A természet szeretete, a természet iránt való rajongás, kötődés nem új keletű dolog. Ha végiggondoljuk a művészeti irányzatokat, igen sokban fellelhető a természet közelsége, a természetbe való kivonulás, vagy akár a természeti motívumok megjelenése, alakváltozata. Lehet ez zene, irodalom, vagy akár a képzőművészet. Gondoljunk csak Szinyei Merse Pál, Claude Monet vagy akár Georges Seurat festményeire, amelyeken a zöld pázsit, park jelenik meg. Sorozatunkban képeslapszerű parkbemutatókat közlünk, hogy a kedves olvasóval a Magyar Szó hasábjain együtt barangoljuk be Vajdaság zöld oázisait, felidézzük a letűnt korok emlékeit, a parkokhoz fűződő történeteket, kialakításukhoz kötődő érdekességeket.
A parkok a korábbi évszázadokban gyakran az előkelőbb rétegek sétálóhelyei, társasági találkozóterei voltak, később azonban egyre inkább megnyíltak a szélesebb közösség előtt. A park a pihenés, a feltöltődés és az együttlét színterévé vált: helyszínné, ahol a városi zajból kiszakadva lehetett időt tölteni. A fák árnyékában tett séták, a padokon folytatott beszélgetések vagy a csendes szemlélődés régen is fontos részei voltak a mindennapoknak – és ma is azok. Napjainkban a parkok jelentősége talán még inkább felértékelődött. A felgyorsult életmód, a beton és az aszfalt világában különösen nagy szükség van olyan terekre, ahol meg lehet állni egy pillanatra. A parkok ma egyszerre szolgálnak találkozóhelyként, játszótérként, sportolási lehetőségként és csendes menedékként. A gyermekek számára a játék és a felfedezés tere, az idősebbeknek a nyugodt sétáké, a fiataloknak pedig a közösségi élet egyik fontos színtere. Egy település parkjai sokat elárulnak arról is, mennyit figyel a közösség a környezetére és egymásra. A gondozott zöldterületek nemcsak esztétikai értéket képviselnek, hanem az életminőséget is javítják. Egy város parkjai így nem pusztán díszítőelemek, hanem élő, formálódó közösségi terek.
Óbecse parkjai is ezt a szerepet töltik be. Mindegyik saját történettel, hangulattal és közösségi funkcióval járul hozzá a város mindennapjaihoz. Múltjuk gazdag, jelenük kihívással terhelt, jövőjük pedig nagyrészt azon múlik, mennyire tud a közösség figyelmet fordítani rájuk.
ALSÓ PARK – AZ EGYKORI ÁRPÁD-LIGET EMLÉKEZETE
A mai Alsó park helyén egykor az Árpád-liget terült el, amelyet a 19. század végén Óbecse legszebb és legjobban rendezett partjaként tartottak számon. Kialakítása a 19. század közepén kezdődött Szonomár János községi bíró kezdeményezésére, végleges alakját az 1870-es évekre nyerte el. Nevét az egykori Árpád utcáról kapta, amely a park mentén húzódott. Az Árpád-liget akkor jóval nagyobb területet ölelt fel: egészen a Tiszáig nyúlt, határait több mai utca jelölte ki. A korabeli leírások szerint valódi ékszerdoboz volt: négysoros fasorok, tágas sétányok, kör alakú tér lovaskocsik számára, gondosan ápolt rózsakert, árnyas sétálóutak, nyári táncterem, pavilonok, teraszok, sőt még lőtér és kisebb tó is helyet kapott benne. A korabeli sajtó úgy emlegette, mint a Tisza menti régió egyik legszebb parkját, ahol rendszeresek voltak a nyári mulatságok, zenés összejövetelek, amelyek messze földről is vonzották a fiatalokat és a vendégeket. A park életében fontos szerepet játszottak a helyi egyesületek is. Itt működött például a lövészegylet, amelynek tagjai sportolási lehetőséget és társasági programokat kínáltak a város lakóinak. Az önkormányzat jelentős területet biztosított számukra a park elit részén, azzal a feltétellel, hogy gondoskodnak annak karbantartásáról. A 20. század elején azonban a park sorsa megpecsételődött. Területét fokozatosan csökkentették, egy részén 1906-ban megépült a régi lóversenypálya, később tiszafás park alakult ki, majd a világháborúk és az urbanizáció következtében az Árpád-liget elveszítette eredeti fényét. Ma a hajdani park helyén étterem és sportlétesítmény áll, a régi rózsakertnek és sétányoknak pedig már csak az emléke él.
FELSŐ PARK – A LEGENDÁS SZERELEM ÉS A FÁK TÖRTÉNETE
Óbecse másik fontos zöldterülete a Felső park, amelynek kialakulása a 19. század második felére tehető. A helyi legendák szerint a park történetéhez egy megható szerelmi történet is kapcsolódik. Réges-régen, amikor az utak még földesek voltak, és Óbecse épp csak kezdte felölteni mai városi arculatát, a Tisza régi medre fölé emelkedő dombon Fekete Béla báró birtoka terült el. Fiatal, dolgos és sikeres nemesember volt, aki a bálok és társasági események helyett inkább a csendet és a madarakat kedvelte. Háza körül rétek húzódtak, a mai Felső park helyén pedig termékeny szántóföld terült el, amely ősszel aranysárgán hullámzott a búzától. Egy tavaszon a báró vendégül látta rokonát, Évát, valamint annak barátnőjét, Klárát. Klára halk szavú, derűs tekintetű lány volt, aki Pestről érkezett Újvidékre tanítani. Hosszú sétáik során, a Tisza partján Klára gyakran mesélt a nagyvárosok parkjairól és kertjeiről – olyan helyekről, ahová az emberek levegőt venni, beszélgetni és álmodni járnak.
– Miért nincs Óbecsének saját parkja? – kérdezte egyszer, miközben egy pipacsot szedett.
A báró elmosolyodott, de azon az éjszakán nem jött álom a szemére. Másnap elrendelte az ültetést: előbb hársakat, gesztenyéket, majd tölgyeket és platánokat. A fákat csónakokkal szállították fel a Tiszán, egyes ritkább növények magjai pedig egészen Bécsből érkeztek. Néhány év alatt a szántóföld árnyas ligetté változott, amelyet a város lakói hamarosan Felső parknak kezdtek nevezni, mivel a folyó fölé magasodó dombon, „fent” helyezkedett el. Azt beszélték, hogy a báró és Klára egymásba szerettek, ám szerelmüket soha nem vállalták nyilvánosan. Klára néhány év múlva súlyosan megbetegedett, a báró pedig mindennap meglátogatta, és mesélt neki arról, hogyan növekednek a park fái. Amikor Klára elhunyt, a báró kedvenc hársfája alá egy tölgyfából készült padot állíttatott – ez volt a Felső park első padja. A legenda szerint attól kezdve a fiatal szerelmespárok legszívesebben ezen a padon ültek, és hitték, hogy ha ott csókolják meg egymást naplementekor, szerelmük olyan hosszú életű lesz, mint maga a park. Bár a bárói birtok és a pad az idők során eltűnt, a park megmaradt, ami az emberi érzelmekkel átszőtt emlékezet helyszíne.
A legenda mellett annyi bizonyos, hogy Felső park mai formáját a 19. század közepén, 1860 környékén nyerte el, egy olyan városrendezési terv részeként, amely a zöldterületek kialakítását is célul tűzte ki. Pontos tervezője nem ismert, de a park tudatos urbanisztikai elképzelés részeként jött létre. Jellegzetes fái – platánok, juharok, kőrisek, gesztenyék – mai is meghatározzák hangulatát. Különlegessége a parkban található, a gyermekek által csak „narancsfának” nevezett maklúra (narancseper), amely Észak-Amerikából származik. A Felső-park központi eleme a gyermekorvosi rendelő épülete, amely 1943-ban épült. A második világháború idején Zöld kereszt néven is ismerték, mivel zöld kereszttel jelölték meg a tetejét, hogy megóvják a bombázásoktól. Ma a parkban játszótér, sétányok és közvilágítás található, ugyanakkor hiányoznak a padok, ivókutak és egyéb, pihenést szolgáló elemek.
ERDŐTELEPÍTŐK PARKJA – A JÖVŐNEK ÜLTETETT ÖRÖKSÉG
Az Erdőtelepítők parkja nem csupán egy zöldterület Óbecsén, hanem élő emlékmű: a közösségi gondolkodás, a szakmai elhivatottság és a jövőbe vetett hit lenyomata. Létrejötte szorosan összefonódik az egykori faiskola működésével, amely évtizedeken át meghatározó szerepet töltött be a település zöldterületeinek kialakításában és fenntartásában. A park területe eredetileg faiskolaként funkcionált: itt nevelték azokat a facsemetéket és dísznövényeket, amelyek később nemcsak Óbecse utcáit és parkjait, hanem a környező települések köztereit is gazdagították.
A faiskola és a későbbi park kialakításának meghatározó alakja volt Mihajlo Miša Pejović, akinek munkássága máig érezhető a területen. Szakmai tudása, kitartása és a növények iránti mély tisztelete nemcsak egy működő faiskolát eredményezett, hanem egy olyan szemléletet is, amely szerint a természet gondozása hosszú távú, felelősségteljes közösségi feladat. Pejović számára a fa nem egyszerű növény volt, hanem időben előre mutató döntés: olyan érték, amelynek igazi hasznát sokszor már nem az ültető, hanem a következő nemzedék érzi. A terület folyamatosan átalakult: a facsemeték megerősödtek, árnyas részek alakultak ki, a növényállomány pedig egyre inkább alkalmassá tette a környezetet sétákra és pihenésre. Ez a folyamat vezetett el oda, hogy 1969-ben a korábbi faiskolát hivatalosan is közparkká nyilvánították, és ekkor kapta az Erdőtelepítők parkja nevet. A park első éveiben 60 ezer fa és cserje került telepítésre, a következő években a növényzet folyamatosan gyarapodott. Az 1970-es évek végére ez a szám elérte a 120 ezret, mintegy 80 különböző növényfajtából. Az 1990-es évek elején háttérbe szorult a park gondozása, aminek következtében a fák száma 2300-ra csökkent. 2017-ben a parkban futópályát alakítottak ki, majd 2022-ben a terület egy szabadtéri fitneszparkkal is gazdagodott.
Az Erdőtelepítők parkja különleges átmenetet képez a természetesebb, „erdőszerűbb” zöldterületek és a tudatosan tervezett városi parkok között. Nemcsak pihenőhely, hanem emlékeztető is: arra, hogy a városi zöldterületek nem maguktól születnek, és nem maradnak fenn maguktól. Gondoskodást, szakértelmet és hosszú távú gondolkodást igényelnek – pontosan azt, amit egykor a faiskola dolgozói és vezetői képviseltek, és amit a park nevében is őriz.
A mai Alsó park helyén egykor az Árpád liget terült el (Fotó: Szomszédok a szomszédokért/Facebook)
Munkaakció az Erdőtelepítők parkjában 1972-ben (Fotó: Szomszédok a szomszédokért/Facebook)
PADOKAT AZ ÓBECSEI PARKOKBA!
A múlt emlékei és a jelen hiányosságai hívták életre azt a kezdeményezést, amelynek célja, hogy Óbecse parkjai újra élhetőbbé váljanak. A tervek szerint mindhárom parkban – az Alsó parkban, a Felső parkban és az Erdőtelepítők parkjában – új padokat helyeznének ki, ezzel is ösztönözve a találkozásokat, a pihenést és a közösségi életet. A Szomszédok a szomszédokért civil csoport kezdeményezésének első állomása a Felső park, ahol a gyermekorvosi rendelő közelsége miatt különösen nagy az igény a pihenőhelyekre. A tervek szerint az idei év májusáig legalább 12 pad kerülne kihelyezésre, köztük egy teljes egészében fából készült emlékpad, a régi szerelmi legenda emlékére. A kezdeményezők szerint a pad nem csupán utcabútor: jelképe annak, hogy a közösség törődik a saját tereivel.
A Felső park tudatos urbanisztikai elképzelés részeként jött létre (Fotó: Szomszédok a szomszédokért/Facebook)
Az Erdőtelepítők parkja az Ökobecse Polgári Egyesület számos közösségi programjának helyszíne (Fotó: Kancsár Izabella/archívum)
VISSZAADNI A RÉGI FÉNYT
Az óbecsei önkormányzat is felismerte az Erdőtelepítők parkjának jelentőségét: a közelmúltban szerződést kötött egy új, közösségi célokat szolgáló beruházás megvalósítására. A Szomszédok a szomszédokért civil csoport már 2023-ban javasolta, hogy az Erdőtelepítők parkjában olyan nyitott, rendezett közösségi tér jöjjön létre, amely alkalmas kulturális és közösségi események megtartására. A javaslat a lakossági részvételen alapuló költségvetési program keretében kapott támogatást. A tervek szerint az új nyári terasz többcélú pavilonként működik majd, fedett résszel és kisebb színpaddal. Az elképzelések szerint a létesítményt kulturális rendezvények, előadások, kiállítások, filmvetítések, műhelymunkák, valamint iskolai és civil programok számára is használhatják. A fenntarthatóság jegyében a tetőszerkezetre napelemek felszerelését is tervezik, a pavilon pedig korszerű világítási, hang- és videotechnikai infrastruktúrát kap. A projekt nem csupán az építmény kivitelezését foglalja magában, hanem a környező terület rendezését is. A parkban platót alakítanak ki, parkbútorokat helyeznek el, valamint kerékpár- és rollerparkoló, illetve elektromos rollerek és kerékpárok töltésére szolgáló pontok is létesülnek. A szerződés része egy tágabb településrendezési terv elkészítése is, amely a park további fejlesztésének alapjául szolgálhat. A helyi önkormányzat reményei szerint az új létesítmény hozzájárul ahhoz, hogy az Erdőtelepítők parkja még inkább élő, közösségi térré váljon, és hosszú távon gazdagítsa a város kulturális és közösségi életét.
Óbecse parkjai ma sok tekintetben háttérbe szorultak, mégis hatalmas lehetőséget rejtenek magukban. A padok kihelyezése és a nyári terasz építése csupán az első lépés lehet a hosszabb folyamatban, amelynek célja a zöldterületek fokozatos megújítása. Ha sikerül újra élettel megtölteni ezeket a tereket, a parkok ismét a közösségi élet természetes színterei lehetnek: olyan helyek, ahol a múlt, a jelen és a jövő találkozik. Talán egyszer eljön az idő, amikor az óbecsei parkokban sétálva új generációk ülnek majd le a padokra, beszélgetnek, nevetnek, emlékeznek – és továbbviszik mindazt, amit ezek a zöld terek jelentenek a város számára.
Nyitókép: Az Erdőtelepítők parkját 1969-ben nyilvánították közparkká (Szomszédok a szomszédokért/Facebook)
