A természet szeretete, a természet iránt való rajongás, kötődés nem új keletű dolog. Ha végiggondoljuk a művészeti irányzatokat, igen sokban fellelhető a természet közelsége, a természetbe való kivonulás, vagy akár a természeti motívumok megjelenése, alakváltozata. Lehet ez zene, irodalom, vagy akár a képzőművészet. Gondoljunk csak Szinyei Merse Pál, Claude Monet vagy akár Georges Seurat festményeire, amelyeken a zöld pázsit, park jelenik meg. Sorozatunkban képeslapszerű parkbemutatókat közlünk, hogy a kedves olvasóval a Magyar Szó hasábjain együtt barangoljuk be Vajdaság zöld oázisait, felidézzük a letűnt korok emlékeit, a parkokhoz fűződő történeteket, kialakításukhoz kötődő érdekességeket.
Nagykikinda 1893-ban rendezett tanácsú városi rangot kapott, amely rendkívül kedvező hatást gyakorolt a település fejlődésére. Az urbanizációs folyamatok során jelentős beruházásokat hajtottak végre: hidakat, utakat építettek és a csatornázási munkálatoknak köszönhetően a belvíz elvezetését is megoldották. A népkert megvásárlása és parkosítása, valamint kulturális központtá formálása történelmi mérföldkő a város urbanisztikai és közösségi fejlődésében.
A Blandaš Park kialakítását 1896-ban kezdte meg Nagykikinda városa azzal a céllal, hogy a polgároknak lehetőséget biztosítsanak a szabadtéri szabadidős tevékenységekre, hogy az emberek a szabadidejüket a természetben töltsék el. A terület eredetileg a Torontálmegyei Gazdasági Egyesület próba- és selyemtenyésztő telepe volt. Miután az egyesület áttette székhelyét Nagybecskerekre, a nagykikindai Plantage-kert és az ott található épületek feleslegessé váltak számukra. A város elővásárlási joggal rendelkezett, ezért Telecsky Risztó (más forrásban Tellecsky Risztó vagy Tellecsky Kristóf – a szerző megj.) polgármester kapott az alkalmon. Az egyesület 16 ezer forintot kért a kertért, a város viszont 10 500 forintot ajánlott. Ez lelassította a tárgyalási folyamatot, ám végül az egyesület engedett a nyomásnak és elfogadta a város ajánlatát. A hivatalos átadás végül 1986. július 1-jén történt meg. A városi tanács Damjánovich Sándort, a város akkori nagyvendéglőjének bérlőjét bízta meg, hogy a meglévő épületekben és a park területén frissítőkkel lássa el a kuglizó és teniszező polgárokat. Egy, az 1896 júliusának végén megjelent cikk szerint: „A népkert, mely holnap ünnepli megnyitásának 3 hetes születésnapját, hétről hétre halad a tökeletesedés felé. Eleinte csak czigány és korcsmáros volt benne meg vendég, a második vasárnap már ételeket is lehetett kapni és néha-néha pinezért is, de széket, asztalt keveset s ime a harmadik vasárnap már városias local büszkeséggel jelenthetjük olvasóinknak, hogy ma délután a népkertben térzene lesz, mely alkalomra padokról, székekről, jó ételekről és italokról a lehető legjobban gondoskodva van” (Torontáli Közlöny. 1896., 57. sz. 3. oldal).
Lootens Károly Lajos szerepe a nagykikindai népkert kialakításában a korszak tájépítészeti tendenciáit tükrözi: ő volt az a Nyugat-Európából érkező főkertész és növénynemesítő szakember, aki meghonosította a modern európai parképítészeti kultúrát a Bánságban. A 19. század végén a nagykikindai népkert addigi, jórészt őshonos fafajokból, kőrisből, fűzből és tölgyből álló állományát Lootens irányításával radikálisan átalakították. Flamand és francia növénynemesítési kapcsolatait kihasználva olyan külföldi, egzotikus és ellenállóbb fajokat hozatott a parkba, mint a platánok, a fenyőfélék, valamint a különféle díszcserjék. Az ő nevéhez fűződik a park sétányait szegélyező, tudatosan tervezett fasorok és az első zárt üvegházi gyűjtemények kialakítása is. Megszüntette a szigorú, mértani formákat, helyettük kanyargós sétányokat, természetes hatású tisztásokat és sűrűbb ligeteket tervezett, végezetül kialakította a korabeli társasági élet központjaként funkcionáló zenei pavilonok és pihenőhelyek zöld környezetét.
A népkert fenntartása a korszakban komoly költséget jelentett, ezért Lootens a park közvetlen szomszédságában egy faiskolát és szaporítótelepet alakított ki. Ez a telephely nemcsak a népkert folyamatos pótlását biztosította, hanem a nagykikindai magánkertek, utcai fásítások és a környező uradalmak számára is szállított minőségi oltványokat és csemetéket. Ezzel tette önfenntartóbbá a városi kertészetet. A faiskola az Ültetvényes kert nevet kapta. A korabeli jegyzőkönyvek tanúsága szerint a kertész 1897-ben a 300 forintos fizetése mellé 50 forintnyi jutalomban részesült a költségvetésből, mivel tevékenyen járult hozzá a park átalakításához.
Még 1896-ban a Park bejáratának bal oldalán egy vendéglátó egységet nyitottak, amely akkoriban megnövelte a népkert látogatottságát. Richter Károly a nagykikindai Népkert vendéglőjének egyik legnépszerűbb, legaktívabb bérlője volt a 20. század elején, különösen az 1905 körüli években. A korabeli helyi sajtó, például a Torontáli Közlöny fennmaradt példányai alapján Richter Károly működése kifejezetten a közönség minőségi szórakoztatásáról és a park kulturális fellendítéséről szólt. Rendezvényei során rendszeresen felléptette a nákófalvai gyermekzenekart, valamint előszeretettel szerződtetett tamburaegyütteseket, amelyek a korabeli források tanúsága szerint osztatlan sikert arattak a kerthelyiség vendégei körében. Nem félt a nagyobb hírű együtteseket sem megfizetni, 1905-ben például leszerződtette a híres Berkes-bandát, ami egy ismert cigányzenekarnak számított. Igaz, a korabeli kritikus sajtó megjegyezte, hogy a sokat dicsért zenekar játékából hiányzott a korábbi „lelke”, a sípos, így Richter a közönség kedvéért gyorsan vissza is tért a bevált tamburásokhoz. Richter Károly vezetése alatt a népkerti vendéglő kerthelyisége igazi társasági oázissá vált, amelyet a helyi polgárság, a tisztviselők és a laktanya katonatisztjei is szívesen felkerestek. A tágas, fák alatti teraszon egyszerre élvezhették a Lootens-féle park hűvös mikroklímáját, a modern vendéglátást és a minőségi zenét. A vendéglős a Lázó tamburazenekar 1905-ös fellépésére a kerthelyiségben egy cukrászdát is kialakított, amelyben frissítőkkel kínálták a vendégeket, kedvező áron. Richter azonban 1908-ban fizetésképtelenné vált, így nem hosszabbították meg vele a szerződést.
A vendéglő bérlésére vonatkozó új árverés sikertelennek bizonyult, mivel a licit megállt 520 koronánál. A nagykikindai képviselő-testület kevesellte ezt az összeget, ezért érvénytelenítette az árverést. Abban bíztak, hogy a következő évben jobb feltételeket érhetnek el, így a megszokott 3–5 év helyett csak 1 évre adták ki a helyet. A bérlő Neducsin Gyóka (György) lett, aki az akkori gazdasági helyzet ellenére is hajlandónak bizonyult a 600 koronát megfizetni. A nagykikindai férfi egyébként pálinka- és szeszkereskedelemmel, valamint jéggyártással foglalkozott.
A fennmaradt jegyzőkönyvek alapján a képviselő-testület 1903. április 2-i ülésén arra kérte dr. Bogdán Zsivkó polgármestert, hogy tegye meg a szükséges lépéseket egy nyári fedett helyiség kialakítására a népkertben. A városi mérnök elkészítette a műszaki terveket, amelyek egy 16 méter hosszú és 8 méter széles, valamint egy 3 méteres verandával körbevett épületet irányoztak elő. A teljes beruházás tervezett költsége 4526 korona és 3 fillér volt. A városvezetés a beruházást rendkívül körültekintően, az éves költségvetés megtakarított jövedelméből finanszírozta, így az nem terhelte plusz adókkal a lakosságot. A projekt gazdasági megtérülését a meglévő népkerti vendéglő bérlőjével kötött előzetes megállapodás garantálta: a bérlő vállalta, hogy a fedett pavilon és veranda felépítése esetén évi 200 koronával megemeli a városnak fizetendő bérleti díjat. Az ügy sürgősségére való tekintettel a határozatot úgy fogadták el, hogy az fellebbezéssel ne legyen késleltethető. A pavilon építését Ofner József cége nyerte el és végezte el. A befejezés után a bizottság átvette a munkát, így a vállalkozó megkaphatta az alapbérét. Menet közben azonban változtak a tervek: a jobb használhatóság miatt kiszélesítették a verandát. Ez a módosítás 226 korona 95 fillér pluszköltséget jelentett, amit a vállalkozó a végszámadáskor egy hivatalos kérvényben igényelt a várostól.
A népkert bővítésére kiválóan alkalmasnak bizonyult az úgynevezett Ofner-féle szőlő, amely korábban Henriette Lichtenstein tulajdonában állt. Mivel az 1905-ben árverésre bocsátott terület közegészségügyi szempontból is hasznos pihenőhelynek ígérkezett, a képviselő-testület a későbbi jóváhagyás reményében megelőlegezte a vételt, és 4305 koronáért megvásárolta azt. Az állandó választmány ezután javasolta a polgármester jelentésének elfogadását és az adásvétel jóváhagyását.
Kombinálták a francia és az angol stílust (Fotó: Nagykikindai Népmúzeum képei)
1906-ban merült fel az igény egy új artézi kút fúrására a népkertben, amit a képviselő-testület egyhangúlag meg is szavazott. A munkálatokat a városi mérnök helyszínrajza és műszaki leírása alapján rendelték el. A beruházásra azért volt szükség, mert a park területe már 10 holdasra nőtt, így a kút nélkülözhetetlenné vált az öntözéshez és a látogatók egészséges ivóvízellátásához. A költségeket az akkori költségvetésből fedezték: az erre elkülönített 4000 koronából építették meg a kutat, a víztartályt és a felesleges vizet elvezető csatornákat is.
Az idők folyamán a park elnevezése folyamatosan változott a lakosság aktuális igényei és szokásai szerint. Az eredeti Plantaška bašta (Ültetvény-kert) nevet előbb a Varoški vrt (Városi kert), majd a Narodna bašta (Népkert) és a Veliki park (Nagy park) követte, míg végül elnyerte mai, hivatalos Blandaš elnevezését. Ezzel párhuzamosan a funkciója is kibővült: míg a múltban kizárólag a csendes pihenés, a könnyed séták és a kulturális események színtere volt, a modern városrendezési terveknek köszönhetően ma már a mindennapi sporttevékenységeknek is otthont ad.
Kertépítészetileg a park egyedülállóan ötvözi a neobarokk és a romantikus stílust, vagyis a francia és az angol kerttervezési hagyományokat. Egy kisebb, szabályos része a francia stílust követi, formára nyírt puszpángokkal és mértani formájú virágágyásokkal. Ezzel szemben a park nagyobbik fele egy klasszikus angolpark: itt a tisztások és a pázsit szabadon váltakoznak a facsoportokkal és a magányosan álló, hatalmas fákkal. A park egyenes vonalú fő sétánya a patinás Gesztenyefasor, amely körülbelül 280 méter hosszú, 2,5 méter széles, és kandeláberekkel, valamint padok fogadására kialakított fülkékkel van szegélyezve. Bár a park mértani középpontjában álló egykori szökőkút ma már nem működik, maga a műtárgy, a bejáratnál látható tetszetős kovácsoltvas kapu, valamint a mellette álló épület hivatalosan is jegyzett, védett építészeti örökségnek minősül.
A park növényvilága rendkívül gazdag és mutatós. Összesen 40 fafaj és -változat található itt, ami nagyjából 700 fát jelent; az állomány 11 fenyőféléből és 29 lombhullatóból áll. A parkot olyan hatalmas fák uralják, mint a kocsányos tölgyek, a platánok, a fehér és fekete nyárfák, az ostorfák, a japánakácok és a juharok. A fenyők közül a luc- és erdeifenyő, valamint a tiszafa látható. A bokrok és cserjék szintén dúsak: megtalálható itt a fagyal, a mahónia, a borbolya, a bodza és a puszpáng is. A park hátsó részét egy fekete nyárfákból és juharokból álló szélvédő erdősáv zárja le. A népkert növényeinek állapotát és korát először Sava Trifunac nagykikindai erdőmérnök mérte fel 1978-ban a Tartományi Természetvédelmi Intézetnek. Akkor a fák többsége 30–50 éves volt, így a legidősebb példányok mára már elérték a 85–100 éves kort. Ez az évszázados, nyugodt, zöld környezet a mai napig rengeteg madárnak és apró állatnak nyújt menedéket a városközpontban.
A nagykikindai Blandaš park a helyi önkormányzat vonatkozó határozatai (Kikinda Község Hivatalos Lapja, 2/2006. és 14/2015. szám) alapján természeti emlékként áll védelem alatt. A jogszabály a parkot III. kategóriájú, jelentős természeti értékké nyilvánította, amelyen belül II. fokozatú védelmi rendszer van érvényben. A terület kiemelt oltalma a tervszerű térszerkezet és az eredeti tervezési stílus megőrzöttségén alapul. A védettséget emellett a fás szárú flóra (dendroflóra) dekoratív fajainak gazdag jelenléte, a lenyűgöző méretű és magas korú famatuzsálemek, valamint a park kiemelkedő esztétikai és tájképi adottságai indokolják. A Blandaš park kultúrtörténeti értéke mellett pótolhatatlan ökológiai és egészségügyi szerepet tölt be Nagykikinda városának általános zöldövezeti rendszerében. A természetvédelmi határozat értelmében a park hivatalos gondozásáért és fenntartásáért a Kikinda kommunális közvállalat felel.
Felhasznált irodalom:
Torontáli közlöny. Egyesült "Felső Torontál" és "Kikindai közlöny"/Országos Széchényi Könyvtár; felelős szerkesztő Kiss Károly. Digitalizált időszaki kiadvány. 12. évf. 74. sz. (1893. júl. 2.)-25. évf. 44. sz. (1907. jún. 30.) – Országos Széchényi Könyvtár, 1893-1907
A nagykikindai állandó választmány üléseinek jegyzőkönyvei. 1894: 209.;1895: 55.; 1896: 56.; 1897: 38., 110.; 1899: 103.; 1902: 47.; 1903: 54., 67., 83., 111.; 1904: 187.; 1905: 59., 207.; 1906: 48.; 1907: 78., 168.; 1908: 106., 130., 168.; 1910: 197.;
Biserka Ilijašev: Vekovi prolaze-grad ostaje. Nagykikinda, 2002, Nagykikindai Történelmi Levéltár
Nyitókép: Alacsony növényzet ma már csak a park bejáratánál, a főösvény mentén található (Vidács Hajnalka felvétele)
