A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség (VMMSZ) elnöksége Aranyplakett kitüntetésben részesítette dr. Szili Katalin jogászt, a Magyar Országgyűlés korábbi elnökét. Az indoklásban foglaltak szerint az elismerést egy olyan személynek nyújtották át, aki cselekvőn vallja és mindennapjaival támogatja azt, hogy a magyar nemzeti kisebbségi létben az erőt, megmaradásunkat és kiteljesedésünket – az Anyaország támogatásán túl – igazán a nemzeti közösségeinket összetartó szervezettség adja, amelynek alapja a hűség, hitünk, tartásunk, mindannyiunk óvó tekintete és a mindennapokhoz megteremtett közösségszeretet. A díjat a magyar kultúra napjának délvidéki központi ünnepségén adták át Zentán, a Művelődési Ház színháztermében. Szili Katalin ebből az alkalomból nyilatkozott a Magyar Szónak.
Mit jelent önnek az Aranyplakett elismerés?
– Ez az elismerés számomra kettős jelentéssel bír. Egyrészt rendkívül megtisztelő és megható, hiszen egy ember életében talán azok a díjak a legértékesebbek, amelyeket egy közösségtől kap. Több évtizedes pályafutásom során azokra az elismerésekre vagyok a legbüszkébb, amelyeket a határon túli közösségektől vehettem át. Ezek számomra egyértelmű visszajelzések, amelyek azt üzenik, hogy sikerült olyasmit tenni, ami a közösség számára valóban fontos volt. Másrészt egy ilyen elismerés óhatatlanul számvetésre is készteti az embert. Különösen így volt ez most, amikor a magyar kultúra napjához kapcsolódóan két egymást követő napon Kárpátalján és Vajdaságban is közösségi díjban részesültem. Ez megindító élmény, mert egyértelműen jelzi, hogy mögöttem több évtizednyi politikai, társadalompolitikai és nemzetpolitikai munka áll. Ilyenkor az ember végiggondolja, mit tett le szakmailag az asztalra, és nem csupán az elmúlt egy-két évben, hanem az elmúlt harmincöt év során. Az életem jelentős része a köz szolgálatában telt, és ezen belül a nemzetpolitika vált meghatározóvá, különösen az elmúlt húsz esztendőben. A nemzetpolitika egyik sorsfordító pillanata számomra a 2004. december 5-ei népszavazás volt. Az anyaországi referendum és a kormányzó pártok által folytatott kampány, amely a „nem” melletti érvelésre irányult, súlyos törést okozott a nemzet gerincében. Öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy erre a történetre végül pont kerülhessen. Meggyőződésem, hogy az elmúlt tizenöt-tizenhat év nemzetpolitikája az utóbbi idők egyik legjelentősebb időszaka volt. A 2004-es, sokak számára méltatlan népszavazás után ugyanis a határon túli közösségek kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, magukra maradtak a többségi társadalmakban. Ezt követően hoztam létre a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát, amely részben pótolva a MÁÉRT szerepét, parlamenti szinten biztosított párbeszédet az anyaország és a határon túli magyar közösségek között. 2010 után pedig, a jogalkotás és az új, párbeszéden alapuló intézményrendszer kialakításával egy új korszak kezdődött a nemzetpolitikában. Külön büszkeséggel tölt el, hogy ennek a folyamatnak magam is aktív részese lehettem.
Honnan fakad önben ez a fajta közösségszeretet, különös tekintettel a határon túli magyar közösségekre, illetve mi ösztönözte arra, hogy a politikai pályája során kiemelten foglalkozzon a határon túli magyar közösségek érdekképviseletével?
– Nagyon szeretem az embereket és az egyik fő missziómnak még ma is azt tartom, hogy tartsam velük a kapcsolatot. És az elmúlt harmincöt év politikai pályafutásában benne vannak azok az élményeim is, amik mindvégig azt sugallták, hogy az embereknek szükségük van arra, hogy valaki meghallgassa őket. Sokszor nem is a segítségnyújtás a fontos, hanem az, hogy valaki meghallgassa őket, és foglalkozzon a problémájukkal. Ez az egyik, ami ebben vezérel, a másik a 2004-es decemberi történéshez köthető, amikor akkori házelnökként a nyilvánosság előtt is állást kellett foglalnom az adott kérdésben és szembementem az akkori kormányzati politikai erőkkel. Talán ez volt az a meghatározó pont, amikor konkrét választ kellett adnom a kérdésre. Onnantól kezdve gyakorlatilag ez egy sorsvállalásnak számított. Ebben azért szerepet játszottak a saját gyökereim is. A nagymamám a Baranya háromszögből származik, az anyai nagypapám pedig Ausztriában, Leibnitzben született. A családunkban, ahogy valamennyi Kárpát-medencei magyar családban is, mint csepp a tengerben, ott van az egész nemzet sorsa, így nyilván az enyémben is, de azért ahhoz kellettek olyan vállalások, mint amilyen – még egyszer hangsúlyozom – 2004 decembere volt, amikor is a teljes elköteleződésem megtörtént. 2010-ben, amikor az első nemzeti összetartozás napja volt, akkor az akkori ellenzéki pártok részéről egyedül ültem bent a parlamentben. Számomra ez egy nagyon kedves dolog, és azt gondolom, hogy ha valaha visszatekintek az életemben arra, hogy mit tettem, akkor azt kell, hogy mondjam, büszke vagyok erre a fajta sorsvállalásra.
Milyennek látja jelenleg a vajdasági magyar közösséget? Mik a legfőbb erősségei az ön perspektívájából?
– Vajdaság Autonóm Tartományban több nemzeti tanács biztosítja az egyes nemzeti közösségek autonómiáját, és ez egy példaértékű projekt az egész Kárpát-medencei magyarság számára. Az elmúlt 20–25 évben figyelemmel kísértem azt a fejlődést, amin a vajdasági közösség keresztülment. Ehhez kellettek olyan személyek is, mint Pásztor István, vagy a mostani elnök úr, dr. Pásztor Bálint, de említhetném akár Hajnal Jenőt is, és a fiatalokat is, köztük Fremond Árpádot. Ebbe beleértem azt a generációt is, akik tulajdonképpen átadták a legutóbbi időkben a fiatal generációnak a nemzet összetartását és a szervezetek vezetését. A részarányos foglalkoztatás is példaértékű a többiek számára. Amikor egy közösség helyet tud kapni egy kormányzati pozícióban, vagy akár a vajdasági parlament vezetésében, akkor képes olyan dolgokat kivívni, ami az egész közösség számára fontos, és ez egyenjogúvá teszi a többségi társadalommal. Ha Felvidéken, Erdélyben, vagy bárhol járok, akkor mindig Vajdaságot hozom fel példaként. Nyilvánvaló, hogy azok a törekvések, amelyek az elmúlt évtizedben történtek, hozzájárultak két nagyon fontos dologhoz. A Magyar Nemzeti Tanács teljesen önálló az oktatási, kulturális, tájékoztatási és finanszírozási ügyekben, de még két dolgot meg kell említenem. Az egyik nagyon fontos dolog az, hogy Szerbia európai uniós felzárkózásának a vajdasági közösség volt a motorja. A másik pedig az, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség igenis a lelke volt annak a példaértékű megbékélésnek, amely Magyarország és Szerbia között létrejöhetett, és ez a jó kapcsolat, ami ma is létezik, összetart bennünket. Mindez nem jöhetett volna létre a VMSZ és a vajdasági magyar közösség nélkül.
Az elmúlt években az anyaország szerteágazó támogatási programokat valósít meg a határon túli magyarság, ezen belül a fiatalok helyzetének javítása érdekében. Hogyan látja, mennyire tudunk mi élni ezekkel a lehetőségekkel, mennyire járulnak hozzá a felzárkózásunkhoz, a versenyképességünk növeléséhez, illetve a szülőföldön való boldogulásunkhoz?
– Erről a kérdésről csak a legnagyobb elismeréssel tudok beszélni. Nem véletlenül, hiszen elsőként éppen a vajdasági magyarság részesült olyan, külön erre a célra létrehozott finanszírozási forrásokból, amelyek a felzárkózást szolgálják. Ezek a támogatások a gazdálkodást, a vállalkozásindítást és a cégalapítást is segítik. Egyik legutóbbi vajdasági látogatásom alkalmával, ha jól emlékszem, már a nyolcadik vagy kilencedik pályázati kör zajlott, és több fiatallal is találkoztam. Közülük sokan arról számoltak be, hogy barátaik, ismerőseik hazaköltöznek, visszatérnek szülőföldjükre. Azért jönnek vissza, mert perspektívát látnak abban, hogy ezekkel a támogatásokkal élve itthon próbáljanak meg vállalkozásba kezdeni. Ez különösen jó hír egy olyan időszakban, amikor nemcsak az anyaország, hanem Európa-szerte a közösségek is demográfiai kihívásokkal küzdenek. A program egyszerre kínál lehetőséget arra, hogy a fiatalok újra hazataláljanak és szülőföldjükön építsenek jövőt, miközben hosszabb távon a demográfiai helyzet javulásához is hozzájárul.
Dr. Szili Katalin: Ha Felvidéken, Erdélyben, vagy bárhol járok, akkor mindig Vajdaságot hozom fel példaként, hiszen itt példaértékű munka zajlik (Fotó: Gergely Árpád)
Tudjuk azt, hogy a magyar kisebbségek jogainak tiszteletben tartását illetően jelentős eltérések tapasztalhatók a különböző határon túli régiók esetében. Hogyan látja, miben gyökereznek ezek a különbözőségek?
– A nemzeti kisebbségek helyzete alapvetően azon múlik, miként viszonyul hozzájuk a többségi társadalom. Ha visszatekintünk mintegy harminc évre, ami sajnos már személyes emlékeim alapján is lehetséges, a délszláv háborúk idejére, Európa akkor alkotta meg az első, kifejezetten a nemzeti kisebbségeket érintő jogszabályokat. Két meghatározó dokumentumról van szó. Az egyik a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája, a másik pedig a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény. Az azóta eltelt évtizedek tapasztalata ugyanakkor azt mutatja, hogy ezeknek a szabályoknak az alkalmazása rendkívül egyenetlen. Mivel nem kötelező érvényűek, és végrehajtásukat sem ellenőrzik kellő szigorral, az egyes országok nagyon eltérően ültetik át őket a gyakorlatba. Ez jól látható a külhoni magyar közösségek esetében is, legyen szó a Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyről, Vajdaságról, a Dráva mentéről, a Muravidékről, vagy akár Burgenlandról. Míg Szerbiában, Magyarországon és Szlovéniában a nemzeti kisebbségeket az alkotmány államalkotó tényezőként ismeri el, addig ez Szlovákiában, Romániában és pláne Ukrajnában nem így van. Hasonló különbségek mutatkoznak például a kettős állampolgárság megítélésében is, amit Szlovákia és Ukrajna továbbra sem fogad el. Ezek a különbségek azt eredményezik, hogy bár európai polgárokról és ugyanahhoz a nemzethez tartozó közösségekről beszélünk, a nemzeti kisebbség megélése országonként jelentősen eltér. Jó példa erre a nyelvhasználat és a nemzeti szimbólumok kérdése. Zentára érkezve természetes módon találkozunk magyar nyelvű helységnévtáblákkal, mint a Rákóczi Ferenc tér felirata. Ez azonban korántsem magától értetődő minden európai országban. Romániában például a nemzeti szimbólumok használatát sok helyen korlátozzák, míg Vajdaságban ezek szabadon megjelenhetnek a köztereken. Mindezek alapján neveztem példaértékűnek a szerbiai modellt. Szerbia ma egyértelműen elkötelezett a nemzeti kisebbségi jogok biztosítása mellett. A nemzeti tanácsok rendszere révén valódi, kiteljesedett kulturális autonómiát kínál a közösségek számára. A kisebbségvédelmi cselekvési terv végrehajtását folyamatosan figyelemmel kísérték, Szerbia pedig ma már uniós tagjelölt országként is érdekelt abban, hogy a vonatkozó európai normákat betartsa. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszik a Vajdasági Magyar Szövetség is, amely következetesen arra törekedett, hogy helye legyen a parlamentben és a kormánykoalícióban. Nem véletlen a mondás: aki nem ül ott a döntéshozatal asztalánál, könnyen az étlapon találhatja magát. A vajdasági magyar közösség esetében ennek a jelenlétnek az eredményei kézzelfoghatók és jól láthatók.
Mely európai példák szolgálhatnak követendő modellként a határon túli magyar közösségek számára?
– Vannak Európában olyan térségek, ahol területi autonómiák működnek, a mi helyzetünk azonban jóval összetettebb és nehezebb. Trianon után, különösen a rendszerváltást követően, a szomszédos országokban egyfajta félelem alakult ki. Attól tartottak, hogy Magyarország esetleg revíziós vagy revanspolitikát kíván folytatni. Számtalanszor egyértelművé tettük azonban, hogy nem erről van szó. Alapszerződések születtek a környező országokkal, és ezek világosan rögzítik a kölcsönös elköteleződést. Úgy gondolom, akkor lenne igazán szerencsés a helyzet, ha valamennyi szomszédos állam megértené végre, hogy nem elszakadást akarunk. Csupán azt szeretnénk, hogy az Európai Unióban is biztosított szubszidiaritás elve alapján a közösségeinknek legyen lehetősége a saját ügyeiről és a saját sorsáról dönteni. Ez nem vesz el senkitől semmit, ellenben erősíti a helyi közösségeket és a társadalmi stabilitást. Természetesen ott, ahol a magyarság tömbben él, felmerülhet a területi autonómia kérdése is, ugyanakkor jól látható, hogy a többségi társadalom, illetve az azt képviselő politikai elit részéről mindmáig él egyfajta ellenérzés ezzel szemben. Most már túlléptünk a XXI. század első negyedszázadán, hiszen 2026-ot írunk, és joggal lehetnek reményeink az új időszak kezdetén. Abban bízom, hogy eljön az az idő, amikor a különböző országok politikai döntéshozói legalább arra nyitottak lesznek, hogy tisztázzuk az alapfogalmakat. Közösen beszéljük át, mit értünk autonómia, önigazgatás, önkormányzatiság vagy önrendelkezés alatt, és végre „egy nyelvet” beszéljünk ezekben a kérdésekben. Ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy érdemi párbeszéd és valódi előrelépés történhessen.
Magyarország választásokra készül, amelynek során a határon túli magyarok is leadhatják majd a szavazataikat. Ön mit tart az áprilisi választások legnagyobb tétjének?
– A legnagyobb tétet mindenekelőtt a béke kérdésében látom, abban, hogy megkapjuk-e azt a támogatást, amely a béke következetes képviseletének további erősítését jelenti. Nemzetpolitikával foglalkozó személyként ugyanakkor legalább ilyen fontosnak tartom azt is, hogy az elmúlt tizenöt évben felépített nemzetpolitikai eredmények ne kerüljenek veszélybe. Úgy vélem, nem szabad olyan politikai erőt támogatni, amelynél akár csak minimális valószínűsége is felmerül annak, hogy ezt az eddig felépített rendszert szétrombolja, gyökeresen megváltoztassa vagy a feje tetejére állítsa. A tét tehát egyszerre a béke, a biztonság és a nemzeti együttműködés megőrzése. Bízom benne, hogy az Orbán-kormány folytatni tudja ezt a munkát, és a jövőben tovább erősíti, illetve finomítja azokat a célokat és feladatokat, amelyek eddig is meghatározták a nemzetpolitika irányát.
Nyitókép: Dr. Szili Katalin az Aranyplakett elismeréssel (Fotó: Gergely Árpád)
