Kőnig Frigyes Munkácsy Mihály-díjas festő- és grafikusművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem korábbi rektora, akinek munkássága rendkívül sokrétű: a klasszikus anatómiai tanulmányoktól és a várak építészeti rekonstrukciójától kezdve a számítógépes művészetig és a virtuális terek kutatásáig terjed. A magyar festészet napja alkalmából beszélgettem a festőművésszel.
Kőnig Frigyes - Facebook
Hogyan fordult a festőművészet irányába annak tükrében, hogy műveiben jelentős mértékben tetten érhető a természettudományok ismerete. Nem volt egyértelmű, hogy a természettudományokat, vagy inkább a művészeti irányzatot válassza?
Tulajdonképpen gyerekkorom óta ezt csinálom. A szüleim hároméves koromtól raktak félre rajzokat, és mindez igazából egy folyamatos működés a részemről, amióta meghatározza a létemet. Nem egy felnőtt korban történő döntés volt, hogy a művészettel foglalkozzak, ez az érdeklődés tulajdonképpen gyermekkorom óta velem van. Úgyhogy ez nem egy döntés volt, hanem egy – hát hogy is mondjam – vegetatív működés számomra.
Önnek a művészeti anatómia és az ábrázoló geometria nemcsak tananyag, hanem kutatási terület is. Hogyan tud a precíz tudományos pontosság és a festői szabadság, az intuíció megférni egymás mellett egy alkotásban?
Valójában a létünknek az egyik legérdekesebb része a megismerés. Hiába érezzük azt, hogy az adott, minden le van írva és mindent meg kell tanulni. A kíváncsiság, az érdeklődés azok a jelenségek, amelyek érdekesek egy egyén számára és tulajdonképpen lekötik az embert. A legérdekesebb dolgok azok, amelyeket megfigyelhetünk. És hát ezeknek a minősége az nagyon sokféle lehet, és amikor az ember sok mindennel foglalkozik, akkor azért szembesül azzal, hogy minden összefüggésben van egymással, vagy lehetséges az összefüggés bármilyen dolgok között.
Pályafutása során alkotásaiban a figuratív ábrázolástól a geometrikus, szinte absztrakt formákig sok mindent kipróbált. Van-e egy olyan közös motívum, ami minden korszakán átvonul?
Hetvenegy esztendősen egyrészt még nem készülök számvetésre, mert ezt a feladatot inkább „másra” hagyom, másrészt minden egy folyamatos haladás. Amikor utazunk, vannak olyan dolgok, amelyek az út során hasonlónak tűnnek az ember számára. Tehát itt igazából nem ismétlődésről van szó, hanem a dolgok olyan vállalásáról, amikor egy korábban megtörtént dologhoz hasonló kerül újra előtérbe. Mindez valamennyire automatikus működés. Nem csak az, hogy én most ezt szeretném felfedezni, hisz hány olyan felfedező van, aki valamit felfedezett, de mégis más lett belőle, vagy másként alakult a későbbiekben a felfedezés. Tehát igazából az a határtalan gazdagság, ami minket körülvesz, legyen az szörnyű is, jelenti a motivációt, vagy éppen a motívumot számunkra művészeti szempontból. Mindez nem más, mint amit úgy nevezünk, hogy a mi életünk.
Amikor leül a műtermében a festővászon elé, mi az a belső impulzus, ami ma, több évtizedes alkotómunka után is ugyanolyan intenzitással indítja el a munkát?
A legfontosabb az, hogy az ember képes legyen megformálni és konkretizálni a felmerülő problematikákat. Egy költő szavakkal, a zenész hangokkal, egy festőművész pedig formák segítségével tudja konkretizálni azokat a dolgokat, amelyek az ember elméjében rejlenek. Természetesen ez a fajta működés, amit képzőművészetnek nevezünk, nagyon sokféle lehet.
Hogyan látja a klasszikus, festészet helyzetét a mai, digitális és konceptuális vizuális kultúrában? Manapság egyre inkább teret hódít mesterséges intelligencia, amely egyértelműen poszthumán képet vetít elő akár a festőművészetben is.
Szerintem minden, ami újabb, abban lehetőségek rejlenek, persze vannak ijesztő dolgok azok számára, akik valamiféle megsemmisülést vélnek felfedezni a modern digitális térben. Pedig amikor megjelent a fényképezés és fotográfia, akkor is temették a festészetet. Azt mondták, hogy nem kell majd többet festeni. Aztán kiderült, hogy a festészet nem csak arra való, hogy ábrázoljuk valamit, hanem a legkülönfélébb tartalmaknak és személyes megfogalmazásoknak ad teret és esélyt. A mesterséges intelligenciáról pedig azt tudom mondani, hogy nagyon sok mindenben hasznos, de észszerűen kell hozzányúlni. Mindez megint olyan dolog, mint amikor a gőzgépek megjelentek és az emberek elkezdték összetörni azokat, mert elvette a munkalehetőségüket. Ez a reakció természetes, de munkahelyek és a gépek is végül mégis megmaradtak, sőt továbbfejlődtek. Úgyhogy személy szerint én nem félek a mesterséges intelligenciától, persze pontosan nem látom semminek a végét. A fejlődésben mindig benne van egy riasztó vízió is, ugyanakkor valaki viszont pontosan a lehetőséget látja benne.
A magyar festészet napja alkalmából gyakran irányul a figyelem a hazai alkotókra. Ön szerint mi ma a magyar festészet legfontosabb küldetése vagy legmeghatározóbb karakterjegye a nemzetközi képzőművészeti színtéren?
Bátor dolog lenne, ha azt mondanám, hogy rálátok az egészre. Nagyon sokan foglalkoznak ezzel, egymást érik a kiállítások, sok van belőlük. Tudjuk, hogy a szabadság nagyon szép dolog és virágozzék minden virág, de minden virág közt vannak gyomnövények is, vagy esetleg valami allergiát idéző növény is. Mindez a képzőművészetben is megvan. Most ennek a határai egyéniek, természetesen a kultúrát, a műveltséget, az érdeklődést nagyon sok minden határozza meg. Most egy általános irányzat igazából nincsen, viszont nagyon sok minden van, amit majd a különféle közösségek vagy társadalmak eldöntenek, hogy jó-e. Véleményem szerint a szelekciót a Jóisten rendezi majd a művészeten belül is. Mindenhez nagyon is hozzájárul, hogy manapság a kontinensek is átjárhatóak. Például nálunk az egyetemen számos afrikai és ázsiai diák is van, mindenhonnan jönnek. Hiába vagyunk egyek ezen a Földön, a kultúráink között nagy különbség van. Ugyanakkor hallatlanul érdekes az, hogy mégis megvannak azok a pontok, amelyek az óriási távolságokat és a kulturális különbözőségeket kiküszöbölik és mégiscsak összehozza ezeket a fiatal embereket. És ez az egyik legszebb dolog a tanításban, azaz az, hogy a képzőművészet alapjainak a megismerése, illetve az ezen a területen való részvétel a nagyon távolból érkezett embereket is összehozza. És az itt létrejövő párbeszéd csodálatos eredményeket szülhet a jövőben is.
A Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Tanácsának elnöke, ezáltal bizonyára jól ismerheti a szárnyaikat bontogató kortárs művészeket. Mi jellemző leginkább az új generáció művészetére, nagyon megváltozott a szemlélet az elődökhöz képest?
A viszonylag hosszú munkásságom azért fontos, mert az a hullámzás, amely a művészetben évtizedek folyamán kialakult, megfigyelhetővé tette számomra. Ezek egyrészt tematikus, stilisztikai vagy technikai változások voltak. Amikor azt látjuk, hogy az új technológiák, technikák megjelennek, de ugyanakkor az ellenhatás is látható, akkor jövünk tulajdonképpen arra rá, hogy mindenféle hullámszerű fizikai működés megfigyelhető a művészet terén is. Szóval az új generációnál is ezt érzékelem, nem kifejeztettem a szemlélet változott, hanem inkább a mennyiség. Manapság sokkal többen vagyunk, illetve utazunk a művészet hajóján is.
Kőnig Frigyes 1955-ben született Székesfehérváron. 1975–1982 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán tanult. 1983–1985 között Derkovits-ösztöndíjas, 1991-ben Eötvös-ösztöndíjas, 1995-ben Soros ösztöndíjas, 2001-ben Széchenyi-ösztöndíjas volt. 1981-ben Smohay-díjat és Kondor Béla-díjat, 1990-ben Barcsay-díjat, 1998-ban Munkácsy-díjat, 2003-ban Deák Dénes-díjat kapott. 2000 óta a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára, 2005 óta az intézmény rektora. Számtalan csoportos tárlat résztvevője a nyolcvanas évektől kezdve. Fürdőzők című sorozatából a Ludwig Múzeum 2002-ben rendezett nagyszabású tárlatot. Retroaktív címmel 2003-ban az Ernst Múzeumban nyílt átfogó kiállítása.
Szerteágazó művészi tevékenységet folytat, elsősorban figuratív festményeket és grafikákat alkot, többnyire nagyobb lélegzetű sorozatokban. Így egyebek mellett feldolgozta a gyermekkor témáját, festett irodalmi arcképcsarnokot, fürdőzőkről, bunkerekről, oszlopokról készített szériákat. Legutóbbi sorozatait Ungern-Sternberg kán, valamint egy női portré („AB”) köré szervezte. A hagyományos 19-20. századi körképek reminiszcenciájaként többekkel közreműködve hozta létre az ún. Kőnig-körképet 1991-ben, 2022-ben a székesfehérvári Szent István-székesegyházban festett falképet. Az autonóm művészi tevékenység mellett a művészet és tudomány határterületén dolgozik. A hetvenes évek óta készíti a magyar várakról grafikai rekonstrukciós sorozatát, illusztrált természettudományi ismeretterjesztő kiadványokat, könyvet jelentetett meg várakról, a művészeti anatómiáról, valamint az anatómiai deformációkról, további kötetekben dolgozta fel a művészeti téranalízist és a kompozíció lehetőségeit.
Nyitókép: Kőnig Frigyes - Facebook
