Felsőhegyen egy nagy, füves grundon, a volt tűzoltólaktanya mellett gyakran játszottunk egy ügyességi társasjátékot, a lukra mürcüst. A grund közepén kis mélyedést kapartunk, és abba helyeztünk el egy nem túl nagy labdát, éppen akkorát, hogy az embergyerek kezébe tudja fogni, és jól el tudja dobni. Ha nem volt gyári, megtette a rongylabda is. Na, már most, olykor tucatnyian, vagy még annál is többen álltuk körbe a lukban heverő labdát. Amikor a játékvezető elkiáltotta egyikünk nevét, az illető felkapta a lukból a labdát és a szétrebbenő gyerekcsapat utána vágta. Akit eltalált a labda, az kiesett, ha nem talált célba a laszti, abban az esetben a dobó személy esett ki. A kör egyre szűkült, és a végén az lett a győztes, aki utoljára talpon maradt, azaz még nem találta el a labda.
Néhai Tripolsky Géza (1926–2002) zentai néprajzkutatónk gyűjtéséből tudjuk, hogy a lukra mürcüs népi játék „töröközés” néven is ismert volt, ebben a változatában minden játékos egy ország nevét kapta, és amelyik ország nevét kiáltotta a játékmester, annak kellett a labdával eltalálni valakit.
Több mint fél évszázad távlatából találkoztam újra a mürcüssel (igaz, időközben is naponta találkoztam vele, de nem voltam vele tisztában, hogy ő a nagybetűs Mürcüs).
A zentai Tisza-parti sétány füves szegletében egy csapat fiatal komédiás az esti fényben a hol lelógó, hol felmeredő mürcüsről adott elő olykor hajmeresztő történeteket. Volt, akinek tetszett a produkciójuk, másoknak már nem annyira. A szomszédasszony serdülő leányunokáit már a második pajzán történet után hazavezette. Egy másik ismerősöm a papok számlájára elhangzott ízléstelen tréfákat sokallta meg.
A Tanyaszínház Burány Béla erotikus és obszcén népmeséire épülő, pikáns – a mürcüs és a lülüs mibenlétét felfedő – történetei nyomán megvilágosodtam, a mürcüs nem más, mint Boccaccio Dekameronjának ültetőfája, ami a darabban emlegetett népesedéspolitika zászlórúdja is lehetne.
Annak idején, gyerekfejjel fel sem merült a kérdés, vajon mit jelenthet a szó: mürcüs. Maga volt a játék. Senki sem gondolta volna – nem akadt, aki felvilágosítson –, hogy ízes magyar népnyelven tulajdonképpen a kis lógó micsodánkat, a fütykösünket becézik ilyen flancosan. Ennek a mürcüsnek – tudtuk meg a mürcüs monológból – mindenféle jogai vannak, az egyetemes alapjogok és szabadságjogok chartája kutyafüle a mürcüs széles skálán mozgó jogaihoz képest.
Már évekkel ezelőtt el kellett volna mélyülnöm Béla bátyánk erotikus népmesegyűjteményében, és akkor a szimbólumtáram már sokkal gazdagabb készlettel rendelkezne erről a sikamlós területről. Na, de nincs mit szégyellni, a Tanyaszínház több mint tíz évvel ezelőtti produkciója végül is felnyitotta a szememet mürcüs-ügyben.
Az újonnan szerzett tudás tükrében – a jó pap is holtáig tanul – már tudom, hogy a lukra mürcüsnek is van erotikus töltete. A hasonlóság adott, a darabban is keményen lukra megy a játék, mert az ember már csak ilyen: nem tud meglenni lukra mürcüs nélkül. E nélkül meg végképp nem működhetne a népesedéspolitika.
Szülőfalum, Felsőhegy anekdotáinak gyűjtése közben egy újabb mürcüsre, a mürcüs „becézett” változatára, egy mürcire bukkantam: ő a Mürci Julcsa.
Amikor 1902-ben megalakult Felsőhegyen az Önkéntes Tűzoltótestület (1930-ban épült a tűzoltólaktanya), a falu lakóházai még nádtetősek voltak. A gyúlékony anyaggal borított nádfedeles házak igencsak tűzveszélyesek voltak, de nagyobb tűzeset mégsem történt a faluban. A harmincas évek elején azonban váratlanul megszaporodtak a tűzesetek. Érdekes módon, amikor színházi előadás, tűzoltóbál, vagy egyéb a tűzoltósághoz köthető esemény volt a faluban, olyankor rejtélyes tűzesetek zavarták meg a rendezvényt. Vagy egy szárkúp vagy fészer lobbant lángra, ami elrontotta az ünneplők jókedvét, hiszen, aki csak tehette, az önkéntes tűzoltókkal az élen, rohant tüzet oltani.
Idővel a furcsa tűzeseteket kapcsolatba hozták a falubeli rendezvényekkel, mivel rendre akkor riasztották a tűzoltókat, amikor azoknak más elfoglaltsága volt, a rezesbanda kísérte a színjátszókat, tűzoltóversenyt tartottak és effélék.
Csak később derült ki, hogy nem véletlen tűzesetekről volt szó, hanem egy bizonyos H. Julianna nevű hajadon gyújtogatott. Elnevezték Mürci Julcsának. A gúnyév kitalálói bizonyára tisztában voltak a mürcüs szó jelentésével. Ma zsargonban mondhatnánk, hogy „tökös” csaj volt.
Mi vitte rá a fiatal fehérnépet a gyújtogatásra? A ferde hajlamának kialakulása nem a piromániához köthető. Szerelmi csalódásból fakadó elkeseredettségében nyúlt gyufához. Kiderült, hogy Julcsának egy fiatal tűzoltó legény csavarta el a fejét, majd cserbenhagyta, szakított vele.
Szerelmi bánatában Julcsa mást nem tudott kitalálni, hogy megtorolja a tűzoltó okozta sérelmeit. Amikor kitudódott a dolog, hogy a tűzoltókon akart bosszút állni a csalódott Julcsa, ha tűz ütött ki valahol a faluban, az utca hosszan kiabálták: „Mürci Julcsa már megint felgyújtott valamit!”
Végül sikerült megfékezni a gyújtogató Julcsát, és nyugodt körülmények között tarthatták meg a különféle tűzoltórendezvényeket, szórakoztató és egyéb programokat a faluban. Azt mesélték, hogy Julcsa csalódottságát italba fojtotta.
