
A XVIII. század végétől, a XIX. század elejétől kezdve a katolikus egyházmegyék és a püspökségek rendszeresen megjelentetik számvetéseiket, az évkönyveket. A Csanádi Római Katolikus Egyházmegye Schematismusa (Catalogus venerabilis cleri dioecesis Csanadiensis) 1793-tól (Temesvár), a Boszniai vagy Diakovári és Szerémi Római Katolikus Egyházmegye Schematismusa (Calendarium venerabilis cleri dioecesium Bosnensis seu Diakovariensis et Syrmiensis canonice unitarum) 1807-től a budai egyetemi nyomdai betűivel nyomva, a Zágrábi Római Katolikus Egyházmegye Schematismusa (Schematismus cleri dioecesis Zagrebiensis) 1808-tól (Zágráb), a Kalocsai Római Katolikus Főegyházmegye Schematismusa (Schematismus venerabilis cleri archi-dioecesis Colocensis et Bacsiensis) pedig 1824-től szolgáltatott az érdeklődők számára fontos történeti adatokat.
A Délvidék magyar irodalma nem a pogány istenekhez intézett fohásszal kezdődött, nem a mitológiai időkben keletkezett. A Délvidék magyar irodalma a XVIII. század végén, a XIX. század elején született meg az elnéptelenedett vidék honfoglaló írástudóinak a lelkében – úgy, hogy többségük minden bizonnyal a középkori, XIV–XVI. századi előzményeket sem ismerte. A Bácska és a Bánság XIX. századi történetének lényege valóban a polgárosodás kérdésének tisztázása során írható le a legvilágosabban. Annak a polgári közösségnek az értelmezésével, amely elsősorban a politikai, közéleti és kulturális intézményei által alkotta meg azt a társadalmi valóságot, amely az oktatás, a tudományok, az irodalom és a művészetek terén lehetőséget biztosított az alkotó munkára, és az alkotó munka révén az értékteremtésre.
Irodalom: Magyar Katolikus Lexikon. II., 1993; Magyar Nagylexikon. VI., 1998; Magyarország, Erdély, Horvát-Tótország, Temesi bánság, Szerb Vajdaság helynévtára. Budapest, 1854; Teleki Domokos: Egynehány hazai utazások leírása Tót- és Horvátországnak rövid esmértetésével együtt. Nyomatott Bécsben, 1796; Gróf Hofmannsegg utazása Magyarországon 1793–1794-ben. Budapest, 1887; Ugróczy Ferencz: Zentai ütközet. Szeged, 1816; Etska Kisded Rajzolattya – A’ Nemzeti-Gazda számára küldte Vedres Istvány Szegedrül, sept. 22-dikén. 1817; Horváth Mihály: Az ipar és kereskedés története Magyarországban a három utolsó század alatt. Buda, 1840; Fényes Elek: Magyar országnak, ’s a’ hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. Pesten, Trattner-Károlyi tulajdona. I. kötet 1841, II. kötet 1843, III. kötet 1844; Geszti Lajos: A magyar állam déli határváltozásairól. In: Földrajzi zsebkönyv. 1944, Temesy Győző (szerk.); Muhi János: Délvidék szellemiségének alakulása. Kalangya, 1942, XI. évf., 11. szám, 512–513. p.; Palóczi Edgár: A Délvidék a XVI. század derekán. Kalangya, 1944, XII. évf., 2. szám, 61–63. p.; Hegedűs Antal: Kolostorok a középkori Délvidéken. Bácsország, 1996, 7. szám; Mák Ferenc: A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája. Újvidék, Forum Könyvkiadó és Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2008
(Folytatjuk)
