Vasvarjú

Beleharapott a füstbe. Csak később mondta el az apja, hogy az bizony nem füst volt, csupán a gőz, amit fáradtan kiböffent fekete gyomrából a mozdony. A füst pedig elszállt fölöttük a Tiszáig, talán még a túlsó partra is átbotorkált. De egy-két fekete szemcsét biztos átlökött az ártéri fákra. 
– A legtöbb persze itt kering fölöttünk – mutatott az ég felé az apja, de ő csak három fekete madarat látott – Varjú az, buta fiú, nem madár! –, meg koszos felhőket, amelyekből még estére hó lesz, arcukba hulló, járdán lucskosodó, fákra fehér kabátot gomboló, friss havacska.
Csak az volt ám a baj, hogy ő nem hitt az estében. Reggel volt csupán, karácsony felé araszoló, csípős téli reggel, vörösre marta az emberek arcát annyira, hogy nem is fejet hordtak a kabátjuk prémje fölött, hanem piros golyókat, és abból nevetett a világra picinyke malacszemük. Szájukból meg kiszaladt a fehér lehelet, de ki bánta ezt, amikor a talponállós restiben olcsón mérték a sört meg mellé a fél kevertet, a vonat is pontosan érkezett, és a nagyapák Pestről hozták az unokáknak a narancsot meg a kihűlt sült gesztenyét.
– Akkor is füst ez! – kiáltott az apjára, és még egyszer bedugta a fejét a gőzbe, nyelte a fakó semmit, fölböfögte a reggeli kakaós kiflijét, és arról álmodozott, hogy egyszer mozdonyvezető lesz, de legalább kalauz. Mert beleszeretett a vasútba, ötévesen. Lába aztán már csak a síneket kereste, csúszkált a fényes vason, váltók tövéből tépte ki a gazt, és azt mesélte copfos lányoknak a háromgombócos fagylalt mögül, hogy az állomásoknak olyan szaguk van, mint keresztapja vasutasbundájának. Megkapaszkodik abban a szalámis szendvics másnapos illata, a keserű söré is persze, de elfér azon az olajos fűrészporral felsöpört keramit szaga is, sajnos a húgyos budik mocska, s persze a füst, az olajos, félredobott rongy bűze is.
– Mondj inkább szépeket a pesti várról meg a Marlon Brando mosolyáról – harapdálták a szikkadt fagylalttölcsért a lányok, de nem törődött velük. Vasútforgalmi iskola padjait koptatta, és mindenkinek arról beszélt, hogy gőzmozdonnyal fogja bejárni az egész világot. 
– Lehetnél inkább mérnök, orvos vagy akár cukrász is – kiabálták utána, amikor vonatra szállt. Mit tud arról egy mérnök, orvos vagy cukrász, milyen hangon zenélnek a sínek, ha átrobog rajtuk egy szerelvény, hogyan csillog szikrázó nyári napfényben az olajpöttyös kőzúzalék a vasúti töltésen? És arról mit, hogy hány dallamot lehet kihallani a vasutas síp hangjából, amikor útjára engedik a mozdonyt, az meg felágaskodik, mint egy rohamra induló paripa a lovag feneke alatt, majd már vágtat is újabb állomások felé. De az is lehet, hogy repül, mint téli alkonyatban a varjú, igen, egy vasvarjú… – válaszolta, amikor hazaérkezett, és csak lassan vette észre, hogy már egy lány sem vár rá. 
Akkor tanulta meg, hogy a magányt nem öntheti ki a járdára, mint vödörből a vizet, és tudta persze azt is, hogy a sínek nem találkoznak a végtelenben. Ha Félegyházáig kirándult, minden bokornál lustán szusszanó fapadosban mesélte kövér kofáknak: apja a hegyek közül jött ám, és ott mindig térdig ér a hó. Ha Pestig vágtatott, nemzeti színű zászlóba csavarta nyurga kamasztestét, mert Hajrá, magyarok!, világbajnokok leszünk, és a Népstadionban nekünk játsszák a Himnuszt. Ha lányt bámult bamba szemekkel, a térde térdig remegett, mintha mágnes húzná.
Vonaton varrta nadrágja korcába a seftelésre szánt húszdollárost, vonaton nyüszített a vámos, mert tudta, hogy gazember, de mégsem találta meg a pénzét. Vonat vonszolta át a Kárpátokon. Vonatból leste meg lengyel lányok szőke mosolyát, német határőr ugatós faggatózását tűrte, orosz katonával cserélte a vodkát. Megtanult idegen betűs újságon aludni, vécé előtt cigifüstöt nyelni, tenyerével fogságba ejtette a szelet, ha kinyúlt a nyitott vagonablakon, és akkor volt a legboldogabb, ha ilyenkor egy eltévedt szikra megcsípte kézfején a bőrt.
És közben letett minden olyan vizsgát, ami ahhoz kellett, hogy vezethessen mozdonyt, gőzölgőt, kormolósat, feketén csillogót. 
Talán ha öt évet ülhetett gőzmozdony nyergében. Ez már nem a gőzösök világa – legyintett élményt sorakoztató meséire a főnöke, s mire észbe kapott, letett tucatnyi vizsgát, mindet sok dicsérettel, és dízelmozdonyon találta magát, majd már a villannyal működő mozdonyokra lökték fel a napi feladatok. Átrohantak rajta az évek, szinte észre sem vette, hogy megházasodott, hogy már felnevelt két gyereket, és nem mert senkinek arról beszélni, hogy akkor is a gőzmozdony füstjének illatát érezte, amikor a felesége a lányuk menyasszonyi csokrát nyomta a kezébe. 
– Az állomásoknak olyan szaguk van, mint a keresztapám vasutasbundájának – sírta egy doktornő vállán a múltját, aki halkan súgta a fülébe: ideje már nyugdíjban menni. Higgyen nekem, eljött a végállomás. Tessék kiszállni!
Kiszállt.
Parkokban sétált, kertet gyomlált, ki tudja mikor vett hétvégi házában. Unalomtól szállt ki az erő minden izmából, amikor azt mondta a feleségének, addig nem nyugszik, amíg nem jut el az ország összes vasútállomására. 
– Az összesre? – motyogta az asszony, és ő, a nyugdíjas mozdonyvezető, akinek hátát görbítette már az öregség, nem tudta eldönteni, hogy a nő, akivel leélt több mint harminc évet, nevetve vagy sírva kérdezi ezt tőle. 
– Ha neked állomás kell, csak menj. Ingyen megteheted. De karácsonyra hazaérj, összegyűlik az egész család a fa alatt – nyomta ura kezébe a viseltes aktatáskát az asszony, és csak a legjobb barátnőinek mondta el másnap: most mit tegyek, azt hiszem, a férjem megzavarodott. 
Hazaérkezett. A karácsonyfa alatt már ott sorakozott minden ajándék, amikor egy nagy dobozzal (vagy láda volt az inkább?) a kezében betoppant a házba. 
– Hát te meg mit hoztál? – jajdult az asszony hangja.
– Ajándék ez, az unokámé – mosolygott, nyugdíjazása óta talán először, és olyan óvatosan nyitotta ki a dobozt (ládikót?), mintha gyémánttal díszített hímes tojással kínálná meg a szobában szorongókat.
– De hát ez egy mozdony! Egy gőzmozdony! – kiáltott fel a felesége, dobbantott bosszúsan a lánya, takarta el vigyorát a fia.
– És milyen csúf. Ócska bádog. Már a rozsda is megmarta. Sebeit két év alatt nem tudja kikalapálni. Ugyan melyik ócskapiacon találtad? 
– Apuka, hát maga hol él? Nem tudja, hogy a mai gyerekek számítógépre vágynak, meg okostelefonra? 
– Apuka, a jóistenit magának, ébredjen már fel! Ez a XXI. század! – ütköztek a karácsonyfa körül éles késként hasító kérdések, haragos vádak, villantak a dühös tekintetek. Valaki talán még azt is suttogta: vén marha, de az öregember ezt nem hallotta. Csak nézte az unokáját, aki előbb lenyelt egy nagy kocka csokoládét, ledarálta fogaival az abban talált mogyorót, majd a nagyapjára nézett. 
– Holnap ugye elviszel magaddal? Melyik állomás is következik? – kérdezte a fiú, és kezében a mozdonnyal, azzal a csúnya mozdonnyal, elindult a nagyapja után, hogy a kisebb szobában rejtsék el a döbbent arcok elől rozsdás bádogkincsüket.