Óbecse nemes szívű krónikása

A kiegyezés utáni években, „az alkotmányos ébredés korában” Óbecsén senki sem szerepelt annyit a társadalmi életben, és nem végzett oly szerteágazó közéleti tevékenységet, mint Csupor Gyula, akinek maradandó emlékét a saját irodalmi alkotásai mellett a kortársak és a pályatársak följegyzései is megörökítették. Fárbás József Csupor Gyula ügyvéd című 1931-ben keletkezett kétrészes tanulmányában így fogalmazott: „lépten-nyomon, még évtizedek után is az ő szelleme termékeivel, alkotó ereje gyümölcseivel, élénken visszhangzó emlékezetével találkozunk, mert azt, aki olyan költői színezetű melegséggel tudott beszélni és magával ragadni a közönséget – nem lehet hamar feledni”.[1] Két ízben is működött Óbecsén, és azok az évek voltak a község történetének fénypontjai. Előbb a polgári ébredés korában az alkotás, a nemzeti újjáépítés munkáját kezdeményezte, majd másodszor visszatérve a kultúra, az igazság, a fejlődés diadalát biztosította. Őt is Baja adta a Délvidéknek, ott született 1839-ben – első őse, akinek nevét a krónikák megőrizték, Csupor Ádám 1732-ben megyei alispán volt. Csupor Gyula szülővárosában végezte a főgimnáziumot, ahol Ada szülötte, Szarvas Gábor, a jeles nyelvész volt az irodalom tanára, Fárbás József szerint: „azért is tudott oly szép, tündöklő nyelvezettel beszélni, írni! Az 1880-as években már mindenki, aki ismerte, úgy emlegette, hogy a vármegye legékesebb beszédű szónoka.” Eredetileg papi pályára készült, de végül ügyvédi diplomát szerzett.

Csupor Gyula minden bizonnyal bajai társai – Bende József, Parchetich Félix, Szulik József, Milkó Ignác és Dömötör Pál – csábításának engedve 1872-ben érkezett Óbecsére, ahol ügyvédi irodát nyitott. A városvezető férfiai azonmód soraikba fogadták őt, és attól kezdve együtt munkálkodtak a város boldogulásán. 1883-ban azután palánkai főszolgabírónak választották, ahonnan 1895-ben nyugdíjba vonulását követően, ismét visszajött a kanyargó Tisza mellé, Óbecsére. Mindkét alkalommal a város javáért küzdött, és áldásos tevékenységét a közjó szolgálatának szentelte. 1896-ban Óbecsei Közlöny címmel új hetilapot indított, amely 1899-ig jelent meg, ugyanakkor 1898–1899 között Göndör Ferenc lapjában, a Népbarátban is szolgálta ékes tollával a közérdeket. Fárbás József szerint Csupor Gyula „a megyénél tölté el legszebb ifjúságát, de Becsén a legboldogabb férfi korát, és végül tisztelettel körülvett aggkorát”.[2]

Csupor Gyula a hazafias ünnepek állandó és lánglelkű szónoka, az összetartás és egyetértés buzgó apostola, a közjólét törhetetlen harcosa és az őszinte barátság legnemesebb istápolója volt. 1898-ban tréfából kinyomtatott névjegye szerint: „Csupor Gyula köz- és váltó ügyvéd, kir. szab. Baja város volt al- és főjegyzője; a bajai kath. főgimnázium irodalom-történelmi tanára, a Polgári Olvasó-Egylet és Czéllövész-társulat jegyzője, Szent Ferencz rend konfrátere; tek. Bács-Bodrog vármegye II-od, I-ső al- s tiszt. főjegyzője, törvszki ülnöke s nyug. főszolgabírája, törvényhatósági s közigazgatási bizottsági tagja, a képviselő választók összeírási elnöke; – a zombori Tóth Kálmán kör működő tagja, a zombori magyar Dalkör emeritus elnöke; tb. honvédkáplár, honvéd zászlószentelési bizottsági elnök, a 2 Deci Compánia teljhatalommal kiküldött konsula; – a Tisza  szabályozási bácsi társulat vál. tagja; – Ó-Becse község képviselője; az ó-becsei I-ső Takarékpénztár ügyésze; lövész egyleti elnök; a palánkai Casinó elnöke – s igazgatója, a palánkai Tűzoltó egylet tb. főparancsnoka, a palánkai általános kiállításnak elismerő okmánnyal s miniszteri elismeréssel kitüntetett tagja, a Polgári-olvasó-egylet elnöke a palánkai járásnak több ízben árvédelmi biztosa, a palánkai 7 fejű Sárkány egylet első feje, tb. postamester; – az ó-becsei magyar Népkör elnöke, Ipartestület ügyésze, az ó-becsei polg. magyar Dalkör elnöke, az ó-becsei Kereskedelmi egylet választott ügyésze, az ó-becsei magyar Nőegylet ügyésze, az ó-becsei Céllövész-egylet választmányi tagja, az ó-becsei kath. Olvasó-kör vál. tagja, az ó-becsei Szabadság-szobor felállító bizottságának társelnöke, az Óbecsei Közlöny volt alapító-szerkesztő kiadója, a Megbukott a mama, Hullámok, Költemények, Verőfényes napok és Felhők című irodalmi vegyes művek szerzője és az ó-becsei Nemzeti Szövetség igazgatója.”[3] E nemes lélek az óbecsei belvárosi temetőben alussza örök álmát, díszes emlékét érdemes elnökének 1903-ban a Dalkör és a Népkör emeltette. Fárbás József óbecsei tanító és volt lapszerkesztő Csupor Gyula címmel (Zombor, 1904) füzetben megjelentette a síremlékének leleplezése alkalmából elmondott emlékbeszédét. Kiemelte: Csupor Gyula halála pótolhatatlan űrt hagyott a város társas életében. „A közért dobogó szív és lélek szűnt meg benne, amely két-három nemzedéket lelkesített és tartott életben.”

Tagja volt a hírneves Csupor asztaltársaságnak Szászy István községi orvos is, aki a díszes katonai egyenruhát levetve a polgári életben keresett érvényesülést, 1895-ben így került Óbecsére, amikor a község képviselőtestülete dr. Weinberger Ignác halála után őt választotta községi orvossá. Hamarosan ő lett Szászy Pista, a város „nótás doktora”. A város első helyi lapjában, az Óbecse és Vidékében az 1900-as években gyakran jelentek meg költeményei, népies balladái, alkalmi versei. Mikor azután rendes munkatársa lett a lapnak, „igen bölcs vezércikkeivel állt a közügy előharcosai közé”. Cikket írt a közegészségügy helyzetének javításáról, a felsőbb iskola kérdéséről, az építendő közkórházról, a közvilágításról, az aszfaltozásról, a szegény-ügyről. 1901-ben Szapuló néven állandó kritikai rovatot vezetett. 1897 tavaszán jelent meg „csinos kiállításban” Tisza-virágok című verseskötete, „tele fülbemászó dalocskával, lyrikus költeménnyel, köztük több, nagyobb lélegzetű, megható néptragédiát festő ódával, felemelő balladával” – írta a könyvéről Fárbás József.[4] Költeményeit szívesen közölték a fővárosi újságok is, így az Ország Világ, a Vasárnapi Újság szépirodalmi lapok, Szegeden pedig a Szegedi Napló hozta rendszeresen a költeményt. Mint kifogyhatatlan, ügyes anekdotázó, több kötetre terjedő gyűjteményt adott ki, az irodalomtörténet tudni véli, Tóth Béla értékes Adoma-kincstárában igen sok anekdota az ő tollából látott napvilágot. Előbb Pesti Anekdoták (1909), majd még ugyanabban az évben Anekdoták innen-onnan, végül főleg az óbecsei eseményekkel teli Bácsmegyei Anekdoták (1909) című kötetével lépett az olvasók elé. Sok csengő, saját szerzésű népdala évtizedek múltán is a nép ajkán élt, és amikor 1907-ben Budapesten Óbecsei nóták címen megjelentek zenei szerzeményei, abban sok ismertet találhatott a nótakedvelő közönség. A 40 népdalt tartalmazó nótakötetét elismeréssel fogadta a fővárosi zenekritika is. Szászy István az óbecsei egyesületi életben is részt vett, szorgalmas látogatója volt a Népkörnek, gyakran volt szereplője a felolvasóesteknek; nagy elismerést aratott nagyobb tanulmányával, melyben Petőfi Sándor halálának 50. évfordulójára emlékezett. 1918-ban a Nőegylet XXV. éves jubileumán Emlék-lapot jelentetett meg. Egy időbe elnöke volt a Dalkörnek is. 1920-ban nyugdíjba vonult, 1922-ben szülőfalujába, Leányfaluba költözött, ahol 1927-ben, 66 éves korában meghalt. A helybeli emlékezet szerint „olyan sokoldalú, szellemes, jókedvű és barátkozásra hajlamos ember kevés volt Óbecsén”, mint Szászy István.

A bajaiak társasága mellett Balaton Gyula főszolgabíró Óbecse szülötte volt. A történetírás följegyezte róla: „a közéletben önzetlenül és lelkesedéssel senki annyit nem dolgozott Becse fejlődése érdekében, mint Dr. Balaton Gyula, aki azt a vezető helyet, amelyet betöltött, mindenkor úgy használta ki, hogy szülővárosa emelkedését, fejlődését elősegítse, hathatósan munkálja, üdvösen fejlessze. […] Vallási és nemzeti különbséget nem ismerve, egyedül a köz javát és városa fokozatos fejlődését tartotta szemei előtt.”[5] 1888-ban, még ifjú korában Budapesten ő tömörítette az óbecsei egyetemi hallgatókat, felső iskolásokat, és megalakították az óbecseiek asztaltársaságát, amelynek székhelye a Szikszay-féle vendéglő I. emeleti éttermében volt.

Balaton Gyula 1896-ban, Gombos Béla járási főszolgabíró nyugdíjba vonulása után került Óbecse főszolgabírói székébe. Még ugyanabban az évben, a Millennium Budapesten szervezett országos ünnepén tagja volt a vármegyei díszbandériumnak, ahol a korabeli emlékezet szerint, a szép szál ember díszmagyarjában igen jól festett. Fárbás József szerint Balaton Gyula „nem sablonos, de igazán dolgozó, szellemi fölénnyel bíró, hű főtisztviselő volt”, akinek tudására és tájékozottságára a vármegyei központban is számítottak. „Jelentései, közrendeletei mindig életet leheltek és irodalmi színvonalon állottak. Nem egy fölterjesztését a megyei lapok iránycikk gyanánt közöltek. A gazdatársadalom, a népnevelés, a munkásság, aztán a Tisza áthidalása, a közigazgatás egyszerűsítése érdekében írott memorandumai, előterjesztései közismertté tették nevét országos vonatkozásokban is.”[6] Szerette az irodalmat, ő maga is több lapban publikált, választmányi tagja volt a Hírlapírók Országos Szövetségének, 1901-ben, ilyen minőségében vett részt a Hágai Kongresszuson, ahol a magyar vidéki hírlapírókat képviselte. Balaton Gyula tájékozottságát, széles látókörét külföldi tanulmányútjai során szerezte. Minden évben a szabadságát utazásra használta, és így vagy egyedül, vagy társasággal, az egész Európát bejárta, és szellemi értékekkel gazdagodva tért haza. 1926 nyarán, 58 éves korában Törökbecsén halt meg.

Óbecse szülötte volt Galambos Pál ügyvéd és lapszerkesztő is, aki munkája során összeforrt a város életével, és egy emberöltőn át volt vezére és fáradhatatlan útmutatója a város fejlődéséért munkálkodók közösségének. „Együtt élt az ő szülővárosával, földijei benne mindig a követendő vezért látták. Őt mindenki ismerte, ő mindenkit szeretett, pártfogolt és támogatott” – írta róla szóló tanulmányában Fárbás Gyula. Csak addig volt távol a városától, amíg a tanulmányait végezte. A jogot Budapesten, az ügyvédi gyakorlatot dr. Kenedi Géza budapesti ügyvéd, a Pesti Hírlap szerkesztője irodájában elvégezvén, 28 éves korában hazajött, és 1888 elején megnyitotta ügyvédi irodáját. „Ügyvédi irodáját a jó hír, a népszerűség emelte, míg szerencsés, okos vállalatai, jó összeköttetései fölemelték a polgári tekintély legmagasabb szintjére. Fél évszázad alatt nélküle Becsén semmiféle megmozdulást nem lehetett még elképzelni sem. Nagy munkát igénylő ügyvédi irodája mellett nagy lelkesedéssel állt a helyi társadalmi mozgalmak élén, a politikai hullámzás tetején, a kultúra eredményes szolgálatában, az egyleti élet fejlesztésében, az irodalom felvirágoztatásában és a gazdasági élet legigénytelenebb megmozdulásaiban is.”[7]

1888-ban Szulik József papköltő támogatásával ő alapította az első óbecsei újságot, az Óbecse és Vidéke című lapot. Pályatársai szerint Galambos Pál nemcsak lapvezér volt, de az újság egyik legkiválóbb munkása is; minden számban közölt vezércikket, hírt, tárcát, kritikát, tanulmányt – mindent, amit a helyzet megkövetelt. „Soha nem fáradt bele – írta a pályatárs –, harminc éven át rótta a betűket az ő szerkesztő társaival: pár éven át Szűcs Jánossal, azután Fárbás József tanítóval, és csak a forradalom emésztette el a lapot, és ez ütötte ki a tollat öregedő, már reszkető kezéből. Óbecse kultúrájáról, előhaladásáról, fejlődéséről nem lehet megemlékezni az ő neve kiemelése nélkül.”[8] Negyven éven át volt községi képviselő, ahol szóval, újságjában tollal sok üdvös dolgot valósított meg. Az ő képviselői munkájának is köszönhető hogy a község több irányú vasutat, csatorna torkolatot és téli kikötőt, aszfaltos gyalogjárdákat, és három utcáján kocsiutat kapott; lett villamos világítás, épült Szegényház, keményítő gyár, létesült középiskola, kaptunk kövezett országutat három irányba, felépült a bíróság épülete, a posta palota és számos középület. A vármegyénél tiszteletbeli főügyészként Latinovics és báró Vojnich főispán idején sokat hallatta lelkesítő szavát a közgyűléseken és széles körben tett kiváló népségre szert. Szülővárosában ő alapította a Kerületi Hitelbankot, amely a maga korában Óbecse legnagyobb, legerősebb bankja volt. Galambos Pál nagy érdeme volt, hogy a később világhírű festőművész, László Fülöp elindult a dicsőség útján, 1899-ben és az azt követő 4–5 évben meghívta óbecsei nyaralásra a pályája elején álló művészt.  Galambos Pált 72 éves korában, 1931. május 1-jén, „a tavasz, az újra ébredés nagy ünnepén” temették el Óbecsén.

„Igaz barátom rövid emlékezetével a századik arcot adom az Arcképcsarnokban” – írta Galambos Pál ügyvédről és lapszerkesztőről szóló tanulmánya végén Fárbás József. Száz életpálya, száz, a közösségét szolgáló ember története jelent meg az óbecsei olvasók előtt 1931–1933 között a Tiszavidék lapjain. Közös jellemzőjük, hogy a kiegyezés utáni évtizedekben végzett munkájukkal mindannyian hozzájárultak a város polgári arculatának megteremtéséhez. Az utolsó vízimolnár, aki még meg tudta szólaltatni a vízidudát, a Tisza-parti töltésbiztos, aki még ismertre az ősi tiszai legendákat, földművesek és iparosok, akik munkájukkal megteremtették a városi társadalmi jólétet, amellett látogatói voltak a távoli vidékek vásárainak és piacainak, jogászok, közjegyzők és ügyvédek, akik a polgári társadalom kifogástalan és zavartalan működését felügyelték, tanítók és tanárok, akik a felnövekvő nemzedékeknek megmutatták a nemzeti kultúra igazi értékeit, akik hazafiúi lelkesedésre és alázatra nevelték az ifjakat, papok, kántorok és egyházi méltóságok, akik a társadalom tagjainak lelki egyensúlyára ügyeltek, valamennyien azt bizonyították: érdemes szolgálni a közösség boldogulását, érdemes áldozatkész munkát végezni a magyar nemzet békés és ígéretes jövőjének megteremtése érdekében. Mellettük, velük egy közösségben végezték munkájukat az országosan is ismert méltóságok: Bende József és Jauch Ferenc plébánosok, Szulik József prépost-plébános, költő és hittudós, Mezey János kántor, egyházi énekek szerzője, Csupor Gyula író és ügyvéd, Lévai Lajos nyomdász és lapkiadó, Szászy István községi orvos és költő, Soós Károly az ártézi kút fúrója, a gyógyfürdő megalapozója. A vízimolnártól az országgyűlési képviselőig terjed mindazok népes sereglete, akik Óbecse város és mindenkori lakóinak a boldogulását szolgálták. Fárbás József tanító, író és újságíró válságos időkben, a trianoni tragédiát követő kétségbeesés korában, az 1931–1933-as esztendőkben mutatta meg olvasónak a helytállás, a kitartás, a magyarság jövőjéért való küzdelem ragyogó példáit. Száz fényes arc, száz elszánt lélek, száz nyílt tekintet mutatta Óbecse közönségének a megmaradás és a fölemelkedés ígéretét. Fárbás József Régi arcok – Száz arckép a régi Becse közéletéből című portrésorozata példás értéke a délvidéki magyar történetírásnak is.

Irodalom

Berauer József: A kalocsai egyházmegyei r. k. népiskolák története; Kalocsa – 1896. 290 p. – Ó-Becse, 203–209. p.

Kalapis Zoltán: Életrajzi kalauz – Ezer magyar biográfia a délszláv országokból I.; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2002.

Pal, Šandor dr. – Pál Sándor, dr.: Bečejska bibliografija – Becse bibliográfiája; Sveska I. Füzet 1805–1944; Gradski muzej i galerija – Városi Múzeum és Képtár; Bečej – Óbecse, 1989. 257 p.  

Fárbás József művei

– s. –: Ó-Becse, 1888. júl. 14.; Bácska, 1888. július 17., melléklet 2. p. Az Ó-Becse és Vidéke megjelenése alkalmából

Fárbás József: Emléklap az „Ó-Becsei Polgári Magyar Dalkör” zászlószentelési dalünnepe alkalmából; Óbecse, 1899.

[Fárbás József]: Dalos könyvecske népiskolák részére. Összeállította Fárbás József; Óbecse, 1895.  39 p. További kiadások: 1898, 1907, 1917.

Fárbás József: Huszonöt év az „Óbecsei Polgári Lövészegylet” történetéből, 1878–1903. A választmány megbízásából írta Fárbás József; Óbecse – Az Egylet kiadása, 1903. 61 p.

Fárbás József: Csupor Gyula [Emlékbeszéd Csupor Gyula síremlékének leleplezése alkalmából]; Zombor, 1904. 22 p.

Fárbás József: Az országos tanítói nyugdíjtörvény revíziója; Óbecse – Kiadja a Bácstiszavidéki rk. Tanítóegylet, 1909. 16 p.

Fárbás József: Egy néptanítóról – Szűcs János emlékezete; Óbecse, 1913. 22 p.

– s. –: A 40 éves Dalárda története I–V. Írta és a közgyűlésen előadta Fárbás József; Tiszavidék, 1928. október 14. 4. p.; 1928. október 21. 2–3. p.; 1928. október 28. 2–3. p.; 1928. november 4. 3. p. és 1928. november 11. 2–3. p.

– s. –: A múltból – Részletek a 40 éve megjelent Ó-Becse és Vidék című lapból I–IV.; Tiszavidék, 1928. július 8. 2–3. p.; 1928. július 22. 2–3. p.; 1928. augusztus 5. 2–3. p. és 1928. augusztus 12. 2–3. p. 

– s. –: Kik írtak 40 év előtt a helyi lapban? – Emlékezzünk régiekről; Tiszavidék, 1929. március 31. 2. p.

Fárbás József: Helybeli tollforgatók és művészek, 1. rész; Tiszavidék, 1931. április 26. 3. p.; Helybeli tollforgatók és művészek, 2. rész; Tiszavidék, 1931. május 3. 3. p.; Helybeli tollforgatók és művészek, 3. rész; Tiszavidék, 1931. május 24. 3. p.; Helybeli tollforgatók és művészek, 4. rész; Tiszavidék, 1931. május 30. 3. p.; Helybeli tollforgatók és művészek, 5. rész; Tiszavidék, 1931. június 7. 3. p.

[Fárbás József]: Régi arcok – Száz arckép a régi Becse közéletéből (Sorozatosan megjelent a Tiszavidék című hetilap 1931., 1932., 1933. évfolyamaiban); Írta Fárbás József nyugdíjazott tanító és újságíró. Kézirat gyanánt; Sztári-Becsej – Radoszávlyevits Vladimir könyvnyomdája, 1933. s. p.