Régi újságok, könyvek, levéltári dokumentumok és elfeledett életpályák nyomában kutatja azt a világot, amely nélkül ma kevésbé érthetnénk saját szülőföldünket. Dr. Mák Ferenc irodalom- és művelődéstörténész, bibliográfus, kritikus és szerkesztő több mint négy évtizede foglalkozik a Délvidék, ezen belül Óbecse művelődéstörténetével, sajtótörténetével és irodalmi múltjával. Munkája során számos olyan személyiséget, történetet és szellemi értéket hozott felszínre, amelyek gazdagítják a délvidéki magyarságról alkotott képünket. Óbecse község díjával az idén ezt a több évtizedes, elhivatott kutatói és közéleti munkát ismerték el. Dr. Mák Ferenccel arról beszélgettünk, mit üzen számunkra Óbecse múltja, miért fontos újra felfedezni elfeledett értékeinket, és milyen örökséget kellene továbbadnunk a következő nemzedékeknek.
Óbecse művelődéstörténetének, sajtótörténetének, valamint a város irodalmi múltjának elhivatott kutatója, krónikása. Mi az az érték, ami Óbecse múltját, elődeink hagyatékát e szempontból jellemzi?
– Járatlan utakra téved az, aki a bácskai Óbecse múltjának történeteit keresi a mögöttes időben. Akit érdekel a hajdani mezőváros históriája, népének élete, kultúrája és hagyományvilága, annak félbemaradt történetek kusza szövevényében kell rendet teremtenie. A múlt kutatója – végig a bácskai Tisza mentén – nincs abban a helyzetben, hogy könyvtárak mélyén fellapozza régi monográfiák testes köteteit, vagy maga elé terítse a roskadozó levéltárak vaskos fólióit. Nem merülhet el balladagyűjtemények vagy csokorba gyűjtött népdalok világában sem, mint ahogyan nyomtalanul eltűnt – sok egyéb mellett – a pásztorkodás vagy a halászélet emléke is. Érezhette ezt százharminc évvel ezelőtt a messzi vidékről Óbecsére került Szászy István, választott községi orvos is, amikor – hiányolva a tiszai balladákat – Perő Terka négy történetében énekelte meg mindazt, ami nélkül elképzelhetetlen a táj emberének élete: a szerelmet és a hűtlenséget, a csalást és megcsalatottságot, a bosszút, a halált és a feloldhatatlan lelkiismeret-furdalást. Kapott is érte a poéta hajnalra hódolóitól virágcsokrot háza bejáratának kilincsére! Szászy István 1897-ben írt Vasárnap otthon című verse engem mindig derűvel és reménnyel tölt el:
Elhagyták már a harangot,
Csak utolsó hangja cseng még.
Felbolygatott kebelemben
Annyi régi, kedves emlék!
Elvonuló képek gyanánt
A múlt tűnik előttem fel,
A mint hozzám ér az ének:
„Ím bejöttünk nagy örömmel!”
Mit jelent Önnek személyesen, hogy szülővárosa, Óbecse is elismerte ezt a több mint négy évtizedes munkát? Másfajta jelentősége van-e egy helyi díjnak, mint egy szakmai vagy művelődési elismerésnek?
– Óbecse városától kapott elismerés végtelen örömmel és lelkesedéssel tölt el, egyszersmind bátorít a munka folytatására is. A díj átvételének pillanatában Óbecse pompás városházának falai között megjelentek előttem azok az arcok, akik kamasz- és ifjúkoromban elindítottak a pályámon: tanítók, tanárok, egyházi-közéleti méltóságok példája bátorított a történeti munka vállalására. Óbecse mai érdemes polgárai mellett nekik is hálával és szeretettel köszönöm meg az útravalót. Biztatnak, bátorítanak városunk történelmi, kulturális és szellemi értékeinek további föltárására.
Ha Óbecse múltjára gondolunk, melyek azok a történetek, személyiségek vagy szellemi értékek, amelyek Ön szerint méltatlanul kerültek feledésbe? Van-e olyan felfedezése, amely különösen közel áll Önhöz?
– Óriási kincsek rejlenek az elmúlt évszázadok homályában, a Délvidék, és benne Óbecse múltja lelki-szellemi épülést jelenthet a ma embere számára. Életünk minden nehéz helyzetében, kilátástalannak tűnő pillanatában tanulhatunk az elődeink példáján keresztül. Az első, források alapján kellő módon megrajzolható óbecsei életpálya Mezey János kántoré, aki ugyan 1848-ban családjával együtt elhagyta az égő várost, de az 1860-as években visszaköltözött, s fiával együtt évtizedes ténykedésük során a Tisza partján elmélyítette az egyházi énekkultúrát. Óbecsén Than (Johann) János, a Tiszai Koronakerület tiszttartója (főispánja) öt fiút adott a szabadságharcnak, köztük volt Than Károly, a későbbi országos hírű vegyész, és Than Mórt, a nem kevésbé jeles festő. Óbecsén volt káplán Jámbor Pál, a szabadságharc későbbi párizsi emigránsa, aki a kiegyezést követő években a szabadkai katolikus főgimnáziumot vezette, s itt nyitott ügyvédi irodát a bajai származású Csupor Gyula, Deák Ferenc rendíthetetlen híve, az első délvidéki regény írója, Szászy István, aki költői pályája mellett hűséges tolmácsolója volt a korabeli szerb költők műveinek. 1841-ben itt született Allaga Géza, a cimbalom mestere, az országosan ismert dalszerző, és itt, a Tisza és a Ferenc-csatorna lápos-rétes világába alapozta meg tudósi életpályáját Kovács-Huszka Ferenc, a botanika tudományának jeles képviselője. Ugyancsak Bajáról került a városba Szulik József, későbbi apátplébános, akinek elévülhetetlen érdemei voltak a város iskolarendszerének létrehozásában, s aki lírájában megújítója volt kora katolikus költészetének.
Az óbecsei sajtótörténet kutatása során milyen képet kapott a régi Óbecséről? Mit árulnak el a korabeli újságok a város polgárairól, közéletéről és kulturális életéről?
– A Tisza-parti város a török hódítások idején vált ismertté – krónikásunk, Tinódi Lantos Sebestyén 1551-ben fájdalmas énekébe szőtte a becsei vár pusztulásának, fölégetésének történetét – igazi fölvirágzása azonban az újratelepítés korában kezdődött, amikor a közeli tiszai rév táján újra föllendült a kereskedelmi forgalom. 1848 őszén, a szerb csapatok Temerintől Zentáig fölégették a Tisza menti városokat, s vonultak volna Szabadkának is, ha a Spelletich Bódog vezette védők Kaponyánál nem mértek volna súlyos vereséget a martalócok seregére. Évek múltak el a szabadságharc bukását követően, mire újra benépesültek a Tisza-parti települések. Tény viszont, hogy az üldöztetések, a menekülések és a megpróbáltatások következményeként, a megvívott küzdelmek révén a vidék valóban szülőföldjévé vált a táj lakójának, aki megtanulta félteni az otthonát, miközben élete részévé vált a közösségéért való küzdelem. Megfogantak lelkében a polgári társadalmi igényei: Óbecse és a környező települések lakói az 1850-es években újjászervezték az egyházak életét, létrehozták a közigazgatási intézményeket, az 1867-es kiegyezést követően pedig létrejöttek a pénzintézetei, kiépült az iskolarendszere, s egymást követve alakultak meg a közművelődési egyesületei is. 1888-ban már nyomdája volt a városnak, s ettől kezdve a sajtó is megteremtette a maga szuverén világát. Óbecsén az 1867 és 1945 közötti nyolc évtized során magyar nyelven tizenkét hosszabb-rövidebb életű hírlap jelent meg. Ezzel párhuzamosan föllendült a helyi könyvkiadás is. Bámulatba ejtően szép és gazdag életpályák teljesedtek ki a XIX. század utolsó harmadában, a Délvidék szellemi újjászületésének idején: kötetekbe, újságokba, egyesületi jegyzőkönyvekbe, iskolai évkönyvekbe rejtett események segítenek felépíteni a város történetét, a közösség sorsának megőrzésre érdemes epizódjait.
Ön szerint miért fontos ma kutatni és megismerni a helytörténetet?
– A szülőföld a társadalmi jó és az emberi jóság kiteljesedésének terrénuma, amely a maga humánus gyakorlatával közvetlenül vesz részt a nemzetépítés mindenkire kötelező érvényű feladatvállalásában. Ezt tanítja nekünk a helytörténetünk. Csodálatos a fal, mellyel a kőműves az otthonát bekeríti, de két kezének remeklése már része a közösségünk gazdagságának: az ország, a haza is ezzel a szellemi elkötelezettséget jelentő precizitással épül. Az életünk értékeinek megteremtéséhez szükséges az otthoni iskola egyszeregye, első tanítóink követendő nemes példája! A szülőföld csak jó szándékból épülhet föl, amint a haza is. És ahol nincs emberi jóindulat, ott nem épül a szülőföld, amint a haza sem. Óbecsén évszázados hagyománya van a közösségépítésnek – ezt megtanulhatjuk tanítóink, plébánosaink, íróink-újságíróink, orvosaink példáján is.
A kutatás során gyakran régi újságok, könyvek, leltári dokumentumok alapján kell rekonstruálni egy-egy korszakot. Mi jelenti ilyenkor a legnagyobb kihívást, és mi az, ami még ennyi év után is képes Önt igazán lelkesíteni?
– A sajtótörténet és a hírlapirodalom fölbecsülhetetlen kincse, megkerülhetetlen értéke a múltismeretünknek – állítom ezt annak tudatában, hogy történetírói pályám során a Délvidék sajtójának több mint 200 évfolyamának minden egyes számát átlapoztam. Köszönhetem ezt az Országos Széchényi Könyvtár sajtógyűjteményének. Az újságok és hírlapok jelentőségét akkor ismertem fel igazán, amikor a 2008-ban megjelent A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája című könyvemen dolgoztam. A sajtó ugyan a mindennapokról szól, de mint ilyen, forrása a régmúlt időkben kiteljesedett életpályáknak, élettörténeteknek – szinte útmutatója a homályba veszett értékeknek.
Az elmúlt évtizedekben sok olyan értéket sikerült felszínre hoznia, amelyek nélkül ma szegényebb lenne a délvidéki magyar közösség múltjáról alkotott képünk. Ön szerint mi az, amit a következő nemzedékeknek feltétlenül tovább kell adni ebből az örökségből?
– Vége-hossza nincs az életünket színező emlékeknek. 1794-ben a német utazó Hofmannsegg még elemózsiával gazdagon felpakolva indult bogár- és madárgyűjtő körútra a délvidéki lápok világába, egy évszázaddal későbbi követői – köztük Herman Ottó is – már a délvidékiség csodáit kereste e tájon, megalkotott, eleven kultúrájának sajátos színeit, egyediségében elragadó fényeit, pazar látványát igyekeztek beilleszteni a magyar glóbusz egységébe, elképzelt harmóniájába. A begaszentgyörgyi uradalmi jegyző és ügyintéző, majd becskereki levéltáros, Bárány Ágoston a magyar reformkor nagyjaival, Fényes Elek nemzedékével együtt indult újra felfedezni az időközben elfeledett Magyarországot, és írta meg bánsági, bácskai és szlavóniai útirajzait, temes- és torontálmegyei monográfiáit. Példáját nem kevésbé lelkes elszántsággal fél évszázaddal később Radics György követte. Vízépítő mérnökök figyelme fordult a népélet titkai felé, bolyongó papok és szerzetesek gyűjtöttek népdalokat és népmeséket, kántortanítók és lapszerkesztők pedig novellákban, regényekben igyekeztek megörökíteni a táj emberének életét. 1868-ban Zomborban megjelent Csupor Gyula Megbukott a mama! című műve, vidékünk első regénye is. Ujlaki Kornél Dezső darázsi plébános Magyar hűség címmel Corvin Mátyásról írt ötfelvonásos királydrámát, a Dráva és a Karasó menti novellái pedig olykor tömörkényi erényeket csillogtattak meg. Hogy ebből a világból ma már jószerével csak Papp Dániel és Gozsdu Elek emléke maradt fenn, az nagy vesztesége mai önismeretünknek és értéktudatunknak. E két szerző a XIX. század végi Délvidék kétségtelenül legkiválóbb alkotója – de nincsenek egyedül. Ha feléjük fordul a figyelem, ha újra felfedezzük a műveiket, ha felismerjük, hogy apáink és dédapáink valamennyien beleszőtték életüket a Délvidék színes kárpitjába, könnyebben számolunk le azzal a tévhittel, hogy jöttmentjei vagyunk a Bácska, a Bánság magyar világának. Hogy ezt végképp felszámoljuk, újra kell olvasni a Délvidék XIX. századi irodalmát, újra kell alkotnunk a Délvidék emlékezetét.
Augusztus 1-jén, amikor átvette Óbecse község díját, úgy fogalmazott: nagy szeretettel gondol Óbecsére, a Mézes dűlő és a Gyöngysziget közötti városra, amely Önt útjára bocsátotta. Miközben a múltat kutatja, mennyire változott meg az Ön szemében maga a település? Másképp néz-e ma egy-egy épületre, utcára vagy városrészre, mint amikor még gyermekként, fiatalként járta a várost?
– Nem is a fiatalkori városképem változott – Óbecse ma is csodálatos város, történelmi emlékeket őriznek a belvárosi épületek, lelkesítők a külvárosi parasztházak. A több évtized során összegyűjtött történelmi ismeretek a lelkemben fölcsillantják a múlt színeit is – látni vélem, amint Jámbor Pál, Csupor Gyula, Szászy István, Allaga Géza, Kovács-Huszka Ferenc vagy Szulik József ellépnek a városháza előtt, hónuk alatt az óbecsei újsággal, vagy virágcsokorral a kezükben valamilyen ünnepségre mennek. Ha nagyon odafigyelek, hallani vélem az érveiket is, amint a jó ügyek mellett kiállnak. Óbecsén én már csak az ő emlékükkel, nemes alakjuk tündöklésével a lelkemben tudok végigmenni. Hogy közben köszönök a lovat patkoló Csábi kovácsnak is, az is része az élménynek.
Egy korábbi interjúban arról beszélt, hogy a délvidéki múlt feltárásában még mindig rengeteg munka vár a kutatókra. Mi az a terület, amelyet most a legfontosabbnak tart, és amelyen a következő időszakban szeretne dolgozni?
– Kimeríthetetlenül gazdag a Délvidék és benne Óbecse város története. Szeretem leírni ezt a szót: Délvidék, mert kerek egy évszázadon át – mint bűnös történelmi fogalmat – kiejteni sem volt szabad errefelé. Holott a Délvidék része az ezeréves magyar történelemnek. Nem a katedránál tanultam, kiváló pályatársakkal folytatott beszélgetések során alakult ki a történeti kutatásom lényege: első lépésként meg kell ismerni a történelmi forrásokat – ezt végeztem el a bibliográfiám elkészítésekor. A történeti múlt értékeinek ismerete segít megírni a tanulmányokat és a monográfiákat – ezek sorában tartom számon a Cicelle virágoskertjének díszei című, a Bácska és a Bánát történetét tartalmazó, 2020-ban megjelent monográfiámat, melyet hamarosan a Szlavónországról készült történeti munkám fog követni. Fiume és a magyar tengerpert történetének megírásával szeretném bemutatni az Orsovától Fiuméig terjedő magyar Délvidék történetét. A bibliográfia és a történeti munkák után szeretném elkészíteni a Délvidék lexikonát is. Ennek részletei már olvashatók a Magyar Szó Kilátó című mellékletében.
Kik a délvidéki kutatások terén a példaképei?
– Négy nemes lélek és ragyogó szellem kísérte pályám kibontakozását: Herceg János, aki az 1980-as években – nemzedékem politikai üldözésének idején – nyilvánosan is kiállt mellettünk. Kalapis Zoltán, aki a kommunizmus legsötétebb éveiben is vidékünk történetével foglalkozott – anélkül, hogy leírhatta volna a Délvidék megnevezést –, könyvei Az Alvidék évszázadai vagy Lentségi arcképcsarnok címmel jelentek meg. Azután, amikor lehetett, megírta Életrajzi kalauzának három remek kötetét. Német István és Matuska Márton vidékjáró útjaik során a Magyar Szó lapjain hétről hétre beszámoltak a magyar élet szépségeiről és keserveiről. Számomra ők négyen mutattak példát az írás szolgálatára.
Ha egyetlen üzenetet kellene megfogalmaznia az óbecseiek számára a város múltjával kapcsolatban, mi lenne az, amit mindenképpen szeretne, hogy megőrizzünk és továbbadjunk?
– Sajátosan szép értékei vannak Óbecse városának – melynek kiváló szimbóluma a Ferenc-csatornát lezáró zsilip. A XIX. század második felére létrejött egy gazdagon tagolt parasztpolgári társadalom, amely otthonossá tette és élhetővé formálta a Délvidék – és benne Óbecse – gazdasági és szellemi éghajlatát. És mire a táj változatos hagyományvilága létrehozta a maga nemzetenként elkülönült, de elkülönültségében is egymás mellett élő rendszereit, az újra formálódott vármegyék dús vetésében kilombosodott a délvidékiségnek az a misztériuma, amely egyedivé formálta a lentiségünk világát. Mire létrejöttek a nemesi, majd a polgári társadalom intézményei, addigra kialakult a Délvidék szellemisége is. A Rákóczi-felkelés még csak körvonalaiban mutatta meg a közösségé formálódás igényét, az 1848–1849-es forradalom már harcolni is kész volt az élhető emberi világ megteremtésének érdekében. A forradalom leverését követő megtorlás évtizede után, az 1860-as évektől végre kiteljesedett a Délvidék felvirágzása, ami nemcsak takarékpénztárakban, részvénytársaságokban, piacokban és vállalkozásokban mérhető, de kastélyokban, palotákban, templomokban, parkokban, kertekben, dallamokban, versekben és regényekben is. A könyvtáraink kincsei, a klasszikus épületeink homlokzatai, a messze-csengő vasárnapi harangszó erre emlékeztet bennünket.
Nyitókép: Kancsár Izabella/Archív felvétel
