A délutáni csönd felriaszt.
Túl zajos volt ma is az álmom.
Még fekszem félórányit,
merengve,
mielőtt párszor körbejárom
a lakást. Az óra
mutatójával egy irányban
baktatok, megolvasva a
lépteket: hatvanat, hatvanhatot,
hetvenet.
Ilyenkor történik
a napi csoda. Bár
figyelmes vagyok, az eredmény
soh’sem akkora,
mint az előző számláláskor.
Eleinte meghőköltem,
hisz akárhányszor
ismételtem a próbát,
a végeredmény nem
egyezett. Utoljára
beletörődtem. Nyilvánvalóvá
lett előttem, hogy magam is
folyvást változom, s ha
ma nem az vagyok,
ki tegnap voltam, lépteim
is módosulnak,
hol kicsik, hol nagyok,
közben álmaim, félelmeim
is másak, áradnak,
apadnak, stagnálnak…
Azóta érdeklődéssel
figyelem a ványadt,
furcsa férfit,
aki lettem, ki
önmagába révedten
próbál
ablakot nyitni a világra,
s megérteni, miért
és mi végre
lett modern kori remete,
utódot, társat nem remélve,
s vajon gyávaságnak vagy
nemes áldozatnak
tekinthető-e immár
e világi jelentéktelen
jelenléte.
