Kirekesztve

Egyedül ül az osztályban. Szünetben nincs kihez odalépnie. Nem tudja, kihez fordulhat, ha be kell pótolnia az elmulasztott anyagot. Senki nem szól neki, hogy másnap elmarad az első óra. Nem hívják meg a délutáni programra. Az osztálychatbe sem veszik be. Ha egy gyerek minden nap úgy lép be az iskola kapuján, hogy pontosan tudja, hogy nincs helye a többiek között, az hosszú időre meghatározhatja, hogyan látja önmagát és a társait. A kiközösítés nem egy ártatlan gyerekcsíny, hanem egy meghatározó tapasztalat, ezért nem hunyhatunk szemet fölötte.

Antal Mártát, a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium pszichológusát a kiközösítés okairól, a megelőzés és a közbelépés lehetőségeiről, valamint arról kérdeztük, hogy mennyi időre lehet szükségük a korábban kirekesztett kamaszoknak ahhoz, hogy megtalálják a helyüket egy új osztályközösségben.

n Ahhoz, hogy valakit kiközösítsenek, nem elég egyetlen diák: szükség van az egész osztályközösségre. Miért jelenik meg egy közösségben a kiközösítés?
– Sajnos nem nagyon tudjuk elfogadni, hogy mindannyian különbözőek vagyunk. Amikor valaki egy kicsit különbözőbb, arra már gyerekkorban máshogy reagálunk. Éppen ezért van nagy szerepe a prevenciónak már a legkisebbeknél, és ezért fontos, hogy már egészen kicsi kortól szoktassuk a gyerekeket ahhoz, hogy nem mindenki egyforma és nem mindenki viselkedik egyformán. Az én praxisomban is azt látom, hogy azok, akik valamiben különböznek a többségtől, könnyebben válnak kirekesztetté. Ez lehet a gyerek agresszivitása vagy éppen erőteljes visszahúzódása miatt, a szociálisan hátrányos helyzeténél vagy akár a tehetségénél fogva.
Amikor elkezdtem dolgozni, és megjelentek a 10–15 fős osztályok, igyekeztem kideríteni, mi okozhatja, hogy az egyik osztályban sok ilyen probléma van, a másikban meg szinte nincs is. Arra jöttem rá, hogy a kis osztálylétszám miatt a különböző típusú gyerekekből csak egy-kettő jelenik meg. Amikor még húszan meg harmincan voltunk az osztályban, akkor mindenki megtalálta a saját társaságát: a csöndes, a vadabb, a nagyon jó tanuló, a gyöngébben teljesítő egyaránt. Most meg egyedül vannak az osztályban, és nem találnak társakat. Próbál mindenki a hasonlókkal barátkozni, és az marad egyedül, aki egy kicsit különböző. Egyfajta védőhálót a kiközösítéssel szemben az jelenthet, ha minden gyerek mellett van egy másik gyerek, akihez tud kapcsolódni, másrészről meg az, hogy megértetjük a gyerekekkel, hogy a különbözőségeink ellenére is tudunk egymáshoz kapcsolódni.
n Kisgyerekkorban mit tehet a szülő a prevencióért?
– Bármilyen helyzetben lehet érzékenyíteni, akár az utcán, séta közben is. Ha a gyerek kérdez, ne riadjunk vissza attól, hogy elmondjuk, miért néz ki egy ember máshogy. Ha a gyerek hazajön az óvodából vagy az iskolából, és úgy beszél egy társáról, hogy ő buta vagy lusta, akkor nem kell hagyni ezt a címkézést. El lehet mondani, hogy talán másmilyen környezetből jön, lehet, hogy nem tudnak neki segíteni otthon. Ezekről szabad beszélni. Ha a gyerek kérdez, akkor a szülők válaszoljanak. Sajnos az egész társadalom hajlamos a címkézésre, sztereotipizálásra. Jó lépés lenne, ha megpróbálnánk ezektől a címkéktől minél nagyobb mértékben megszabadulni.
n Mit tehet a tanár, ha kiközösítést tapasztal az osztályközösségben?
– Ha megismerik egymást a gyerekek, az növeli a csoportkohéziót. Nem kell különösebben nagy dolgokat kitalálni, mert önmagában az, hogy minél jobban megismerik egymást, növeli az összetartozás érzését, és ez az érzés az, ami leginkább megelőzi a kiközösítést. Olyan prevenciós foglalkozásokat kell csinálni, amik egymás megismerésében segítik a gyerekeket. Ez lehet minél több csoportmunka a csoportok minél nagyobb variálásával. Ha észreveszünk valakit, akit folyamatosan kiközösítenének, akkor rá egy kicsit jobban oda kell figyelni. Például ha van egy-két társa, akikhez kapcsolódna a kiközösített, akkor kicsit azok felé kell irányítani.
Az intervencióban ki kell mondanunk, hogy kiközösítésről van szó, és hogy ennek most véget vetünk. Minden iskolában, minden osztályon belül kellene végezni szociometriai felmérést, ahol a diákok olyan kérdésekre válaszolhatnak, hogy kivel szeretnének ülni az iskolában vagy a buszon, kitől kérnek segítséget, kivel osztanák meg a titkaikat. Ezekből szépen kirajzolódik, hogy van-e szó kiközösítésről, és ha igen, akkor el lehet kezdeni célzottan azon dolgozni, hogy ezt a diákot visszaintegráljuk a csoportba. Érdemes egyéni munkát végezni azokkal, akik a leginkább érintettek: az áldozattal is, és azokkal is, akik a leginkább irányítják ezt a kiközösítést. Emellett az osztálynak el lehet mondani, hogy a szociometriai felmérés szerint nem mindig dolgoznak együtt, nem mindenki kapcsolódik mindenkivel, és ezen szeretnénk változtatni. Ki kell mondani, hogy ez és ez a viselkedés a következőkben tiltott. Tehát nem kell név szerint hivatkozni senkire, de mindenkire vonatkozó szabályokat lehet állítani: mostantól mindenki odaül a másik mellé, nem húzzuk ki a másik alól a széket, a csoportok ne válogassanak. Mondhatják a tanárok, hogy mindez hozzátartozik az iskolai közeghez és ahhoz is, hogy egy osztály jól működjön.
 

n Mennyire és főleg hogyan érdemes mindebbe bevonni a kiközösítésben leginkább részt vevő diákok szüleit?
– Mi itt a középiskolában a diákokat is megkérdezzük, hogy hogyan élik meg a helyzetet, illetve fontos az is, hogy milyen családi közegből érkeznek, érdemes-e a szülőt bevonni. Nyilván egy egyéni munkában felszínre kerül, hogy miért történt meg a kiközösítés. Nem mindig kell mélyreható okokat keresni, lehet, hogy csak arról van szó, hogy nagyon erős az illető testszaga. Ilyen esetben célzottan lehet azon dolgozni, hogy ezen változtassanak. Többnyire a szülőknek is megnyugtató, ha látják, hogy az intézmény dolgozik a probléma megoldásán, és sokszor kapjuk tőlük azt a visszajelzést, hogy ők is érezték, hogy valami baj van, és örülnek, hogy foglalkozunk vele. A szülőkkel semmilyen témában ne zárjuk ki az együttműködést, akkor sem, ha kirekesztésről van szó. Partnerként kell rájuk tekinteni akár a kirekesztett, akár a kirekesztő gyerek szüleiről van szó. El lehet mondani, hogy egyes diákokat kiközösítenek, amiben az ő gyerekük is részt vesz, hogy milyen lépéseket fogunk megtenni annak érdekében, hogy ez megszűnjön, és hogy ők is legyenek ebben partnerek, segítsenek átgondolni, mi történhetett és miért.
Nagyon fontos hangsúlyozni a felszínre kerülés szerepét. Nem lehet csak legyinteni, és szemet hunyni a dolog fölött. Sokszor maga a kirekesztett mondja, hogy nem kell ezzel foglalkozni, majd ő megoldja. Mégis ki kell mondani, hogy milyen viselkedésformák nem elfogadhatók, de ez nem elég, mert ezek helyére másféle viselkedéseket kell helyezni. Sokszor tényleg már az segít, ha egy adott hónapban több csoportmunkát szervezünk több tantárgyból, amibe a kiközösített diákot minél jobban integráljuk, miközben megfigyeljük azt, hogy változnak-e a viszonyok.
n Hogyan beszéljen a szülő a gyerekével, ha kiközösítik, vagy ha kiderül, hogy részt vesz egy társa kiközösítésében?
– A szülő feladata mindkét esetben, hogy elfogadó attitűdöt tanúsítson. Ne mondja azt, hogy „úristen, ezt nem gondoltam volna rólad”, még akkor se, ha tényleg nem gondolta volna. Át kell gondolni, hogy mi vezetett ehhez a viselkedéshez, és hogy mivel tudnánk megállítani. Elfogadással és empátiával kell a gyerek felé fordulni akkor is, ha áldozat, és akkor is, ha erőszakoskodó, el kell fogadni, hogy olyasmi történik a gyerekemmel, amit nem vettem észre, amire nem gondoltam, de mégis ezt csinálja. Le tudnak ülni vele beszélgetni, és együtt el tudnak gondolkozni azon, hogy mi vezetne változáshoz, meg egyáltalán mi vezetett odáig, hogy a fennálló helyzet kialakuljon. Kiközösítés esetén mindkét félnek segítségre van szüksége, és akkor még nem is beszéltünk a harmadik csoportról, a „nézőközönségről”, akik már azzal is oldalt választanak, hogy csatlakoznak a kirekesztéshez, vagy csak csöndben, tétlenül nézik azt. Velük is dolgozni kell, mert nekik is át kell látniuk a helyzetet, hogy ne a kirekesztés mellé álljanak, hanem amellé, hogy mindenki jól érezze magát az osztályban.
n Az iskola részéről hogyan lehetne hatékonyabban segíteni ezeknek a gyerekeknek?
– Bele kellene építeni a tantervbe a közösségépítést, a beszélgetést. Sajnos, ha egy tanár tartani akarja a tantervet, akkor nem fogja tudni bezsúfolni azt is a tanórába, hogy még nézzünk mögé egy-egy problémának, ami fölütötte a fejét az osztályközösségben. Pedig fontos a játék, az odafigyelés, egymás megismerése és az önismeret is. Éppen emiatt nagyon nagy a jelentősége az iskola szerepvállalásának. Persze, ha a heti egy osztályfőnöki óra megvalósul, sokszor akkor is pénteken hetedik órára teszik, amikor már mindenki fáradt. Így nem lehet közösséget építeni, nem lehet kirekesztést megszüntetni. Ebből a szempontból tehát megvédeném az iskolát, mert hát tényleg, hova teszi be az osztályfőnöki órát? Nekünk nagyon sokat segít, hogy már tanévkezdés előtt itt vannak a gyerekek, és mire kezdik az iskolát, már nem idegenek egymás számára. Közben ott van velem néhány negyedikes, őket kérem, hogy figyeljenek oda azokra, akik egyedül vannak, csatlakozzanak hozzájuk, vonják be őket. Erre viszont nincs lehetősége minden középiskolának.
n Kamaszkorban nagyon fontosak a kortárs kapcsolatok. Mennyire jellemző a kiközösítés ebben az életkorban?
– Nálunk főleg azért érintettek a gyerekek, mert sok köztük a különc a tehetsége, a képességei tekintetében, és sokszor úgy érkeznek ide, hogy az általános iskolában nem érezték magukat az osztály részének. Itt ez csökken már csak azért is, mert sokan jönnek hasonló tapasztalatokkal, hasonló képességekkel. A kirekesztettekre egyébként is jellemző a nehezebb szociális kapcsolódás, de nyilván nem tudjuk, hogy az okozta-e a kirekesztést, hogy visszahúzódó volt, vagy azért lett visszahúzódó, mert kirekesztették. Mindenesetre az iskolára hárul az a fontos és nagy szerep, hogy odafigyeljen ezekre a gyerekekre, és hogy minél előbb észrevegye és megakadályozza a hosszú távú kirekesztést.
n Jellemzően mennyi idő, míg ezek a diákok úgymond megnyugszanak, és az osztályközösség teljes értékű tagjának érzik magukat?
– Hosszú idő. Nagyon sokszor azt látom, hogy fél-egy évre is szükség van ahhoz, hogy ezek a diákok újradefiniálják magukat az új osztályban, és már ne úgy tekintsenek magukra, mint egy különcre, hanem mint valakire, aki társakra talált. Ezért viszont meg kell dolgozni. Az iskolába indulástól kezdve folyamatosan követjük a tanárokkal és az osztályfőnökökkel, hogy melyik osztályban mi történik. Sokszor teljesen más szociometriai elemzés születik az első félévben, mint a második félévben, mert ennyire gyorsan változnak a viszonyok. Egyébként azt vesszük észre, hogy nagyon nagy igényük van a diákoknak arra, hogy erről beszéljenek, és érdekes módon szívesen mondják el, hogy milyen rossz volt kirekesztettnek lenni. Éppen ezért bármelyik középiskolában jó indító kérdés lehet az, hogy hogyan élték meg a diákok az általános iskolát.