A félhold uralma alatt

Az ötszáz évvel ezelőtt lezajlott mohácsi csata következményei a mai Vajdaság területére is kihatottak. Magyarország déli és középső része Bácskával, Bánáttal és Szerémséggel együtt százötven évre török uralom alá került. Ez a hosszú, öt-hat emberöltőnyi idő gyökeresen átrajzolta vidékünk térképét, akkori lakossága a török pusztítás miatt elhagyta hazáját, egész települések tűntek el, a földek megműveletlenek maradtak, elmocsarasodtak. Az elhagyott területekre új lakosok érkeztek. Az egykoron túlnyomórészt magyarlakta Délvidék így egy nemzetileg sokszínű vidékké vált, meghatározva ezzel az elkövetkező korok történelmét is. Jelen írásunkban a török hódoltság Délvidékre gyakorolt hatásait vázoljuk fel.

SZERBEK A DÉLI VÉGEKEN

Az oszmánok 1354-ben elfoglalták a bizánciaktól Gallipoli erődjét és ezzel megvetették lábukat Európában. Az elkövetkező évtizedekben sorra hódították meg a Balkán-félsziget államait. Az oszmán terjeszkedés hatalmas népmozgásokat indított el. A Balkán-félsziget lakossága igyekezett olyan területekre eljutni, amelyet még nem igáztak le a törökök.

A Balkán-félsziget délszláv népeinek beáramlása Magyarország déli területeire már a XV. században megkezdődött. A bevándorlást elősegítette, hogy a szerb uralkodók Magyarországon elsősorban Szerémségben hatalmas birtokokat szereztek, amelyekkel a szerb uralkodók a magyar nagybirtokosok élvonalába kerültek és jelentős politikai befolyásra tettek szert az országban. A XV. század legelején Zsigmond magyar király Stefan Lazarević despotát hatalmas birtokadományban részesítette, valamint kezére adta Nándorfehérvárt (a mai Belgrád) és a macsói bánság maradványait. Stefan Lazarević unokaöccse és utódja, Đurađ Branković (Brankovics György) szerb despota viszont már csak úgy kaphatott Zsigmond királytól magyarországi birtokokat, hogy visszaadta a macsói bánságot és Nándorfehérvárt. Így Đurađ Branković udvarát Szmederevóba helyezte át. Az oszmánok 1459-ben, Mátyás király uralkodásának kezdetén kebelezték be végleg Szerbiát. Đurađ Branković utódai Magyarországon leltek menedékre. A szerémségi Kölpényben (a mai Kupinovo) rendezték be udvarukat és reménykedtek abban, hogy még visszakerülhetnek országuk élére. Ennek érdekében fenntartották népükben az elveszett államiság emlékezetét. Udvari tisztségviselőiket szerbiai címekkel ruházták fel, mindennapjaikat a görögkeleti egyház szokásai szerint szervezték meg, birtokaikon görögkeleti monostorokat alapítottak. Mátyás király egyébként már a Magyarországra menekült szerb főuraknak is jelentős birtokokat adományozott.

A magyar király a befogadásért és a birtokadományozásért cserébe azt várta a szerbektől, hogy védjék a déli határokat a törökökkel szemben. A szerb főuraktól például jóval nagyobb katonai hozzájárulást követeltek meg, mint a magyar főuraktól. Ez nem véletlen, hiszen a szerb főurak eleve jelentős kísérettel érkeztek Magyarországra és folyamatos utánpótlás érkezett hozzájuk a török által uralt szerb területekről. A szerb despota például a XVI. század elején közel másfél ezer könnyűlovassal rendelkezett. Ugyanebben az időben a horvát-dalmát-szlavón bán alatt szolgáló lovasalakulatok összlétszáma nem volt ekkora. De a Magyarországra települt szerb parasztság is jelentős harcértékkel bírt, hiszen régi hazájukban folyamatosan harcoltak a törökök ellen, de új hazájukban sem tehették le a fegyvert, ugyanis folyamatosan védekezniük kellett a Magyarországra be-betörő török portyázó csapatokkal szemben. Egy szóval a Dél-Magyarországon letelepült szerbek komoly haderőt jelentettek az ország számára, amelyet azonban a magyar hadvezetés a döntő pillanatban nem tudott felhasználni a törökök ellen. II. Lajos magyar király sem az 1521-es sem az 1526-os török támadásnál nem küldött erősítést a Szerémségbe és nem fogta egy vezéri irányítás alá a szerb fegyveres erőket. Így a törökök 1526-ban feldúlták a Szerémséget, a szerbek pedig tömegesen menekültek a Duna és a Tisza vonala mögé.

Az 1526. augusztus 29-ei mohácsi csatavesztés után a Szerémségből elmenekült szerb tömegeket végül Szapolyai János magánseregének egykori lovásza, Jovan Nenad (Cserni Jován) egyesítette egy sereggé. Jovan Nenad magát cárnak nevezte, és a Brankovićok köplényi udvarához hasonló saját udvartartást alakított ki. A szerbek az önjelölt cártól elsősorban azt várták, hogy elveszett szerémségi otthonaik helyett új otthont biztosít számukra. Jovan Nenad 1526 októberében tizedmagával megjelent Szapolyai János tokaji táborában, hogy felajánlja szolgálatait. A királlyá választás előkészületeivel elfoglalt Szapolyai bár engedélyt adott arra, hogy Jovan Nenad embereivel letelepedjen Bács vármegyében, de a szerbek vezérét nem vette komolyan.

„Hunyadi János egy Kinizsit nevelt volna ebből a Fekete Ivánból; a Dózsát süttető Zápolya János vele szemen álló zsoldoskapitánnyá tette, aki maradék katonai erejét is elszívta” – írja találóan Nemeskürty István Ez történt Mohács után című könyvében.

A Délvidéken Jovan Nenad serege és a birtokaikat féltő magyar főurak között villongások törtek ki. Jovan Nenad egyebek között elfoglalta Szabadkát, Török Bálint birtokát, Csáky Lászlót pedig egy párbajban megölte. A magyar főurak ezért azt követelték Szapolyaitól, hogy verje le Jovan Nenad seregét. Ez az ellentét kapóra jött az 1526-ban szintén magyar királlyá választott Habsburg Ferdinándnak, aki Szapolyai János ellen készült támadni. Habsburg Ferdinánd oly jól használta ki a helyzetet, hogy 1527 áprilisában Jovan Nenad nyíltan átállt hozzá. Szapolyai seregei csak két vesztes csata után tudták szétverni a szerbeket. Török Bálint 1527 júliusában Tornyos faluban Jovan Nenad fejét vette. Az önjelölt cár serege ezzel felbomlott. A szerbek egy nagyobbik része visszamenekült Szerémségbe vállalva azt, hogy török fennhatóság alatt él tovább, egy kisebbik része pedig szétszóródott a Délvidék más részein.

Szakály Ferenc történész, muzeológus A szerbek Magyarországon című konferenciakötetben megjelent munkájában így összegezte a Jovan Nenad-felkelés legfőbb tanulságát:

„Az 1526/1527. évi délvidéki szerb »mozgalom« az első pillantásra csupán érdekes, ám mellékes és múló hatású epizódnak tűnik a Mohács utáni magyarországi polgárháború eseménydús történetében. Mivel azonban belőle kiderült, hogy a felbomlott magyar állam nem képes megfelelően kezelni a menekülő szerb tömegeket, valójában döntő fordulatot jelez a befogadó ország és a befogadott kisebbség viszonyában, aminek következményei évszázadokig gyűrűztek tovább.”

„A FÖLD PEDIG KIETLEN ÉS PUSZTA VALA”

Szulejmán szultán török serege az 1526-os hadjárata során 12 vármegyét fosztott ki és mintegy 150 ezer embert hurcolt el rabszolgának. Délvidék megmaradt nemessége újabb török betöréstől tartva pánikszerűen menekült el erről a vidékről. Jovan Nenad csapatai elsősorban az ő elhagyatott falvaikat, birtokaikat szállta meg. 1529 nyarán Szulejmán serege Bécs ellen vonult. A törökök így 1526 után ismét átvonultak a Duna–Tisza közén és újabb pusztítást végeztek ezeken a területeken. Szulejmán serege 1541 tavaszán aztán harmadszor is visszatért Magyarországra és birtokba vette Buda várát az ország Dunántúl és Erdély közötti területeit. Ezzel a Délvidék is török uralom alá került.

A fentiekből is látszik, hogy a Duna–Tisza köze a török seregek átvonuló területévé vált. Ezért Bács és Bodrog vármegyék magyar lakossága elhagyta az itteni falvakat és városokat, és az ország biztonságosabb északi részeibe menekült. A Délvidék elnéptelenedett. A földek megműveletlenek maradtak és azokat visszavette a természet. Fábri Jenő Szenta török uralom alatt című könyvében idézi Verancscsi Antal dalmáciai születésű humanista író 1553-as feljegyzését, aki a következőképpen írta le vidékünket:

„...mily szomorú képet mutatott az egykor legjobb és legtermékenyebb föld. Mily elhagyatott itt minden; mennyi vad tanyáz a szántóföldeken és szőlőkben. Mily ritka mindenfelé a földműves, ritka az állat, s csak a pusztaság végtelen. Kormányosunk, egy szerb ember beszélte, hogy egykor itt egy községben több lakba volt, mint amennyit most harmincban is alig lehet találni.”

Az elnéptelenedés mértékét jól szemléltetik az első török adókimutatások, amelyek szerint Zenta például mindösszesen 8 adózó házzal rendelkezett, Pálegyháza (a mai Palics) 10-zel, Kalocsa 14-gyel, Kelebia 18-cal, Szabadka 49-cel. A terület egyetlen települése, amely a török pusztítások ellenére lakosságszámban sikerült megőriznie jelentőségét, az Szeged volt. Így amikor 1543-ban a törökök létrehozták a hódoltság közigazgatási szervezetét, a Csongrád, Bács és Bodrog vármegyék területét magába foglaló szandzsák székhelyévé Szegedet tették meg. A Szeged–Baja vonal alatti vidékekről szinte eltűnt a magyar lakosság.

A magyarok helyére törökök és szerbek települtek be. A törökök jobbára a katonai és közigazgatási központokban telepedtek le, ahol mecseteket, fürdőket építettek. Az elhagyatott délvidéki területekre több hullámban az Oszmán Birodalom belső területeiről szerbek vándoroltak be. A betelepülést a törökök is ösztönözték, hiszen nem volt, aki megművelje a meghódított területeket. A Délvidékre érkező szerbek nagy többsége azonban inkább állattenyésztéssel foglalkozott, mintsem megpróbálkozzon a parlagon hagyott földek újbóli megművelésével. A bevándorlás következtében a XVI. század végére a Délvidék etnikai térképe teljesen megváltozott. A XVI. század elején még színmagyar Bács vármegyében a század végére már szinte csak szerb településeket találunk. A Szerémségről fentebb írtunk, a Tisza és a Maros közén szintén lecsökkent a magyarok lélekszáma.

Az 1683-ban kitört nagy bécsi háború elhozta a török alóli felszabadulást Magyarország számára. 1686-ban a császári csapatok felszabadították Budát, majd még ugyanabban az évben Szegedet és Szabadkát is. A császáriak aztán tovább nyomultak és 1689-re elérték Ipeket, Prizrent és Szkopljét. A török hódoltság végét elhozó háború azonban egy újabb szerb betelepülést is eredményezett. A császáriak ugyanis nem tudták megtartani a felszabadított balkáni területeket. A törökök 1690 szeptemberében visszafoglalták Ništ és 4 ezer szerbet lemészároltak. Ekkor III. Arsenije Čarnojević pátriárka vezetésével szerbek tömegei indultak meg a Dél-Dunántúlra és a Bácskába, de voltak közöttük, akik a Duna mentén folytatták útjukat észak felé. Egyes források szerint Čarnojević 30 ezer embert vezetett a Délvidékre, más források szerint 37 ezer családot.

A Délvidék a török kor végére egy szinte elnéptelenedett, mocsaras vidékké vált. Bár, ahogy fentebb leírtuk, szerbek több hullámban érkeztek ide, a Bácskában és Bánátban így is a népsűrűség a XVII. század végén nem haladta meg a 2,3 lakost négyzetkilométerenként. Bácskában még 1720-ban is mindösszesen 30 ezer ember élt. A bécsi kormányzat hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy a lakatlan és elmocsarasodott területet benépesítse és újból gabonatermő területté tegye. A Habsburgok több hullámban szerveztek állami és önkéntes betelepítéseket e vidékekre. Jöttek sváboknak nevezett német parasztcsaládok, magyarok és szlovákok az ország északi részeiből, románok keletről, de érkeztek francia, spanyol, olasz, bolgár telepesek is, valamint a törökök elől elmenekültek leszármazottai is visszatértek szülőföldjükre. A betelepítések egészen a XVIII. század végéig eltartottak. Bajmokot és Csantavért például az 1770 és 1780-as években telepítették be újra. A népmozgások következtében a mai Vajdaság területe azzá a soknemzetiségű térséggé vált, amilyennek ma is ismerjük.

Felhasznált irodalom:

Zombori István (Szerk.): A szerbek Magyarországon. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 1991.;

Nemeskürty István: Ez történt Mohács után. In.: Önfia vágta sebét. Magvető Kiadó, Budapest, 1975.;

Fábri Jenő: Szenta török uralom alatt. Građa za monografiju Sente, Zenta, 1967.;

Magyar László – Szabó József (Szerk.): Szabadka igazgatástörténetéből 1428–1918. Pannon Press, Szabadka, 1996.;

Iványi István: Szabadka szabad királyi város története I. Bittermann József Könyvnyomdája, Szabadka, 1886. (reprint);

Dimitrije Boarov: Vajdaság politikai története. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2012.