Egyre többen dolgoznak az ünnepek alatt is, versenyelőnyre tehetnek szert a szorgalmasabbak – jön velem szemben egy cikk a nemzetközi sajtót böngészve. Újságíróként a karácsony előtti időszak talán az év legpörgősebb szakasza. Úgy tűnik, mintha sokan ilyenkor szeretnék közölni, amit eddig nem tettek meg. Kiosztanak díjakat, szerveznek eseményeket. Rengeteg interjú, rendezvény, nem várt történés van ebben az időszakban, amelyekről nekünk kötelességünk beszámolni. Szenteste napján azonban egy gombnyomásra megáll az élet. Sokaknak ilyenkor lelkiismeret-furdalást okoz a hirtelen jött tétlenség. Ennek oka azonban nem csak a hirtelen megállásban keresendő.
A napi tizenhat órát dolgozó, mindig többet és többet akaró üzletember képe ott lebeg mindnyájunk szeme előtt. Elvégre Hollywood elég sokat dolgozott azért, hogy megismerjük ezt az életfelfogást. Sőt: nem pusztán bemutatták, egyenesen elérendő célként, tiszteletre méltó életmódként állították elénk. A hedonista taposómalom azonban nem csak Nyugaton működött az elmúlt évszázadban. A szocialista tervgazdálkodásban egy ideig például kvótákat, munkanormákat kellett teljesítenie mindenkinek. Ebből az érából emelkedett ki Alekszej Grigorjevics Sztahanov, akiről a sztahanovista mozgalom a nevét kapta. A mozgalom célja az volt, hogy elérje: a munkások teljesítsék túl az előírt mennyiséget. Sztahanov tényleg a kor hőse volt. Címlapokon, plakátokon szerepelt példaképként. A harmincas években egy szénbányában az előírt szénmennyiség tizennégyszeresét termelte ki egy műszak alatt. Emberfeletti. A szocializmus felemelője. Egy rendszer tartóoszlopa. Vagy mégsem? A történet pikantériája, hogy Sztahanov teljesítménye valójában egy jól kitalált szovjet propagandafogás volt. A The New York Times 1985-ben megkérdezett egy párttitkárt, miért csinálták. Ő lelkesen elmondta: tervezett akció volt, és sok munkásnál sikerült emberfeletti teljesítményt elérni vele. Sztahanov szelleme azonban ma is velünk van. A bányából az irodába, a gyárudvarból az otthonunkba, a propagandaplakátról az okostelefonok képernyőjére költözött. A kapitalizmus ikonikus alakjai – a milliárdos techguruk, a start-up zsenik, a motivációs előadók – ugyanúgy a tömegek fölé magasodnak, mint egykor Sztahanov tette. Elmesélik, hogy csupán három órát alszanak, tizenhat órát dolgoznak, és soha nem állnak meg. Ez a sikerük titka. A kemény munka. Kövessük őket – sugallják. Nekünk pedig szépen lassan minden pillanatunk versennyé válik. Ki kel fel előbb? Ki olvas több könyvet egy évben? Ki gyárt több tartalmat? Ki épít nagyobb vállalkozást? Ki tesz félre több pénzt? Ki fut többet? Ki nyaral egzotikusabb helyeken? Ki áldoz fel többet a szabadidejéből?
Biztos, hogy ez lenne a megoldás? Nem fogjuk egyszer megbánni? Tanulságképpen érdemes felidézni Steve Jobs, az 56 éves korában (hasnyálmirigyrákban) elhunyt amerikai feltaláló, dollármilliárdos üzletember szívmelengető nyilatkozatát, amelyet halálos ágyán tett. A korábban közismerten munkamániás férfi visszatekintve az életére úgy vélekedett: az elismerések, a vagyon semmit sem érnek, a tulajdona értelmetlen a közelgő halállal szemben. Az Apple társalapítója azt tanácsolta a hallgatóságnak: „Az élet bármely szakaszában is vagy most, légy hálás, és élvezd a kis dolgokat a lehető legteljesebb mértékben. Őrizd meg párod, családod és barátaid szeretetét, így ha eljön a nap, amikor lehúzzák a függönyt, igazi vagyont vihetsz magaddal. Az anyagi dolgok ugyanis itt maradnak, a Földön.” Ne higgyünk hát a modern kor Sztahanovjainak! Ugyan mi értelme lenne az életnek, ha a folyamatos rohanás miatt képtelenek lennénk megélni az igazán fontos pillanatokat?
Nyitókép: Pixabay
