Esik a hó, aztán elolvad

Amál néni egy vastag kendővel átkötötte a derekát, még az hiányozna, hogy megint megfázzon. Épp elég volt, hogy december elején csak úgy a hátára terítette az ócska, nyűtt kardigánt, úgy kísérte ki a postást a kiskapuig. A nyugdíjat hozta, megköszönte a kávét, eltette a két kétszáz forintost, hát már csak illemből is végigment vele a bicegő, szedett-vedett udvari járdán. Meg kellene csináltatni, pénze lenne rá, de ember nincs ilyen piszlicsáré munkára. Aztán arra jött Szaki bácsi, tolta az ócska kerékpárt, rajta vagy három nagy doboz, abban meg hét tyúk. – Házi, semmi táp, csak búza, kukorica meg egy csomó zöldféle – mondta, és már vette is le a legnagyobb dobozt, abból kiemelte a lábuknál összekötött jószágokat. Piros volt a taréjuk, sárga a kaparójuk, a súlyuk is megvolt rendesen.
Kicsit drágállotta, de aztán arra gondolt, hogy mi minden lehet ezekből, szépen felpucolja, meglesz az ünnepi menü nagy része. Ahogy ott álltak, átfújta a szél, hogy lehetett ilyen felelőtlen, rögtön be kellett volna invitálni az öreget a kiskonyhába, megkínálni őszibarack-pálinkával, persze csak kortynyival, kifizetni, közben tehetett volna a spórba csutkát, a víz fel is forrt volna. – Ha az a volna nem lett volna – ezt mondogatta öreganyja, amikor valami marhaságot követett el, beírást kapott az iskolában, nagy cula létére csúnyát írt a tanári WC falára, persze a takarítónő meglátta, amikor kisurrant, és jelentette az igazgatónőnek. Vagy amikor elment motorozni a rossz hírű Ödönnel, még szerencse, hogy a rendőrök lemeszelték, gyorsan ment, közben meg állandóan hátrafelé nyúlkált, ő meg alig tudta az imbolygó hátsó ülésen lefelé húzkodni a szoknyáját. Így meg csak gyalogolni kellett vagy hat kilométert, de olcsón megúszta. Mamó meg nyakon legyintette, hogy hülye vagy te, lányom, csak körbe nem forogsz. Mindig ilyeneket mondott, de neki legjobban az tetszett, hogy amikor füllenteni akart, vagy finomítani valami baromságán, akkor levette a szemüvegét, letette a varrást, és olyan nyafka kislányhangot utánozva azt selypegte: – Persze Ferenc, Horvát Miklós – és úgy nevetett, hogy kicsurrant a könnye. Ennek annyira nem volt értelme, hogy előbb kínjában, aztán szívből belőle is kiröffent a röhögés, leült a sámlira, és az ölébe hajtotta a fejét, a kopott kötényre. Az eres kezek megveregették a hátát, aztán el is volt sikálva a dolog. Sosem kérdezte meg mamótól, hogy miért ő neveli, miért nem a szülei. Sosem jöttek, nem írtak, két név volt a hivatalos papíron. Még csak az sem tudta, hogy anyja vagy apja révén került ő ide, ebbe a szép kis hegyi faluba, ahol mindenkit ismert, és mindenki tudta a szomszédja kínját, baját, örömét. Tekla néni a hátsó udvarban lakott, mamó telente minden reggel ellenőrizte, hogy bodorodik-e a füst a kéményből, ha nem, neki kellett átszaladni a havas udvaron, bezörgetni, és megvárni, amíg az öregasszony kicsoszog, és kivágja az ajtót.
Akkor megnyugodva jelentette, hogy megvan az öreglány, persze erre is kapott egy taslit, de csak kicsit, mert ez nem tartozott a főbenjáró bűnök közé. Isten nevét persze sosem vette a szájára, mamó jelenlétében még a mocskos szájú fuvaros sem merte megkockáztatni, amikor ősz végén kihozta a szenet meg a fát, és a két vén kehes ló alig bírta befaroltatni a szekeret az udvarba. Pedig látszott az öreg Márión, hogy dagadnak a nyakán az erek, és már mondaná is a parasztmiatyánkot, de aztán csak sercintett egy kis dohánylevet a bokor tövébe, és nem szólt, csak a szeme villogott bitangul.
Bözsi mamát tisztelte mindenki, az egész falu, hozzá fordultak minden gondjukkal, bajukkal, főleg az asszonynép. Bába volt fiatal korában, még kórházban is dolgozott, úgy beszélték. Neki nem mondta, ő meg nem kérdezte. Hogy lehetett ilyen tahó! Ezt már csak akkor gondolta, mikor egy szilveszteri hajnalon mamó örökre elaludt, ő meg csak később vette észre, hogy hideg a keze meg az arca, pedig jó meleg volt a nagyszobában. Előző nap még megbeszélték, hogy február elején disznóvágás lesz, Dezső szomszéd akkor ér rá, addig mindent elő tudnak készíteni. Persze nem lett belőle semmi, ő azt sem tudta, mit kell ilyenkor csinálni, kisomfordált az udvar végébe sírni egy kicsit, aztán elment a nyugdíjas tanár úrhoz, az minden hivatalos dologban jártas volt. Persze az egész faluban gyorsan elterjedt a hír, mondta is Márió, hogy nagy fekete macskával álmodott, meg látta a befagyott Ipolyt, ezek rosszat jelentenek, hát itt van, így kezdődik az új év, lesz ez még rosszabb is.
Milyen régen volt – gondolta Amálka, hisz ő épphogy nagykorú lett, és most tölti be a hetvenet.
Hogy mik jutnak az ember eszébe, amikor sokat van egyedül! Az a hideg tél meg sokszor eszébe jut, mert segítséggel ugyan, de mindent elintézett, megtalálta a szekrényben mamó ünnepi ruháját, a fehér hímzett kendőt, az imakönyvet. Mindenki ott volt a temetőben, tutult a szél, a férfiak levetett kalappal álltak, neki meg az arcára fagyott a könnye. Sok ennivalót összehordtak a népek, egymást kínálgatták, az üvegekből gyorsan fogyott a papramorgó, aztán megjött a tiszteletes meg az iskolaigazgató úr, és lecsendesültek az emberek. Topogtak még egy kicsit, szorongatták a kezét, aztán elmentek.
Ő meg ott maradt a sok csetres között, hajnalig mosogatott, a nagy vájdlingot háromszor töltötte meg forró vízzel. Tekla néni segített neki, szegény, pedig alig állt a lábán, le is ültette a hokedlire, hogy csak törölgessen. A következő év végén aztán ő is elment. Meg még mennyien, te jó ég!
Ő nem ment sehova, néha bekarikázott a megyeszékhelyre, intézni ezt-azt, aztán gyorsan vissza a falujába. Nem is vágyott sehova. Bedolgozást vállalt, szépen hímzett, megfizették, meg nem is volt nagyigényű. Nem ment férjhez, ha valaki közeledett hozzá, mindig Ödön jutott eszébe, meg a matató keze, úgyhogy ráförmedt a bizalmaskodóra, hogy viselkedjék.
Elteltek az évek, évtizedek, nem történt vele semmi különös. Néha csak nézte a tévében, hogy minden pirulás nélkül milyen dolgokról beszélnek nyíltan a lányok, múltkor valami nagymellű dicsekedett, hogy hány férfi fordult meg az ágyában, a riporter meg csak nevetgélt.
Na, akkor ő felállt, kikapcsolta a tévét, és azt mondta, de jó hangosan: – Persze Ferenc, Horvát Miklós – és egy pillanatra mintha mamót látta volna a fotelben ülni.
Aztán nevetni kezdett, de úgy, hogy még a könnye is kicsordult.
Kinyitotta az ablakot, kinézett a hólepte kertre, csend volt, csak a gallyak roppantak meg néha.
Felpucolja a két tyúkot, éjfél lesz, mire végez, de nem érdekes. Maga ura, senkinek nem tartozik beszámolni, hogy miért égeti még ilyen későn is a villanyt.
A hó meg még esik egy darabig, aztán majd elolvad.