Rés a pajzson

Luxemburgi Zsigmond a Magyar Királyság déli határvidékén kezdte el kiépíteni az Oszmán Birodalom hódítását több mint egy évszázadra feltartóztató végvárrendszert. Hunyadi Mátyás folytatta a végvárak megerősítését és újak felépítését, majd az ország hanyatlása után is még három évtizedig állta az egyre erősebb oszmán nyomást.

A DÉLI VÉGVÁRRENDSZER KIÉPÜLÉSE

A rigómezei csata (1389) után a középkori Szerbia az Oszmán Birodalom vazallusa lett. A függő helyzetbe került szerb állam nemcsak adófizetésre kényszerült, hanem külpolitikáját is kénytelen volt összehangolni a délről fenyegető nagyhatalom érdekeivel. Már a „szerb Mohács”, Rigómező utáni években a Magyar Királyság déli részén élők megszenvedték az oszmánok és a szerb segédcsapataik betöréseit. Luxemburgi Zsigmond magyar király, mint kiváló diplomata a közvetlen veszélyt érzékelve azonnal hozzálátott egy európai keresztény összefogás megteremtéséhez. Reálisan felmérte országa helyzetét, és azt is, hogy egyedül képtelen az egy évszázad alatt elképesztően megerősödött Oszmán Birodalom ellen támadólag fellépni. A nikápolyi csatát 1396 nyarán vívták meg, amelyben a magyar csapatokon kívül havasalföldi, cseh, német és olasz egységek is részt vettek, sőt a távoli francia és angol fegyveres erők is csatlakoztak hozzájuk. A keresztény sereg súlyos veresége után a magyar király belátta, hogy a közeljövőben lehetetlen vállalkozás lenne egy nagy hadjárattal a Balkánról kiszorítani az oszmánokat, ezért pénzt nem kímélve hozzálátott a természetes védvonal, a Kárpátok déli hegyvonulataitól kezdődő, a Duna és a Száva mentén folytatódó és egészen az Adriai-tengerig húzódó végvárrendszer kiépítéséhez. Az egymástól 20–30 kilométerre felépült, illetve megerősített várak központi erőssége Nándorfehérvár (Belgrád) volt, amelyet Magyarország kulcsának is neveztek. A XIV. század első felében kiépült az első végvárrendszer, amelynek jelentősebb erősségei voltak keleti irányból haladva Szörényvár, Orsova, Galambóc és a Duna túlpartján Szentlászlóvár, az árulás útján török kézre került Szendrővel (Smederevo) szemben, a Duna bal partján Kevevára (Kovin), Nándorfehérvár, Szabács (Šabac), Szrebrenik (Srebrenica), Banja Luka, Jajca, Knin és az Adriai-tengernél Klissza vára. A török nyomás erősödésével szükség volt az első védvonaltól kb. 60–100 kilométerre északra kiépíteni, illetve az addig is létező erődítmények megerősítésével létrehozni a második védvonalat. Ennek a vonalnak jelentősebb tartópillérei Karánsebes, Lugos, Temesvár, Pétervárad, Dubica, Bihács, Krupa, Otosac és a tenger mellett Zengg vára voltak. A fent említett nagyobb várak mellett az ország déli határvidékét még kisebb erősségek is védték a török betörésektől.
 

A végvárrendszer mellett már az Oszmán birodalom balkáni hódításai előtt a Magyar Királyság déli határát óvták a bánságok. Ezeknek a Szent István országához nem közvetlenül kapcsolódó ütközőövezeteknek az élén a mindenkori magyar királyhoz hű bánok álltak. Természetesen a török előretörésekor ezek jelentősége is megnőtt. A szörényi, barancsi, kucsói, szrebreniki, macsói, ozorai és a sói bánok nagy hatalmú oligarchákként jelentős szerepet játszottak az ország belpolitikai életében is. Például Újlaki Miklós a XIV. század közepén a macsói bán cím mellett viselte az erdélyi vajda, az országos főkapitányi és bosnyák királyi méltóságot is. A bánságoknak a védekezéshez szükséges óriási anyagi terheit a dél-magyarországi vármegyék adóbevételei is enyhíteni voltak hivatottak. A Macsói Bánság védelmi költségeit Újlaki Miklós idején jelentős részben Bács, Bodrog, Szerém, Baranya és Valkó vármegye jövedelmei egészítették ki. 
 

A középkor folyamán a mindenkori magyar királyok aktív külpolitikát folytattak a Balkánon. Az oszmán-törökök európai térhódításakor a Magyar Királyság védelme szempontjából ez a befolyásért folyó küzdelem még nagyobb prioritást élvezett. A magyar uralkodók igyekeztek közvetett uralmuk alá vonni a belviszályoktól terhelt, legyengült balkáni kis államokat, Havasalföldet, Moldvát, Szerbiát és Boszniát. A XV. században váltakozó sikerrel, hol az Oszmán Birodalom, hol a Magyar Királyság ültette a saját híveit a fent említett, függő viszonyban lévő országok trónjaira. Szerbia (1459) és Bosznia (1463) bukása után már csak a két román fejedelemség helyzete volt kérdéses, de Hunyadi Mátyás halála után ezek a balkáni fejedelemségek is évszázadokra török vazallusokká váltak.   

AZ OSZMÁN BIRODALOM HÓDÍTÁSI MÓDSZERE

A mindenkori szultánok hosszútávra terveztek és a lassú, minél kevesebb saját veszteséggel járó hódítási módszert alkalmazták. A meghódítandó országot négy fázisban őrölték fel és hódították meg. Az első fázisban a kiszemelt ország határ menti területeit pusztították kisebb, néhányszáz fős csapatokkal végrehajtott gyakori, váratlan portyázásokkal. Ezeket a rablóhadjáratokat nemcsak kimondottan zsákmány- és fogolyszerzés céljából indították, hanem elsősorban a határon lévő várakat akarták megfosztani a gazdasági hátterüktől. A déli vármegyékben a lakosság nem tudta elviselni az állandó, de meglepetésszerű támadásokat. A veszélyeztetett területek lakosságának kisebb részét a támadók megölték, jelentősebb részét rabságba hurcolták, míg a legtöbben északra, a biztonságosabb területekre menekültek. A török betörések gyakran a Duna és a Száva vonalától északi irányba a határtól akár 120–150 kilométeres körzetben is elnéptelenítették a vidéket. A XV. században a Temesköz és Szerém vármegye néptelenedett el a legnagyobb mértékben. A török megjelenése előtt Szerém és ezen belül a Tarcal (Fruška gora) hegység volt a középkori Magyarország legfejlettebb és egyben a legsűrűbben lakott része. A kiváló minőségű tarcali borok még a távoli Német-Római Birodalomban, sőt Franciaországban is népszerűek voltak. A túlnyomó többségében magyar etnikumú, borászattal foglalkozó lakosság a Tokaj környékén talált új otthonra, és ott folytatta a szőlőtermesztést és a borkészítését. Erre utalnak a Szerémségből származó Tokaj környéki helynevek, mint pl. Tarcal település. Az állandó zaklatások ellenére a legkitartóbb emberek egy ideig természetes búvóhelyeken, mint például erdőben, árterületek mocsaraiban vészelték át a török rajtaütéseket. Az északra menekült magyar lakosság helyére a XV. század második felétől a törökökkel gyakran együttműködő, sőt a törökökkel együtt portyázó szerb lakosság telepedett le a mai Vajdaság területére. 

Az oszmán hódítás második szakaszában a gazdasági háttér nélkül maradt végvárak elfoglalása következett. A várak környékének elnéptelenedése miatt egyre nehezebb és költségesebb volt a várvédő katonaság ellátása. Az élelmet is több száz kilométerről kellett szállítani, és Hunyadi Mátyás halála után, a központi kormányzat meggyengülése és az ebből adódó súlyos pénzügyi helyzet miatt egyre rendszertelenebb volt a várőrség zsoldjának kifizetése, amely a harci szellem romlásához vezetett.
A harmadik fázisban következett a szultán vezette birodalmi sereg összecsapása a már legyengült keresztény állam seregével. Ez történt 1371. szeptember 26-án a Marica folyó melletti csatában, ahol a Stefan Dušan szerb császár egykori birodalmának középső-déli részének urait, a Mrnjavčević testvéreket, Vukašint és Uglješát győzték le az oszmánok. Ugyanez ismétlődött meg az 1389. június 15-én lezajlott rigómezei csatában, ahol a Morava melléki Szerbia bukott el. Az egyértelmű oszmán győzelmek ellenére a legyőzött államok néhány évtizedig részben megőrizhették önállóságukat, mint a szultán vazallusai, évi adót fizettek és háború esetén katonákkal kellett szolgálniuk urukat, a szultánt. Magyarországra is ez a sors várt a mohácsi vereség után, ahol Szapolyai János is vállalta a vazallusi státust. Később ilyen alárendelt helyzetben volt nagyobb mértékben Havasalföld és Moldva, vagy kisebb mértékben az Erdélyi Fejedelemség majdnem 150 évig.

A hódítás negyedik szakaszában történt meg a célország teljes hódoltatása, vagyis az Oszmán Birodalom közigazgatásába való erőszakos betagozódása. Így tűnt el a történelem színpadáról Bizánc, majdnem fél évezredre Bulgária, a mai Észak-Macedónia, több mint négy évszázadra Albánia, Szerbia, Bosznia és Montenegró, valamint 150 évre a Magyar Királyság középső és déli része.

AZ ELSŐ VÉGVÁRVONAL ÖSSZEOMLÁSA     

Hunyadi Mátyás uralkodásának végétől 1521-ig nagyobb összecsapásra nem került sor az oszmánok és a magyarok között. Ennek ellenére kisebb-nagyobb portyákat mindkét fél vezetett az ellenség területére. A két szemben álló hatalom kémek révén jól tájékozott volt a másik ország belső viszonyairól. Mátyás halála után a törökök jól tudták, hogy a Magyar Királyság átmenetileg meg fog gyengülni, és ezért ki is használták a számukra kedvező pillanatot. Már 1490 nyarán egészen Váradig fosztogatott egy portyázó csapat. A következő évben Boszniába indítottak egy kisebb támadást, majd 1492-ben egy időben három várat is el akartak foglalni. Rajtaütéssel próbálták Jajcát, Szabácsot és Nándorfehérvárt bevenni. Ezek az oszmán akciók kudarcot vallottak. Ebben az időszakban az Oszmán Birodalom élén az óvatosabb, békésebb természetű II. Bajezid állt. Igaz, hogy az ő uralkodása idején bukott el a Szrebreniki Bánság (1512), de a déli végeken jelentősebb magyar vár nem került török kézre. Ennek ellenére II. Bajezid idején is tovább terjeszkedett a birodalom elsősorban Velence rovására, de ekkor vált Moldva is a szultán rendszeres adófizetőjévé. A Magyar Királyság élén álló Jagelló uralkodók, II. Ulászló és fia, II. Lajos még az elődjénél is sokkal harciasabb I. Szelim szultán uralkodása idején (1512–1520) sem kerültek szembe a birodalmi sereggel, mert Szelim inkább dél és kelet felé terjeszkedett, elfoglalva Szíriát, Egyiptomot, illetve hosszan tartó háborúba bocsátkozott a perzsákkal. A Mátyás halála utáni három évtizedes „se háború, se béke” időszakában azonban az erőviszonyok nagymértékben megváltoztak a törökök javára. Szíria és Egyiptom elfoglalásával a birodalom bevételei 35–40%-kal növekedtek, és Mohács előtt a magyar király bevételeinek nyolcszorosára növekedtek. A szultán alattvalóinak, mozgósítható katonának száma négyszerese, míg a területe ötszöröse volt II. Lajos országáénak. Tehát amíg a Magyar Királyság a központi kormányzat gyengülésével, a királyi bevételek csökkenésével, amelyet még súlyosbított az 1514-es Dózsa György vezette parasztfelkelés, érezhetően hanyatlott, addig az Oszmán Birodalom minden tekintetben erősödött.

Ennek ellenére a magyar vezetés nem vette figyelembe az erőviszonyok megváltozását. I. Szelim halála után a békésebbnek tartott I. Szulejmán lépett a trónra, aki az elvárásoknak megfelelően még trónra lépésének évében, 1520-ban békekötés céljából Magyarországra küldte követeit, akiket Budán elfogtak. Szulejmán ezután döntött egy Magyarország elleni hadjáratról. A nem túl jól előkészített hadjáratot 1521 májusában indította el a fiatal szultán. A török sereget két részre osztotta. A nagyobb sereg a szultán vezetésével Szabács várát vette be, míg Piri Mehmed nagyvezír Nándorfehérvárt ostromolta. Szabács elfoglalása után Szulejmán Buda irányába akart támadni, de ezt a tervét egy vihar keresztülhúzta, mert a Száván felépített alkalmi híd megsemmisült. Ekkor a szultán is csatlakozott a Nándorfehérvárt körülzáró sereghez. A Tolnában és Péterváradnál lassan, körülményesen gyülekező magyar sereg nem vonult fel a vár felmentésére, és Oláh Balázs várkapitány augusztus 29-én feladta Magyarország kulcsát. 
A következő években Tomori Pál kalocsai érsek nagy hévvel próbálta újjászervezni, megerősíteni a Nándorfehérvártól északra fekvő védelmi vonalat, de csak elodázni tudta a végvárrendszer teljes összeomlását. Orsova, Pét és Kinin 1522-ben, Osztrovica 1523-ban, Szörény pedig 1524-ben került török kézre. Az első vonal erősségei közül a mohácsi csatáig csak Klissza és Jajca vára maradt magyar kézen. Az ország déli határa védtelenné vált Szulejmán birodalmi serege előtt, amely 1526 nyarán meg is érkezett Mohácsra.