Amikor megtört az oszmán túlerő

Az elmúlt hétvégén emlékeztünk meg a nemzetünk számára végzetes mohácsi csata ötszázadik évfordulójáról, azonban augusztus hónap elején egy másik történelmi jelentőségű eseményre is emlékeznünk kell, ami már múltunk dicsőségesebb lapjaira tartozik. Az egykoron annyira rettegett Oszmán Birodalom hadai háromszáztíz évvel ezelőtt, 1716. augusztus 5-én, éppen vidékünkön, Pétervárad erődítményénél, Tekia közelében szenvedtek megsemmisítő vereséget. A győzelem egyenes utat nyitott a még oszmán uralom alatt álló területek felszabadítása felé.

A HÁBORÚ KÜSZÖBÉN

A karlócai béke által hozott területi veszteségekbe az oszmánok nem voltak hajlandóak belenyugodni, ezért minden erejükkel arra törekedtek, hogy visszaszerezzék azokat. Az Oszmán Birodalom előbb a cári Oroszországgal keveredett háborúba, majd 1711 júliusában, a Pruth folyó mellett döntő győzelmet aratott Nagy Péter cár seregei felett. Ezt követően a lengyelek ellen fordult, de VI. (magyar királyként III.) Károly császár erélyesen tiltakozott, így 1714-re itt sikerült diplomáciai úton megoldást találni. Végül az oszmánok a Velencei Köztársaság birtokába jutott Morea (Peloponnészoszi-félsziget) felett kívánták visszaszerezni az uralmat, és 1715 tavaszán háborút indítottak a dózse ellen. Velence azonnal Károly császárhoz fordult segítségért, aki eleinte diplomáciai segítségnyújtásra szorítkozott. Amikor azonban 1715. szeptember 1-jén XIV. Lajos francia király elhunyt, Károly úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Franciaország már nem jelenthet veszélyt, ezért 1716. április 13-án szövetségre lépett Velencével. Az oszmánok elleni újabb háború így elkerülhetetlenné vált, a Habsburg Birodalom pedig megkezdte a katonai előkészületeket. A bécsi katonai körökben a hadjárat részleteinek kidolgozásához láttak, Savoyai Jenő herceg pedig határozottan kiállt a támadó fellépés mellett, vagyis a császári haderő Pétervárad alatt történő összevonását javasolta. A hadjárat célja nem volt más, mint Temesvár, majd innen kiindulva Belgrád elfoglalása.

AZ OSZMÁNOK PÉTERVÁRAD ELLEN FORDULNAK

A hadjáratba induló oszmán haderő létszáma valószínűleg a 100 ezer főt is meghaladta, ennek azonban csak egy része volt harcedzett és megbízható. A szultán, III. Ahmed veje, Damad Ali nagyvezír – aki Moreát visszafoglalta, és 1713 óta viselte ezt a címet – vezetése alatt álló oszmán haderő a Balkánon át tartó, hosszú heteken át elhúzódó menetelés után 1716. július 21-én érte el Belgrád térségét. Ekkor már javában épült a híd Zimonynál a Száván, valamint a Dunán, Visnjicánál. A nagyvezír Belgrádban haditanácsot tartott, ahol kezdetben a Temesvár felé történő előnyomulás mellett állt ki, végül azonban Sari Ahmed ruméliai beglerbég tanácsára a Pétervárad elleni támadás mellett döntött. Ennek megfelelően az oszmán haderő július 26-a és 28-a között átkelt a Száván, majd Zimonynál tábort ütött. Az elkövetkező napokban az oszmán haderő Banovcin és Szalánkeménen (Slankamen) át Karlóca felé vette az irányt, miközben mindent elpusztított, ami az útjába került. A császáriak ez idő alatt, Savoyai Jenő herceg távollétében, gróf Pálffy János tábornagy parancsnoksága alatt a Futaknál kialakított táborban gyülekeztek, ahová a herceg július 9-én érkezett. A Bácsnál, Keresztúrnál, valamint Vukovárnál és Szegednél időző csapatokat végül július 27-e és 29-e között rendelte Pétervárad alá. Az így összpontosított haderő létszáma mintegy 78 ezer főre rúgott, amelyben számos nemzet fiai harcoltak, a németek, szerbek és horvátok mellett magyarok is, mintegy 6300 huszár és hajdú, akiknek jelentős része gróf Nádasdy lovassági tábornok, valamint Ebergényi László báró lovassági tábornok parancsnoksága alatt állt.
Az erődítmény ekkoriban a várkastélyból, a megerődített városból, a szarverődből és az oromerődből állt. Ezeken kívül egy külső és egy belső védmű is fontos részét képezte a védelemnek, amelyet még 1694-ben gróf Caprara tábornok védelmezett eredményesen az oszmán támadókkal szemben. A védművek a csatát megelőző napokban meglehetősen rossz állapotban voltak, és mivel komoly szerepet játszottak a védelemben, így a herceg augusztus 2-án elrendelte gyors kijavításukat. Ugyanezen a napon Jenő herceg egy nagyobb létszámú felderítő egység kiküldését határozta el. Vezetésére gróf Pálffy János önként jelentkezett, aki mintegy 1400 vértessel és 400 huszárral indult Karlóca irányába. A herceg utólag még egy dragonyos- és egy vértesezredet küldött utána, így a különítmény létszáma elérte a 3000 főt.
A tábornagy egységei nagyjából abban a pillanatban, amikor az erősítés is megérkezett, szembetalálták magukat Kurd pasa 10 ezer lovasával, akik azonnal támadásba lendültek. Annak ellenére, hogy a herceg erélyesen Pálffy lelkére kötötte, hogy ne bocsátkozzon harcba, ebben a helyzetben már nem kerülhette el a nyílt összetűzést, így felvállalta a harcot. A heves ütközet nagyjából négy órán át tartott, és közben Pálffy tábornagy alól kétszer is kilőtték a lovat. Ennél a pontnál érdemes idézni a Fővárosi Lapok 1891. szeptember 27-én megjelent számában található leírást:
„Négy óra hosszat tartó öldöklő harc következett. Pálffy alatt két ló roskadt le a sebektől, de harmadikra kapott s uj támadásra vezette csapatát. Mellette, az első sorban, a dzsidások élén gróf Breuner altábornagy küzdött az oroszlán bátorságával. Lova leroskadt s a mint másikra akart ülni, körülfogták a janicsárok, elfogták és megkötözve hurcolták a nagyvezér elé. Damad Ali hóhér kezére bízta a hős fejét. Végre a leszakadó éjjel véget vetett a véres dulongásnak. Eugen még csak szemrehányásokat sem tett Pálffynak engedelmetlensége miatt; nem akarta serege legbátrabb és legmagasabb rangú katonáját elkedvetleníteni.”
Siegfried Breuner altábornagyot az oszmán táborban lekaszabolták, a többi veszteség pedig mintegy 400 halottra és 300 sebesültre, illetve fogolyra rúgott. Az előnyomuló ellenséges lovasságot végül a vár védművei alatt sikerült megállítani és visszaüldözni.

KIS HÍJÁN VÉGZETES VIHAR

A csatát megelőző napon, augusztus 4-én Savoyai Jenő herceg kiadta a támadásra vonatkozó parancsot. Ennek megfelelően már este tíz órakor megkezdődött a Duna túloldalán, a mai Újvidék helyén fekvő Rácvárosban állomásozó lovasság átkelése a szerémségi oldalra. Ekkor azonban hatalmas ítéletidő kerekedett, amelyet később a népemlékezet is megőrzött, azonban a vihar éppen a császári haderőt fenyegette végveszéllyel. Néhány hajómalom ugyanis elszakadt – feltehetően néhány vállalkozó szellemű török is hozzájárult azok szabadon bocsátásához –, majd hatalmas erővel a hajóhidaknak csapódott. Az átkelést biztosító építményt alkotó hajók közül néhánynak elszakadt a horgonya, és a malmokkal együtt elsodródtak. A károkat csak többórás, megfeszített munka árán sikerült helyrehozni, így a csapatok csak hajnalban tudtak átkelni a túloldalra. Az eredetileg tervezett 4.30 helyett ezért csak augusztus 5-én reggel 7 órakor indulhatott meg a császári haderő támadása.

A DÖNTŐ ÖSSZECSAPÁS

A támadást a balszárnyon Sándor württembergi herceg csapatai indították, akik gyors sikert értek el, oldalba támadták a janicsárokat, majd egy oszmán üteget is elfoglaltak. A középhadon azonban jóval nehezebben alakult a helyzet: a janicsárok ellentámadása több császári egységet visszavetett, és egy időre veszélybe került az egész arcvonal. A fordulatot Savoyai Jenő gyors intézkedései és a császári lovasság beavatkozása hozta meg. Pálffy János, Nádasdy és Ebergényi lovasai oldalról és hátulról támadták meg az oszmán erőket, miközben a gyalogság ismét előrenyomult. A több irányból érkező nyomást a janicsárok már nem bírták, soraik felbomlottak, és megkezdődött az általános visszavonulás. A császári lovasság hamarosan az oszmán tábort is elérte. Damad Ali nagyvezír a körülötte maradt katonákkal még megkísérelte feltartóztatni az előrenyomuló császáriakat, a harcban azonban elesett. Rajta kívül számos magas rangú oszmán tiszt és parancsnok is életét vesztette. A hadsereg maradványai rendezetlenül a Száva irányába menekültek. A mintegy ötórás ütközet dél körül ért véget Savoyai Jenő herceg vezette császári csapatok teljes győzelmével. Az oszmán tábor szinte teljes egészében a győztesek kezére került. A zsákmány között 149 ágyú, három tarack, 23 mozsár, nagy mennyiségű kézifegyver és lőszer, 156 zászló, öt lófark, valamint számos ló, teve és jelentős élelmiszerkészlet volt. A császári haderő vesztesége a gyalogosok körében 1840, a lovasságnál 272, míg a tüzérségnél 10 halottat és mintegy 2350 sebesültet tett ki. A halottak és sebesültek között több mint kétszáz tiszt is volt. Az oszmán veszteségek pontos száma nem ismert. A korabeli és későbbi becslések jelentősen eltérnek egymástól: egyes munkák akár harmincezer főről, mások mindössze hatezer körüli veszteségről írnak.

A CSATA A NÉPEMLÉKEZETBEN

A péterváradi csatához számos legenda és népi hiedelem kapcsolódott a délvidéki magyarok körében. Egyes történetek szerint 1716. augusztus 5-én farkasordító hideg, más változatok szerint pedig váratlan hóvihar sújtotta az oszmán sereget, amelynek katonái eltévedtek, így a már-már vereséget szenvedő keresztény csapatok kerekedhettek felül. A korabeli forrásokra támaszkodó történeti munkák ugyanakkor augusztusi havazásról nem tesznek említést, fentebb már említettük, hogy augusztus 4-én este rendkívül erős vihar tombolt Pétervárad környékén. A népi emlékezet a győzelmet Szűz Mária közbenjárásának tulajdonította. A hagyomány szerint Savoyai Jenő a csata előtt egy Mária-kép előtt imádkozott segítségért. Tekián már 1693-ban kápolnát emeltek a jezsuiták, így elképzelhető, hogy ekkor már Mária-képet is őriztek ott, valószínűbb azonban, hogy a hadvezér a péterváradi Szent György-templomban található, 17. század végéről származó Szűzanya-kép előtt fohászkodott. A tekiai kegykép eredetét ezzel szemben a 18. század elejére teszik. A kegyhelyhez később számos további legenda kapcsolódott. A templom mellett álló öreg fát Szűz Mária szent fájaként tisztelték, egyik sérülését pedig a török vezér lova patkónyomának tartották. Temerinben azt is mesélték, hogy amikor egyszer elfelejtették a kegyképet télire bevinni a péterváradi templomba, az csodás módon „saját lábán” jutott oda.

Források és irodalom:
BÁNLAKY József. 1928–1942. A magyar nemzet hadtörténelme. I–XXII. Budapest: Athenaeum. 19. kötet, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Banlaky-banlaky-jozsef-a-magyar-nemzet-hadtortenelme-2/19-iii-karoly-maria-terezia-es-ii-jozsef-kora-17161790-4CAC/iii-karoly-korszaka-a-iii-karoly-elso-haboruja-a-torokok-ellen-17161718-4CAD/1-az-1716-evi-hadjaratok-4CAE/a-a-petervaradi-hadjarat-4CAF/ (2026. szeptember 2.)
CSORBA Béla. 1997., Tekiai búcsújárók. In Még azt mondják, Temerinben… Kanizsa: Cnesa Kiadó, 50.-56.