Ugye nem gondolod komolyan, hogy éppen te kapsz húszmillió forintot? – nézett Halócira a pad szélén ülő Trenács. Egészen előre kellett hajolnia, hogy lássa, milyen arcot vág Halóci a kérdésre, ami nem csupán egy kérdés volt, ott lappangott benne némi gúny, lenézés és talán még düh is. Mert az mégiscsak elképesztő, hogy egy olyan ember, aki majdnem azóta lakik az utcán, mint ő, akiről szinte semmit nem tudnak, mivel leginkább csak némán csatangol velük a város utcáin, és még a feléje nyújtott borosüveget is grimaszos undorral utasítja vissza, mintha méreggel kínálnák, no, ez a Halóci csak úgy, hirtelen bejelenti, hogy húszmillió forint üti a markát. Így mondta: üti a markát, miközben azt minden ember gondolhatja, még az is, aki két darab ezrest is vagyonnak érez, hogy húszmillió forint dehogyis üt. Ezerszer inkább simogatja, melegíti a tenyeret – merengtek ott négyen a padon, és szinte meg sem hallották, hogy Halóci helyesbít: lehet, hogy nem húsz, az is lehet, hogy tíz sem, de egymillió az olyan biztos, hogy már most érzi a papírpénz súlyát.
Na, jó, megbolondult, álltak fel mind a négyen, és miközben Halóci hátradőlt a padon, aminek egyetlen lakója lett, elindultak a Tisza-partra. Kószáltak a szinte egy hét alatt sárga levélbe öltözött őszi fák alatt, élvezték a Nap októberre megmaradt kicsinyke melegét. Éppen annyi pénzük volt összesen, hogy a bor mellé meg tudjanak venni egy fél vekni kenyeret, és megnyalták a szájuk szélét, mert már látták a boltot, ahol bor is van a pulton, kenyér is. Nekik biztosan, Halóci meg majd szerez magának valahogyan, ha éppen enni támad kedve.
– Nem eszik ez semmit. Nem is iszik – mondta még a télen Sebesi, és a hirtelen rájuk támadó hideg szélben a könyvtár felé mutatott. – Csak ott ül a jó meleg alagsori klubban, és olvas, mintha a betűktől valaki is jól tudna lakni.
És valóban. Halóci, amikor tavaly, a télre váltó őszben először érezték meg a bőrükön, hogy a hőmérő már aligha mutat egy-két foknál többet, már nemcsak délelőtti látogatóként nyitotta ki a könyvtár üvegajtaját. Összetekerte a hálózsákját, intett a felüljáró alatt mocorgóknak, hogy majd jövök, és hosszú léptekkel elindult a belváros felé. Mágnes lehet a könyvtárban, de Halóci lábában is, gondolták a többiek, mert pár nap alatt kifigyelték, hogy Halóci meg sem áll a könyvekkel megpakolt házig. Úgy rántja be a gyomrába az a nagy épület, mint vasreszeléket az igazi mágnes. Elismerem, egy-két újságot még el lehet ott olvasni, de hogy valaki egész napokat ott henyéljen, legyen bármilyen meleg is, az mégiscsak sok – mondogatta Halasi, aki morgott még pár szót arról, hogy egyébként meg nincs is olyan meleg, az alagsort nem fűtik, már kipróbálta.
Vállrándítások, nyáltörlés, egy köpés a betonra, ballagtak tovább. És a következő havas esőig, merthogy havat, olyan igazi havat nem láttak már vagy tíz év óta, szóba sem kerültek a könyvek. De közben olyan pontos leltárt készített Trenács, mintha éppúgy lenne múltjuk, jelenük és jövőjük, mint a házlakóknak, mintha egyetlen olyan esemény is történt volna velük, amire még egy hét múlva is emlékeznek. Tavaszra kiderült: Halóci a télen legalább hatvan napon volt a könyvtár vendége, de hogy mit csinált ott, éppen úgy nem mondta el, mint ahogy arról sem beszélt soha, hogyan került az utcára. Kis Sumák, akiről jól tudták, úgy forog a nyelve, hogy még véletlenül se essen ki egyetlen igaz szó sem a száján, azt mondta: Halóci valamikor még egyetemre is járt. Mérnök ember, de lehet, hogy tanár, de leginkább könyvelő volt, mert valami nagyon csavaros csalási ügybe került, és ráhúztak érte vagy négy évet.
– Pénz oda, család oda, a lakásba be sem engedte a felesége, ha munkára jelentkezett, meg csak kiröhögték. Mi maradt? – fordult ekkor körbe a Kis Sumák – Na, mi? Hát persze, hogy az utca.
Régen elrongyolódtak már ezek a szavak, a tél is elmúlt, jött az április, megvolt a napi bor, nemcsak kenyeret, de még kifliket is tudtak venni, hideg se volt, Halóci mégsem jött velük. Mint ahogy később, a nyakukba zuhanó nyáron, agyat is forraló kánikula idején is csak estefelé köszönt rájuk. – A könyvtárban voltam, az alagsorban hűvösebb – magyarázta, amikor a Tiszába indultak fürödni, de a vízben is csak álldogált, vagy egy bójába kapaszkodva beszélgetett Trenáccsal. Leginkább Halóci szája mozgott, szavait csak néha szakította meg Trenács, ezt jól kifigyelték a többiek. És egyre forrt a dühük, mert hiába kérdezték, miről beszélgettek, egyikőjük sem kínált választ.
Keressetek más fürdőt, szólt rájuk az ősz, amikor már tucatjával zavarta le a fákról a megsárgult leveleket, hadd tanuljanak meg úszni a Tiszán. És ők kerestek is. Csak nem gyakran találtak. Mint ahogy a pénzt is keresték, csak éppen nem sok sikerrel, és már maguk sem tudták, mégis hol lelt forintok gyűrődtek a zsebükben.
– Jó ember mindig akad – vigyorgott a Kis Sumák, amikor huszadszor is sikerült pénz szerezni az „Uram, csak száznegyven forint, éppen száznegyven forint kéne, hogy meg tudjam venni a gyógyszert a gyerekemnek” szöveggel.
– Jó munkát is lehet találni – nyögte a hajnali piaci pakolás után Trenács, és mire a többiek megkérdezhették volna, oszt éppen mennyit kaptál azért, hogy már megint kín gyötri a derekad, hátad, Trenács eltűnt. Méghozzá Halócival együtt.
– Közös munka, közös pihenés – legyintett Sebesi, és este, amikor egy elhagyott vasúti raktárépületben tüzet gyújtottak, a szemük is megfájdult a látványtól. No, nem a lángok csaptak az arcukba, hanem Halóci szépen szabott nadrágja és zakója bénított meg minden szájat, babonázta a tekinteteket.
– A cipőjét is nézzétek. Mintha vadonatúj lenne – járta körbe Trenács Halócit. De olyan fürge léptekkel ám, hogy a többiek ezt táncnak látták, különösen, amikor Halóci is megfordult vagy kétszer, fejét felszegve, mint a manökenek.
– Holnap elmegyek, és hozom a húszmillió forintot – akasztotta gondosan egy szögre a zakót Halóci.
– Húszmilliót? – csurrant ki a hang az egyik szájon, és percek is elteltek, mire mindannyian fel tudták idézni azt az őszi napot, amikor Halóci meg Trenács erről a pénzről beszélt.
– Na, jó, lehet, hogy nem húszmillió lesz az, csak tíz, vagy egy, de valamennyi biztos – melengette a babkonzervet a tűz mellé ülve Trenács. És amikor a többiek nevetése torkot, nyelvet karcoló röhögéssé fajult, Trenács is nevetett, Halóci is nevetett, de nevetett az egyetlen ablakkeret is, amit még nem szaggattak ki tűzrevalónak.
Ezek valami nagy bulit eszeltek ki./ Csak nem gondolod, hogy lopni mennek?/ Ahhoz miért kellett így kiöltözni Halócinak?/ És azt láttátok, hogy Trenácson is tiszta nadrág feszült? Élére vasalt?/ Bálba mennek? Kaszinóba? Mit bánom én!/ Majd bánod, ha ránk jönnek a rendőrök – lapultak a betonhoz a halkan suttogott szavak. És szemük előtt addig úsztak, lépkedtek, szaladtak az ezerforintosok, amíg el nem aludtak.
A félelem ébresztette a bandát, mert álmukban Halóci és Trenács már nem két ember volt a város kóbor hajléktalanjai közül, hanem mindenre képes, vért ontó gyilkos, de legalábbis olyan emberek, akik vasrúddal is lecsapnak a nagy zsákmány reményében. Szó nélkül szedték össze a megpakolt nejlonszatyrokat, szó nélkül indultak a város felé, és ez a némaság olyan súllyal ült rajtuk, mintha magukkal vitték volna hátukon az egész raktárépületet, de még a mellette futó rozsdás síneket is.
– Ölni biztos nem ölnek – buggyant ki a mondat Halasiból. Csak négy szó, de mintha ez a négy szó nem is szó lett volna, hanem egy éles csákány, ami egy pillanat alatt megtörte, szilánkokra tépte a jeget, ami lassan már egy tömbbe szorította Halasit, Kis Sumákot és Sebesit. Vidámabb lett a lépésük, mosolyogva fordították az apró szemekben csepergő eső felé az arcukat, élvezték, ahogy a víz bukdácsol a borosta mögé bújt ráncokon. Ettek, ittak, aludtak, de amikor már harmadik napja nem jött vissza sem Halóci, sem Trenács, mind úgy érezték, kavics ment a cipőjükbe. Kavics? Inkább olyan apró kődarab, ami minden lépésnél egyre élesebb sebet ejt a talpukon. És az a kő akkor sem akart kiesni a cipőkből, amikor egy bolt újságos pultjánál átböngésztek vagy tucatnyi lapot. Mindegyik írt gyilkosságról, mindben találtak hírt rablásról is, de Halóci nevét éppen úgy sehol nem találták, mint ahogy Trenácsét.
– Szart sem írnak ezek, nem hogy neveket… – motyogta Kis Sumák, amikor újabb eső jött, de úgy futottak a MÁV-raktár felé, hogy a nagy vihart már az épület ablakain át figyelték. Talán még eget szabdaló villámot is látni véltek, amikor Trenács rúgott félre egy féltéglát a raktár kapujánál, és úgy köszönt be, mint aki csillárok fényétől világos bálterembe érkezett.
– Jó napot kívánok a tisztelt uraknak, és ha hölgy is van a társaságban, legyen szép az övé is!
– Este van inkább, nem nap – motyogta zavarodottan Kis Sumák. De többet nem is tudott mondani. Sem ő, sem más. Trenács meg egy törött lábú széket húzott elő az egyik sarokból, kerekeitől megfosztott bicikli mögül, de mielőtt leült, hagyta, hogy minden tekintet úgy tapadjon rá, mintha varázsló babonázta volna meg az egész társaságot. Egyszerre és nagyon. Trenácson pedig volt is mit nézni. Amerikai farmernadrág (jesszusom, ez Levi’s… – suttogta Sebesi), a dzsekije is az (csordult a nyál Halasi szájából), Kis Sumák meg azon törte a fejét, ugyan milyen márkájú lehet az a fémvázas hátizsák, amit Trenács úgy tett le a földre, mintha csak és kizárólag könnyen törő tojásokat rejtene.
De tojás egy sem akadt a hátizsákban. Annál több konzerv, zacskókba csomagolt pörkölt mogyoró, kesudió, mandula került a földre. Most jön csak az igazi kincs – kiáltotta el magát Trenács, és hosszú, táblás csokoládékat rakott egymásra, gondosan illesztve össze őket, hogy legalább félméteres torony emelkedjen a raktárban. Egy olyan torony, ami már csak azért sem tudott volna összedőlni, mert ámulat, egyre hangosabb kiabálás font köré erős hálót.
– De hát ez Tokaji! Igazi aszú. Ötputtonyos! – emelte a feje fölé a két palackot Kis Sumák, és úgy lóbálta az üvegeket, mint aki indián táncot szeretne járni, csak attól fél, egy rosszul célzott lépéssel kárt tesz a kincsekben, fellök egy üveg whiskyt, vagy éppen egy olyan konyakos üveget, amilyet még életében nem látott.
– Bezárt a bazár. Ez mind a tiétek – húzta össze a zsinórt a hátizsák száján, és éppen az új zakója belső zsebe felé nyúlt, amikor Halasi, hirtelen felébredt a kábulatból.
– Rabolt kincs. Menj ezekkel a büdös francba! Ránk hozod a rendőrséget – állt föl, és már minden izma arra készült, hogy támadjon, amikor Trenács feltartott kézzel markolta a levegőt, a szájából meg úgy folytak ki a szavak, mintha a torkában felszakított volna valaki egy gátat.
– Meg ne őrülj, Halasi! Nem rabolt ez egy sem. Tessék, itt a számla. Megnézhetitek. Boltban vettem mindet – nyújtott előre egy papírfecnit, ami hosszabb volt, mint egy kígyó, hosszabb, mint a pusztuló raktár fala, de talán még a Tiszánál is hosszabb, ami jó, ha kétszáz méternyire tőlük hömpölygött lassan a Duna felé.
– Halóci küldi nektek. Ajándék. És még ezt is – érte el végre Trenács ujja a belső zsebet, amiből egy borítékot húzott elő.
– És még ez is a tiétek. Mindenkinek egy csomag jár – markolt ki a borítékból három, pecsétes papírcsíkkal összefogott pénzes köteget.
– Ne számoljátok, egymillió jut mindenkinek. ötven darab húszezres. Pontosan annyi.
– Igaz. Ez pontosan annyi… – dadogta Kis Sumák, amikor harmadszor is átszámolta a kezébe nyomott forintokat.
– De hol van Halóci? – fordult ki a kérdés Sebesi száján, amikor lenyelte az első kortyokat az ötputtonyos tokaji aszúból, és úgy érezte, hogy dehogy áll ő düledező MÁV-raktárban. Dehogy tapos poros-koszos betont a bakancsa talpa. Hiszen a vak is látja, hogy most sétál fel a felhőkre, de az is lehet, hogy meg sem áll a Holdig – nézett ki az ablakon Sebesi, és észre sem vette, hogy már mindannyian a sarló alakú fényt bámulják az égen.
– Halóci? Hát hol lenne? A könyvtárban. Talán éppen most olvassa ki azt a könyvet, amiben az is benne van, hogy ki volt az a magyar király, aki a legrövidebb ideig ült a trónon – nevetett Trenács, és egy hosszú történetbe kezdett. Valami televíziós vetélkedőről beszélt, amit Budapesten rendeztek, meg stúdióról, olyan lámpafényről, ami őt teljesen elvakította. Mert én néző voltam ott, egészen pontosan a harmadik sorban ültem – magyarázta, és közben hadonászva mutatott a téglarakás felé, ami persze nem téglarakás, hanem egy igazi asztal, ami mellé Halócit ültették.
– Én biztos leestem volna, de a Halóci! Na, az ugyan nem. Úgy feszített a máltaisoktól kapott zakójában, mint aki egész életében csak efféle bárszékeken ült, és bizony nem remegett annak se keze, se lába. Pedig a műsorvezető – és ekkor Trenács a téglarakás másik oldalára állva vágott komoly arcot, tekintetét a földre szegezve, ujjaival a borostás állát vakargatva –, aki vele szemben ült, olyan kérdésekkel bombázta, hogy én az ÉSen meg a VAGYon kívül nem értettem semmit. De ő! Ő aztán kente, vágta, egy kérdés sem fogott ki rajta. Csak az a kurva király. Akinek a segge alatt meg sem melegedett a trón, na, az nem jutott eszébe – komorult el Trenács arca. De csak egy pillanatra, mert már lelkesen tapsolókról mesélt, akik felállva ünnepelték Halócit.
– Mert, ha a húsz millió nem is jött össze, de tízmilliót, esküszöm nektek, tízmilliót kapott a jó válaszokért. Amikor meg az utolsó kérdés után elmondta, hogy hajléktalan, olyan csönd volt a teremben, hogy egy kóbor légy szárnycsapásait is meg tudtam számolni. Halljátok, legyet mondtam!
De se Halasi, se Sebesi, se Kis Sumák nem hallott semmit. Tekintetük percekig a papírcsíkkal rabságba zárt milliót falta. Talán a pesti gyors, talán a békéscsabai személy érkezett be a közeli állomásra, amikor Trenács kifordult az ajtón, megállt, megnézte, úgy csillan-e a fény új cipőjén, mint délután csillant, és átkozta az agyát, hogy nem tudta megjegyezni, ki volt az a király, aki megfosztotta Halócit a húszmillió forinttól.
