Kimondani a kimondhatatlant

A rák egy olyan betegség, amellyel szinte kivétel nélkül mindenki szembesült már. Vannak, akik távolabbi ismeretségek révén találkoztak vele, a kevésbé szerencsések viszont közelről nézhették végig a pusztítást, amelyet folytat. A ráknak sok formája van: olykor hosszú évekig kínozza, gyötri a megtámadott testet, olykor rövid idő alatt végez vele. A rák azonban nem legyőzhetetlen. Az ember felülkerekedhet rajta, ha a kitartó küzdelem mellett rámosolyog a szerencse. Egy ilyen betegség során viszont sosem lehetünk biztosak abban, mit hoz a holnap, a testi kínok mellett a betegnek így a bizonytalansággal is fel kell vennie a harcot. A rákról mindezek miatt nehéz beszélni, bizonyos szituációkban azonban szükséges. Szilágyi Ildikó az erről az állapotról való kommunikációnak egy egyedi, egyben figyelemfelkeltő módját találta meg, amelyet nemrég egy fotókiállítás keretében a nagyközönség is megtekinthetett. 

A kishegyesi származású nő élete tavaly májusban váratlanul a feje tetejére állt. A hirtelen változást egy addig észrevétlenül megbúvó csomó kitapintása okozta, amely csakhamar egy megrázó diagnózist eredményezett: testét rosszindulatú emlődaganat támadta meg. A kórmeghatározás egy új időszámítás kezdetét jelentette, amely a korábbiaktól eltérően nem munkanapokban és szabadságban számol, hanem kórházi látogatásokban, vizsgálatokban és kezelésekben méri az időt. A nőnek egy teljesen új képet kellett kialakítania önmagában arról, hogy mit jelentenek számára a hétköznapok, hiszen az új szabályok, amelyeket részben orvosa, részben pedig saját teste irányzott elő, nem engedték, hogy az addigiakhoz hasonló módon folytassa az életet. 

– Sokáig nem tudtam, hogy mi vár rám. Amikor megállapították nálam ezt a csúnya betegséget, akkor kaptam egy olyan professzort, aki nagyon jól tudta kezelni a helyzetet, ezért az első pillanattól fogva megbíztam benne. Amikor megkérdeztem a biopszia eredményét, és kértem, hogy magyarázza el, hogy ez most micsoda, annyit mondott: legyen annyi elég, hogy ez nem jó. És én onnantól kezdve nem kérdeztem semmit, csak azt csináltam, amit ő mondott – számolt be a folyamat kezdeteiről a nő. – Amikor megműtöttek, kellett, hogy Szabadkán is legyen egy onkológusom, és az ottani doktornő kezdte elmagyarázni a dolgokat nekem. Pont úgy, mint amikor én a gyerekeknek a tananyagot magyarázom.

Akkor tudatosult bennem a maga részletességében, hogy pontosan mi is történt velem. Hálás vagyok a kamenicai orvosomnak, hogy nem mondott el sok mindent, mert nekem könnyebb volt így küzdenem – magyarázta Ildikó, aki a műtét után először sugárterápiát, majd hormonterápiát kapott. Elárulta, az utóbbiról már a saját tapasztalatai előtt sok rosszat hallott, más nők történetei óriási fájdalmakról és borzalmas mellékhatásokról szóltak. Habár sokáig reménykedett abban, hogy ő talán szerencsés lesz, és nem fog olyan kínokat megélni, mint sorstársai, csalódnia kellett, a fájdalom ugyanis az ő esetében is szinte elviselhetetlennek bizonyult.

A megrázó eseményekről Szilágyi Ildikó saját bevallása szerint sokáig nem tudott beszélni, nem sikerült szavakba öntenie mindazt, amit átélt. Talált azonban egy kényelmesebb, elviselhetőbb módot arra, hogy negatív élményeit, tapasztalatait, gondolatait és küzdelmét másokkal is megossza, ez az út pedig már a kezdetektől fogva egyértelmű volt számára.

– Az operáció előtt a kórházban feküdtem az ágyon, és már akkor tudtam, hogy végig fogom fotózni ezt a betegséget – mesélte Ildikó nemrég a topolyai Juhász Erzsébet Könyvtár közönségének, akik a betegsége mozzanatait dokumentáló fotósorozat kiállításmegnyitójára érkeztek az épület padlástermébe. 

A történethez hozzátartozik, hogy a kishegyesi nőtől a diagnózis előtt sem állt távol a fényképezés: nagyjából négy évvel ezelőtt vette meg az első komolyabb fényképezőgépét, aminek köszönhetően a fotózás fontos önkifejezési formává vált az életében. Több sikeres pályázat állt már a háta mögött, köztük egy díjnyertes munka is, amikor a diagnózissal érkező változás éppen egy lassan kiállítássá érő fotósorozat elkészítését vágta ketté. A füstbe ment kiállításterv nagy valószínűséggel az utca embereit ábrázoló fotókból állt volna, az élet azonban másként döntött: a nő első önálló kiállítása csak egy emberről, egészen pontosan saját magáról szólt, és arról az útról, amelyet a gyötrelmekkel teli egy év során megtett.

– A kezdetekben még nem volt kiállításötlet, csak annyit tudtam, hogy valahogy le fogom fotózni azt, ami történik velem, és a fényképezőgép lesz majd az, ami segít feldolgozni a helyzetet, és segít abban, hogy szembe tudjak nézni ezzel a betegséggel. A képeken nemcsak maga a betegség látható, hanem a mindennapi küzdelmeim is: a várakozás, a bizonytalanság, a félelem és a fájdalom, amelyek váltották egymást sorozatban – magyarázta, hozzátéve, a fekete-fehér képek végigkísérték a kamenicai műtét, illetve az azt követő terápiák időszakát is. Sosem kellett gondolkodnia azon, hogyan ábrázolja a képek segítségével az aktuális belső világát, az ihlet csak úgy magától jött – valódi akadályt még a fizikai nehézségek sem jelentettek, amelyek noha korlátozták a megvalósítás folyamatát, sosem kerekedtek felül az alkotási vágyon.

– A fényképezés nagyon sokat segített akkor, amikor tényleg rossz állapotban voltam. Voltak például képek, amelyek igen nehezen születtek meg, tudom, hogy tiszta víz volt a hajam, mire elértem azt, amit kigondoltam. De utána másnap úgy keltem fel, hogy megnyugodott bennem valami, merthogy elkészült az, amit meg akartam csinálni. Sokszor ez volt az, ami kicsit megmentett. Kapaszkodót kellett keresnem, és nekem ez volt a kapaszkodó – emlékezett vissza Ildikó, akinek elmondása szerint a képeken egy idő után felbukkant valami, ami teljesen új perspektívába helyezte a folyamatot: hosszú idő után először előkerültek a színek, a fotókon megjelenő tárgyak – mint a gyűrött lap és a léggömb – pedig mind sajátságos jelentéssel vértezték fel a képeket. 

– Sima lapra és gyűrött lapra is lehet írni, viszont az utóbbinál már látszik, hogy a küzdelem formál, meglátszanak a sebek. A másik képen szereplő lufit a kamenicai terápiám végén kaptam, az egy kicsit a felszabadulást jeleníti meg. Ez így működött: mindig volt egy kis felszabadulás, majd újra várakozás, majd újra felszabadulás – hangsúlyozta az alkotó.

A topolyai kiállításmegnyitón az alkotón kívül jelen volt Kovács Attila fotográfus, Bolyos Szenti Lilla képzőművész és Pap Ágota pszichológus, aki már évek óta, a betegség előtti időre visszanyúlva foglalkozik Szilágyi Ildikó lelki épségének fenntartásával. 

– A végső képekben megjelenik valami, ami a teljes sorozat elején még alig volt látható, ez pedig a fény. Nem a győzelem fénye, nem a happy end fénye, hanem azé az emberé, aki megtanulta, hogy a sérülékenység nem az ellenkezője az erőnek, hanem a sérülékenység az erő egyik formája – elemezte a pszichológus a színes képeket, hozzátéve, Ildikó megküzdési stratégiája határozottan jó példa a rákbetegség feldolgozásának lehetőségeire.
 

– Maga a fényképészet, a fényképek elkészítése egy alkotási folyamat, így a művészetekhez is kapcsolódik. Amikor valamit alkotok, létrehozok, közben egyfajta folyamaton is végigmegyek. Az énvédő mechanizmusokon belül úgy gondoljuk, hogy az úgynevezett szublimáció a legegészségesebb módszer, amikor a sok elfojtásra váró érzésem egy olyan termékbe viszem át, amelyen keresztül kifejezem azt.

Emiatt a fotó, illetve ez a fotósorozat is különösen értékes, mert kiadhatja mindazt, amit átéltem, azokat a félelmeket, amelyek még bennem vannak, azt a pillanatot, azt a folyamatot, ami még tart. Hiszen ez egy olyan történet, amelyről nem tudjuk, hogy jelen pillanatban az elején, a közepén vagy a végén vagyunk-e, csak azt tudjuk, hogy valahol benne vagyunk – magyarázta Pap Ágota, aki elmesélte, amikor páciensének egy egyiptomi talizmánt, egészen pontosan egy szkarabeuszt adott, amely az ókori egyiptomiak számára az újjászületés jelképe volt, a fiatal alkotót arra igyekezett emlékeztetni, hogy a változás nem feltétlenül a pusztulást, hanem akár egy új kezdetet is jelenthet. A nőnek a kórházi magányban a szkarabeusz mellett egy karkötő volt a társa, amelyet édesanyjától kapott, és amelyen egy imádság szerepelt.

– Amikor a diagnózis megszületik, az egy krízis, amellyel valamit kezdeni kell. Akár egy gyors segítséggel, akár egy beszélgetéssel, akár egy erős, affektív reakcióval szükséges kezelni. Ebből utána egy gyászfolyamat idéződik elő, amely az addigi életnek, illetve az addig megszületett jövőképnek az elengedését jelenti. El kell fogadni, hogy már nem történhetnek úgy a dolgok, mint ahogyan előtte gondoltuk, és minden átértékelődik az emberben. Azt gondolom, hogy mindannyiunkban van egy belső erő, egy hitvilág, a spirituálisnak az a szintje, amikor azt gondoljuk, noha kiteljesedtünk, mégis vannak olyan erők, dimenziók, amelyek segítenek minket ezen az úton. Vannak emellett tárgyi dolgok is, amelynek akár szimbolikus jelentést is adhatunk. Ezzel dolgozunk például hipnoterápián keresztül is, amikor egy jó élményt társítunk egy eszközhöz, és ezután maga az eszköz előhívja annak a jó élménynek a megélését, átélését a betegből. Ezek működő folyamatok, és nem az számít, hogy a pszichológus miben hisz, hanem az, hogy az adott illető miben találja a megoldást – fejtette ki a pszichológus.

Noha a megnyitó során leginkább a fotózás, a művészet ereje került fókuszba a nő betegséggel való küzdelméből, a beszélgetés során egyértelművé vált, hogy a lelki gyógyulásban egy másik tényező is igen fontos szerepet játszott. A vívódás folyamatairól szóló történetek a pszichológiai segítség eredményességéről is tanúságot tettek. Noha Pap Ágota elmondása alapján országunkban nem jár automatikus lelki támogatás a betegek számára hivatásos szakemberek által, kiemelte, hogy amennyiben az érintettnek van rá lehetősége, ilyen esetekben nagyon is érdemes szakértőhöz fordulni. A küzdelem ugyanis nagyon nehéz, ám nem feltétlenül kell azt egyedül megvívni. Az önkifejezés könnyít az ember lelkén, a közvetlen környezet is hozzájárulhat a könyörtelen helyzet pozitívabb megélésében, a pszichológus pedig a tudomány eszközeivel segíthet azon, hogy a feldolgozás gördülékenyebben történjen. A mentális egészség ugyanis a testi gyógyulás szempontjából sem lényegtelen.

– Azt gondolom, a testünkben történő folyamatok jelentős részét a lelkünk határozza meg, ezért a lelki folyamatok hatnak arra is, hogy mi történik a testünkben. Nem mindig, de nagyon sokszor igen – állapította meg Pap Ágota. 

Szilágyi Ildikó kiegészítette a gondolatot azzal, hogy noha van, aki így érzi, segítséget kérni nem szégyen, és nagyon fontos, hogy az emberek ne habozzanak szakértőhöz fordulni, legyen szó akármilyen problémáról. 

A kishegyesi nő ma már könnyebben önti szavakba az elmúlt év nehézségeit, a kiállítás képei közé pedig idézetek is kerültek. Saját elmondása szerint legszívesebben megölelné és nyugtató szavakkal illetné a képeken szereplő önmagát, aki igen hosszú utat tett meg az elfogadás és a feldolgozás útján. 

– Sosem kérdeztem magamtól, hogy miért velem történik mindez. Nyilván ez egy jel volt, és hiszek abban, hogy azt mutatta meg nekem, hogy változtatnom kell sok mindenen – fogalmazott Ildikó.

Noha a fényképek saját gyógyulási folyamatát dokumentálják, az alkotó kiállításával azon sorstársait is igyekszik megszólítani, akik küzdöttek már akár hasonló, akár más betegséggel, vagy akár csak gyengeséggel és törékenységgel életük során. A kiállítással azt üzeni, bármi is történjék, soha nem szabad feladni – a beszélgetés alapján pedig egyértelműen kijelenthető, hogy Szilágyi Ildikó nagyon is komolyan veszi ezt a küldetést.