Szavakból híd

A muzslyai Kovács Jolánka író, műfordító novellái zömében a társadalom peremére szorult, hátrányos helyzetben élő gyerekek és felnőttek megrázó történeteit mesélik el, fordításkötetei pedig szellemi hidat képeznek a magyar és szerb írók között. Novelláit, műfordításait vajdasági, szerbiai, magyarországi, felvidéki és romániai folyóiratok közölték. Eddig összesen 49 műfordításkötete jelent meg. Ebből 11 kiadványt szerbről magyar nyelvre, 38-at pedig magyarról szerbre fordított le. Ezek közül az októberben megtartott 68. Belgrádi Nemzetközi Könyvváráson öt, az idén magyarról szerb nyelvre átültetett műfordításkötetét mutatták be, amelyek a belgrádi Alma Kiadó, illetve az Alma Kiadó és a Vračar Művelődési Központ közös kiadásában jelentek meg.

Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre, mikor került először kapcsolatba az irodalommal?
– Ez egy folyamat volt, amelynek minden lépcsőfoka összefügg az előzővel. Ha az írott szóval való első találkozásomra gondolok, akkor az jut eszembe, hogy valóban korán megtanultam olvasni. Már hatévesen a muzslyai könyvtárba jártam a nővéremmel vasárnap délelőttönként. A könyvtár, ami a vasárnapok fénypontját jelentette nekem akkoriban, a községházán volt, egy gyéren megvilágított, porszagú, kisebb teremben, nem férhetett oda be túl sok könyv, nekem mégis úgy tűnt, ott az egész világ. Emlékszem, milyen boldogsággal vittem haza az első kikölcsönzött könyvet, Eduard Petiška cseh író A világ leggazdagabb verebe című, néhány oldalas mesekönyvét – persze nekem csak a mese volt a fontos, a verebek kalandjai, az írójáról tudomást se vettem. Tél volt akkor, és akkora hó, hogy az utcákon nem lehetett átlátni a túloldalra. A telek nem annyira szépek azóta, de évente felidézik bennem a kis mesekönyv főhősét, s a vasárnapi tökös rétes édes illatát is: amikor aznap hazaértem a könyvtárból, már az előszobában áradt ez a finom illat, s én a rétest eszegetve olvastam el a könyvet, meg utána még sok másikat, folyamatosan. A meséket szerettem nagyon, meg Móra gyerekkönyveit, később persze a pöttyös meg a csíkos könyveket. Az általános iskola felső osztályaiban Varga Katalin magyar szakos tanárnőm rendszeresen vitt irodalmi, fogalmazási és nyelvtanversenyekre, és talán itt kezdett bennem még jobban tudatosulni az öröm, hogy milyen csodálatos dolog, hogy érzéseinket, tapasztalatainkat le is tudjuk írni, és hogy a könyvek mennyivel többet elmondanak, mint amennyit látunk a világból. A gimnáziumban a magyartanárnőm tanítási módszere az órákon külön meghatározó volt számomra. Gyakran osztott ki témákat, írók-költők életrajzát, irodalmi irányzatokat, házi olvasmányokat kellett egyedül feldolgoznunk, utánaolvasnunk a könyvtárban. Én nagy örömmel merültem bele ezekbe a dolgokba, a kutatás szabadságába. Később jött az újvidéki Magyar Tanszék, majd 1993-ban lettem a Sziveri János Művészeti Színpad tagja, s onnan kezdve állandó jelleggel szerveztem irodalmi esteket Muzslyán, s ugyanebben az időszakban lettem a Bánáti Újság, majd később a Családi Kör munkatársa is. Az irodalommal való foglalkozás egyszerűen beépült az életembe – egy szerencsésen adott lehetőség ez, fontos és megbecsült társam a mindennapokban.
n Volt-e egy meghatározó pillanat, amikor úgy döntött, írással foglalkozik?
– Nem volt. Azt gondolom, hogy ez nem is döntés kérdése. Emilyen értelemben én viszonylag későn kezdtem el írni, negyvenkilenc évesen, viszont a mai napig sem késlekedést, sem hátrányt nem érzek ebben. Gimnazista koromban írtam ugyan novellákat, de utána vagy három évtizedig nem. Aztán egy szép októberi napsütéses délutánon leültem a muzslyai iskola könyvtárában – ott dolgoztam akkoriban – és írtam egy novellát. Azóta írok, folyamatosan, bár nem egyforma intenzitással, az időközök váltakoznak.

Hogyan születik meg egy-egy történet? Van-e olyan téma, amihez gyakran visszatér?
– Minden történetemnek van valóságalapja. Azt írom, amiről úgy érzem, meg kell írnom; lehet az személyes történet, vagy mások története, ami megérintett, kiváltott bennem valamit, amit ki kell mondanom, de lehet egy emlékfoszlány, egy hangulat, egy pillanatkép, vagy néhány elejtett, súlyos szó is. Gyakran írok a gyerekek világáról, azokról a dolgokról, amikkel azok a gyerekek küszködnek, akik nem kapnak elég szeretetet, akik problematikus, vagy a szó legszorosabb értelmében szegény sorsú családban nőnek fel, akik úgy érzik, nem „egyenrangúak” az átlaggal, akiknek nincs kivel megbeszélniük azt, ami a szívüket nyomja. Őket a felnőtt dolgok zavarba ejtik, feszültségben tartják egész kis életüket. Visszatérő téma nálam a leépült, a már nem működő, a feszültséggel teli, de mindezek ellenére mégis létező párkapcsolatok; kiegyensúlyozott férfi-nő kapcsolatról még nem írtam, de talán azt is meg kellene írni egyszer, biztosan volna is mit, hisz ha azt mondom, kiegyensúlyozott, ez sem légből kapott vagy gombnyomásra megvalósuló állapot. Az állatok világa is érdekel, az állatok személyisége, lelkülete, az, ahogyan ők látják az embereket, a világot. Szerintem az állatok és kisgyermekek ezen a világon a legtisztábbak, a legőszintébbek, külön meg kellene becsülnünk, hogy köztünk élnek. Nagyon sokat tanulhatnánk tőlük, ha jobban odafigyelnénk rájuk.

A meseírásban és a felnőtteknek szóló írásaiban más hangon szól. Hogyan találja meg a megfelelő hangnemet, stílust?
– A hangnem, a stílus alakul magától. Ha mesét írok, már előzőleg is izeg-mozog bennem valami. Mondjuk napok óta fogva tart egy mondat, egy állatka lénye vagy neve, egy érdekes embertípus (felnőtteknek szóló meséket is írok időnként). Ezekről csak könnyedén, viccesen lehet írni; van, hogy én magam is elnevetem magam írás közben, bár nem ennyiből áll a dolog, hisz a meseírás ugyanakkor felelősséggel is jár: logikátlan és hiteltelen szöveget nem szabad a gyerek-olvasó elé adni. Ha mesét írok, én magam is teljességgel átkattanok ebbe a világba, mert van ebben egyfajta szerepjáték is – írás közben teljességgel belebújhatok egy macska, egy tyúk, egy stiglinc, egy nagyszájú asszony vagy egy ijedős ember szerepébe, személyiségébe, és bele is kell bújnom, hogy a történet vigyen magával, és úgy alakuljon, ahogyan alakulnia kell. Ami a felnőtteknek szóló prózákat illeti, ha bennem él valami, amiről szólnom kell, az már eleve meghatározza a hangulatomat, a hangnemet, a stílust, amikor leülök írni. Mostanában inkább rövidprózáim születnek, látszólag talán mindennapi témákkal, de számomra lényeges élmények, hangulatok, kérdések, megválaszolások vannak mögöttük.

Mikor és hogyan kezdett el fordítással foglalkozni?
– 2007-től három évig bedolgoztam a nagybecskereki városháza történelmi levéltárának. A Torontál hetilapból fordítottam újságcikkeket magyarról szerb nyelvre – de ez véletlenül alakult így. 2010-ben a muzslyai iskolában dolgoztam, amikor Nagybecskerek városa egy határon átívelő IPA-projekt keretében több művelődési rendezvényt szervezett. Ezekbe az itteni kulturális egyesületek és iskolák is bekapcsolódtak, köztük a muzslyai iskola is. Egy kolléganőmmel együtt én szerveztem meg a gyerekek számára Villányi László és Danyi Zoltán író-olvasó találkozóját. A rendezvényekről aztán a városháza egy összegző füzetecskét jelentetett meg, amibe a két író műveiből is bekerült néhány szöveg, amiket szerbre fordítottam. Utána lefordítottam Danyi Zoltán Hullámok után a tó sima tükre című novellafüzérét, bár ez a kötet szerbül azóta se jelent meg, csak néhány novella a belgrádi Alma Kiadó Književne novine című irodalmi folyóiratában. Akkoriban ismerkedtem meg Balázs F. Attila erdélyi származású íróval, költővel, műfordítóval, az AB ART Kiadó igazgatójával, aki akkor Szlovákiában élt. Az első műfordításkötetem, az ő szerbre fordított, válogatott verseivel, a Prelomljeni hleb című 2012-ben látott napvilágot a pancsovai Libertatea Kiadó gondozásában. Balázs F. Attilának sokat köszönhetek, sok magyar szerzővel ismertetett meg, akik szerették volna, hogy műveik megjelenjenek szerb nyelven. Szintén lényeges volt számomra, hogy megindult az együttműködés az AB ART Kiadó és a belgrádi Alma Kiadó között, aminek Đorđe Otašević az igazgatója. Így kezdődött, így indult meg a rengeteg, szinte folyamatos munka.
Mindehhez hozzá kell tennem, hogy én annak idején a nagybecskereki gimnáziumba nagyon silány szerb tudással kerültem be. Muzslyán nem volt alkalmam szerbül megtanulni, az általános iskolai szerb szakos tanárom meg, Isten nyugosztalja, nem sokat adott bele az óráin a nyelvtanításba – végül Újvidéken, harmadéves egyetemista koromban, az egyetemista otthonban tanultam meg szerbül rendesen, majd tizenhét évig dolgoztam anyanyelvápoló tanárként Erzsébetlakon, ott vegyes nemzetiségű volt a kollektíva, hát legtöbbet szerbül beszéltünk egymással. A szerb nyelv szépsége viszont csak azóta bűvölt el, amióta műfordítással foglalkozom. 

Hogyan látja: a fordító egy láthatatlan tolmács vagy inkább alkotótárs?
– Mindkettő, sőt azt gondolom, a fordító valamiféle híd is a két nemzet kultúrája között. Az olvasók közös barátja, aki lehetővé teszi, hogy egy más nemzetiségű alkotó műveit saját nyelvükön ismerjék meg. Világirodalom nem létezne fordítók nélkül – erre talán nem gondolunk eleget. A fordító ugyanakkor alkotótárs is, persze egy bizonyos határig. Ennek a határnak a megtalálásához nem léteznek kimondott szabályok, a fordítónak rá kell éreznie a mű hangulatára, a sorok közötti rejtett üzenetekre, figyelnie kell a mű stílusára, a nyelvezetre, és mindezt visszaadni más nyelven, amennyire csak lehetséges. Felelősségteljes munka a fordítás, hiszen például, ha egy szerző rám bízza a versei lefordítását, azzal ő beenged engem saját költői, de a lelki világába is, és nekem ezt nagyon tiszteletben kell tartanom.

Kiket szokott fordítani, és kinek az alkotásai jelentették eddig a legnagyobb kihívást?
– A fordítások mindegyike kihívás, de mindenképpen kiemelném Gion Nándor négy ifjúsági regényét, melyeket szerb nyelvre ültettem át és a szenttamási Gion Nándor Emlékház meg a Prometej Kiadó közös kiadásában jelentek meg (A kárókatonák még nem jöttek vissza, Sortűz egy fekete bivalyért, Zongora a fehér kastélyban, Testvérem, Joáb) és az Izsakhár című regényét, amit lefordítottam ugyan, de még kiadásra vár. Gion különleges, hömpölygő mesélő stílusát kellett visszaadnom ezekben a művekben – a rengeteg sokszorosan összetett mondatnak nemcsak értelmét, de hangulatát is. A párbeszédek nyelvezete, stílusa is nagyon fontos Gionnál, hisz nála maguk a párbeszédek árulnak el sok lényegeset a hősök jelleméről. 
Zömével kortárs írók, költők műveit fordítom. A verseskötetek közül külön kihívásként Halmosi Sándor és Németh Péter Mikola verseit emelném ki. Egyébként jóval többet fordítok magyarról szerbre, mint fordítva. Szerbről magyarra Nedeljko Terzić, Milan Dunđerski, Miomir Milinković, Duška Vrhovac, Sašo Ognenovski és Snežana Miladinović Lekan versesköteteit fordítottam, ezeken kívül Zoran Penevski egyik gyerekregényét, Olivera Olja Jelkić egyik regényét és Bajruzin Hajro Planjac ifjúsági regényét – ezeket a köteteket az AB ART Kiadó jelentette meg magyarul. Magyarról szerbre Balázs F. Attila, Fellinger Károly, Halmosi Sándor, Demény Péter, Turczi István, Pál Dániel Levente, Kürti László, Lövétei Lázár László, Száraz Miklós György, Zalán Tibor, Ördög Gábor István, Pethő Lorand, Hodossy Gyula, Filip Tamás, Ambrus József, Németh Péter Mikola, A. Túri Zsuzsa, Berta Eleonóra műveit fordítottam – közülük néhány szerzőnek több kötetét is, valamint Manolis Aligizakis, Constantin Barbu, Rodica Marian és Adrian Suciu köteteit – ezeket az eredeti nyelvről Balázs F. Attila ültette át magyarra.

Miben más egy szerb irodalmi mű lüktetése egy magyaréhoz képest?
– A szerb nyelv, mint tudjuk, nagyban különbözik a magyartól. Már abban is, hogy a szavakban máshol van a hangsúly. A szerbben nemcsak a nyomatékosítást szolgálja a hangsúly, zenei komponense is a versnek. Egy szövegnél, egy versnél a tartalmi és formai összetevők is nagyon fontosak. Ha rímes, ritmikus verset fordítok, akkor nagyon kell dolgoznom azon, hogy a rím, a ritmus, a lüktetés a másik nyelven is érezhető legyen.

Mesélne az belgrádi könyvvásárról?
– Az Alma Kiadó szervezésében a belgrádi könyvvásáron már jó néhány éve bemutatják a magyar szerzők műveit, melyeket abban az évben szerbre fordítottam. Eljönnek a magyar szerzők – a személyes találkozások, a beszélgetések az Alma Kiadó standjánál nagy élmény nekik is, nekem is, a belgrádi kiadónak is – a könyvbemutatón magyarul is felolvasnak egy verset, beszélgetek velük a megjelent kötetükről, munkásságukról, magyarul-szerbül hangzanak el a kérdések-válaszok, vagyis szimultán fordítok a helyszínen, ugyanakkor Pera Ponjavić szerb színész is közreműködik a bemutatókon, felolvas a szerbre fordított kötetekből. Értő közönség is összegyűlik mindig, kérdések hangzanak el a magyar szerzőkhöz. Idén október 26-án, a 68. Belgrádi Nemzetközi Könyvvásáron öt, az idén magyarról szerb nyelvre átültetett és megjelent műfordításkötetem került bemutatásra: Ambrus József Töviskereszt (Krst od trnja), Németh Péter Mikola Mysterium carnale, Adrian Suciu Értekezés a vízen járásról (Hodanje po vodi), A. Túri Zsuzsa Exit c. verseskötete, valamint Berta Eleonóra Sorsutak (Putevi sudbine) c. kisregénye.

Min dolgozik mostanában?
– Halmosi Sándor verseit fordítom szerb nyelvre – négy verseskötete már megjelent szerbül a fordításomban, három az Alma, és egy a Mesopotamia Kiadó gondozásában. Most egy válogatást fordítok a szerző négy legutóbbi kötetéből (Katharok, Rubljov Rinpocse – A belső ikon, Őnekik Szulamit, Belülről horzsol), kiváló és nem egykönnyen fordítható versek, valóban nagy kihívás.