Makrai Péter
„Hát tegyetek követ a tarisznyátokba!”
Az 1895-ben született Gáspár Simon Antal mesélte: Wolánszy nagybirtokos a szegény Bukovinából móduvázásra kényszerülő éhező zsellérekkel élcelődött így, kik a cséprobotjukat miatta nem tudták teljesíteni. De miért nem: mert szabály volt, ha valaki rosszul végzi a munkáját, még egyszer annyit kellett ledolgoznia. Ez a nagygazda olyan undok volt, hogy állandóan sarcolta őket: a kicsépelt szalma közé észrevétlenül egy-egy marék búzaszemet vetett, s amikor a cséplést ellenőrizte, mindig ráförmedt valamelyikre, hogy hanyag és henye, s vagy újrakezdi a munkát, vagy nem kapja meg a bérét. Makrai Péter négy nyelvet is beszélt. Egy panaszos levéllel bátran egészen Bécsig elgyalogolt. A kihallgatását megvárta, majd gyalogszerrel haza is ment. Ekkor az elbeszélő szerint el is fogatta őt a nagy hatalmú Wolánszky. Elrendelte, hogy ötvenet üssenek Makrai Péterre, aztán akasszák fel. De elkéshetett, mert közben lovas érkezett a bécsi udvartól, aki leállíttatta a büntetés végrehajtását. A kegyetlenkedő bojér elbujdosott, s végül félelmében felakasztotta magát. Háromszor is eltemették, de a föld akkor se fogadta bé, kivetette magából. Sokak átka ült rajta…
Koldusboton
Az elszegényedés réme ült a bukovinai székelységen, hiszen a letelepedésükkor kiosztott föld csak a kezdet kezdetén volt elég a megélhetéshez. 1786-ban az öt falunak mindössze 2687 lakosa volt, és a betöretlen föld megmunkálása, termővé tétele hatalmas erőket kívánt tőlük. Mártonffy Mór plébános igyekezete nélkül még ennyi se lett volna. Azonban évszázad múltán termőre fordult a sorsuk, 1880 körül okos számítások szerint három és félszer annyi bukovinai székelyt, 9887 lelket tartottak nyilván. Míg 1930 körül, már Nagy Románia fojtogató ölelésében, a magyar ajkúak száma 15 650 volt! Két évszázadon át az elszegényedéssel és a szinte mindennapos nélkülözésekkel kellett szembesülniük: a túlnépesedés és a szegénység rémével küszködtek. Hathatós állami segítség hiányában, a többgyerekes családok közül sokan kénytelenek voltak elvándorolni. Végül 1880 után olyan területeket népesítettek be, mint a délvidéki Al-Duna kanyarulata, vagy Déva és Marosludas. És a „gyengébb” telepítések: Vajdahunyad, Gyorok, Vice, Magyarnemegye… De végül jutott belőlük Bosznia területére is! Sőt, nemsokára már Kanadába, az Egyesült Államokba és Brazíliába.
