„Sok még a tisztázni való”

Csorba Béla költő, néprajzkutató, publicista, tanár, politikus és még folytathatnánk a sort. A tevékenységét és érdeklődését tekintve egy rendkívül szerteágazó személyiség, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett nemcsak a temerini, hanem az egész délvidéki magyarság kultúrájának ápolásában és múltjának feltárásában, de persze más területeken is. 

Az 1944/45-ös délvidéki vérengzések egyik első kutatója, amivel nagyban hozzájárult a fájó és hosszú évtizedeken át elhallgatott múlt feltárásához. Sulyok Tamás, Magyarország köztársasági elnöke a március 15-ei nemzeti ünnepünk alkalmából más kitüntetettek mellett Magyar Arany Érdemkereszttel ismerte el Csorba Béla kiemelkedő munkáját, amit a Délvidék történelmének és néprajzának kutatásával, különösen az 1944/45-ös népirtás történetének feltárásával és az áldozatok emlékének megőrzése terén fejtett ki. A rangos elismerés kapcsán gyermekkoráról, a pályafutásának kezdetéről és kutatásairól beszélgettünk.

Milyen családban nőtt fel? Hogyan került közel az irodalomhoz?
– Csorba nagyapám tullabarai kubikos volt, úgy emlékszem rá, hogy maga volt a megtestesült józanság, nagyanyámmal örökké dolgoztak, sokszor részesaratóként vagy cséplőbanda tagjaiként, egy hold földből nem lehetett másként megélni, és egy kissé felemelkedni. Mindkét gyereküket okleveles szabómesternek taníttatták ki. Anyám családja elszegényedett, pár holdon gazdálkodó kisparaszt volt, két vak lóval, Gidránnyal és Mundrával, meg egy tehénkével – a lovakat elhajtották a németek, a tehenet meg a partizánok. Nem várt rám tárt karokkal az élet, négyéves voltam, amikor a farkaskutyánk megharapta hátul a nyakamat, két év múlva pedig életem első pesti útja azzal végződött, hogy anyámmal ott ragadtunk, és a Mester utcában éltük meg a forradalmat és éltük túl az orosz tankok november negyedikei támadását. Máskülönben a gyerekkorom hasonlóan zajlott, mint a többi falusi gyereké, de sokat betegeskedtem, így aztán rengeteget olvashattam. Tizenkét éves múltam, amikor meghalt az apám, nyaranként inaskodnom kellett Kabács Mészáros József nagybátyám kötélverőműhelyében. A Tizesbandaként ismert tamburazenekarnak is tagja volt, sok népdalt, nótát tanultam tőle, munka közben gyakran énekelt.

Hogyan alakult a további pályafutása?
– Néhány évvel apám halála után anyám férjhez ment és követte a mostohaapámat Magyarországra, így kerültünk mi, gyerekek is Kaposvárra. A középiskolát Újvidéken kezdtem el, az egykori magyar gimnáziumban, de Kaposváron érettségiztem, azonban nem kívántam ott maradni. Az érettségit követően hazajöttem, és felvételt nyertem a Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékére. A nagyanyámnál laktam és elsősorban neki köszönhetem, hogy elvégeztem az egyetemet. Egy esztendőben az Ifjúsági Tribüntől kaptam ösztöndíjat a szerkesztői munkámért. A Tribünön szerkesztőtársa voltam Vékás Jánosnak, vele évtizedekkel később, a kilencvenes években megírtuk azt a munkát, amit sokan szerettek volna és szeretnének azóta is elfelejteni, elhallgatni: A kultúrtanti visszavág c. „krónikát” a Symposion-mozgalomról, benne a Sziveri-nemzedék kinyírásáról.

Hogyan fordult a néprajz felé?
– Nem állt távol tőlem ez a világ. Másrészt, amikor a politikai nyomás miatt már tarthatatlanná vált a további maradásom az Ifjúsági Tribünön és be akartam fejezni az egyetemet is, akkor felhagytam a szerkesztői munkával. Amikor az akkori középiskolás és egyetemista temerini fiatalok kezdeményezésére 1973/74-ben megalakult az Irodalmi és Képzőművészeti Kör, majd egyesülve a Művelődési Kör, akkor valójában a tudtomon kívül megválasztottak a szervezet alelnökévé. Akkoriban Magyarországon tartózkodtam és valamelyik vizsgámra készültem, viszont amikor hazajöttem, közölték velem alelnökké választásom tényét. A barátaim kieszelték, hogy nemcsak verseket és novellákat kellene írni, hanem a néphagyományainkat is össze kellene gyűjteni. Úgy találták, hogy erre én lennék a legalkalmasabb, tekintve, hogy akkor már az egyetemi tanulmányaim végén jártam. Meg is szerveztünk két néprajzi szemináriumot, vajdasági néprajzkutatók és sok fiatal részvételével. Az igazi ösztönzést az adta ehhez, amikor találkoztam azokkal az emberekkel, akik még érintetlenül őrizték részben a temerini népnyelvet, részben pedig a népdalkincset és főleg a népmesei, népmondai világ értékeit.

Mondhatjuk, hogy valamilyen módon a néprajz terén kifejtett tevékenysége magával vonta a helytörténet iránti érdeklődését is?
– Ez egyértelműen így van. A gyűjtői munkámmal a tapasztalatom is folyamatosan növekedett. Az 1944/45-ös vérengzések kutatására áttérve Temerinben nem igazán mondhatta senki sem azt, hogy nem tudja, hogy a Nyugati temető kapujában egy nagy tömegsír terül el. Kisgyermekkoromban én is megkérdeztem, hogy miért olyan nagy az a sír, feltételezem, ezt mások is megkérdezték. Egy tragikus történelmi előnyöm is volt, az anyámat és a nagyanyámat 1944. október 28-án a községházán megbotozták és véresre korbácsolták. A partizánok a községházára vitték őket, ahol a részeg csőcselék harmonikaszó mellett csárdást játszott a tiszteletükre, amire táncolniuk kellett. Közben ütötték, verték őket, majd lefektették mindkettőjüket az íróasztalokra, ahol megbotozták a talpukat. A véletlennek köszönhetően azonban benyitott a helyiségbe egy magasabb rangú partizántiszt, aki kimentette őket.

Mi kellett ahhoz, hogy az emberek megnyíljanak és bátrabban beszéljenek a partizánterror eseményeiről?
– Az idő múlásával és különösen a múlt század hatvanas éveitől kezdődően a rendszer és a vajdasági magyar társadalom is megcsinálta a maga külön alkuját. Titóból, aki egyébként egy véreskezű diktátor volt, mire meghalt, jóságos Mikulás lett. Metaforikusan talán így tudnám leírni a legegyszerűbben. Ahhoz, hogy ebben a kérdésben is megváltozzon a közgondolkodás és megszólaljanak azok, akik addig nem mertek, vagy valamiért nem akartak, meg kellett buknia a kommunizmusnak, mint világrendszernek. Másrészt pedig az is kellett, hogy Jugoszláviában meginduljon a demokratizálódás, ami törvényszerűen magával hozza a sokszor egymással ellentétes nemzeti törekvéseket. A demokratizálódás eredményeként létrejött a többpártrendszer, a folyamat részeként pedig 1990 márciusában létrehoztuk a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét (VMDK). Abban, hogy később a szóban forgó kérdés kutatásával kezdtem foglalkozni, közrejátszott, hogy volt egy ilyenfajta személyes indíttatásom, másrészt a VMDK egyik programcéljául tűzték ki ennek a kérdésnek a tisztázását. Ez tehertételként nyomta az egész vajdasági magyar társadalmat, ám nem csak a magyart. Ezekben az években döbbentünk rá, hogy partizánterrort nemcsak magyarok és németek ellen követtek el, hanem mindez megtörtént Szerbiában, sőt Horvátország és Szlovénia területén is. Az Ágoston András által a szerb, a magyar és a vajdasági tudományos akadémiának elküldött kezdeményezéssel, amely szerint ezt a kérdést fel kell tárni, méhkasként bolygatta meg azt a társadalmat, amely abban volt érdekelt, hogy ez kiderüljön, és azt a részét is, amely azt szerette volna, ha mindez sosem derülne ki. A helyi kezdeményezések búvópatakként törtek fel. Mindenekfölött Matuska Mártont kell említeni, aztán Újvidékről Papp Ferencet, Szenttamásról Pintér Józsefet, Bajmokról Mojzes Antalt, Zentáról Szloboda Jánost, Csurog kapcsán a becsei Teleki Júliát...

A pattanásig feszült politikai légkörben nagy bátorság kellett ahhoz, hogy megtartsák az első megemlékezést.
– A véletlen hozta így, de úgy alakult, hogy Temerinben emlékeztünk meg először az áldozatokról, ugyanis a VMDK temerini vezetősége úgy döntött, hogy az évforduló napján, vagyis mindenszentek előtt tartsuk meg a megemlékezést. Mindenkiben volt egy kis félsz, de senki sem volt gyáva. Mindenki érezte, hogy igaza van. Az egyedüli vitánk csupán akörül alakult ki, hogy bejelentsük-e a rendőrségen, a helyi közösségnél, hogy milyen akcióra készülünk. Arra hivatkoztam, hogyha ezt bejelentjük, akkor azt érjük el, hogy nem fogják megengedni, és ha meg akarjuk tartani, még nehezebb lesz a dolgunk. Végül sikerült meggyőznöm a többieket, elfogadták az érvelésem, és így tartottuk meg az első megemlékezést. Nem volt éppen mindegy, de azért mindenki bátran viselkedett. Az akciót megelőzően két, három soros közleményt tettünk közzé az aznapi Magyar Szóban a megemlékezésünk részleteiről. Ahhoz képest, hogy semmilyen szervezés sem előzte meg az eseményt, elég szép számban vettünk részt rajta.

A későbbiek folyamán milyen irányt vett a kutatás?
– Ennek volt egy természetes folyamata. Ahogyan gyarapodott a tudásunk, amikor azt hittük, hogy végére jártunk a dolognak, akkor mindig újabb és újabb részletek, adatok és áldozatok nevei kerültek elő a történelem homályából. Sőt, van, aki ezekben a napokban szólal meg, évtizedekkel a feldolgozás kezdete után. Hihetetlen, hogy sok emberben milyen erősen élt ez a félelem mindmáig. A Temerini razzia című munka, amit Ádám Istvánnal, Matuska Mártonnal és Ternovácz Istvánnal közösen írtunk, több kiadást is megélt. A könyv nagyban előrelendítette a kérdésnek az ügyét, nemcsak itt helyben, hanem máshol is. Az egész 1944-es témakörön belül hosszú ideig hivatalos részről tabutémának tekintették a járeki partizán gyűjtőtábor létét, hiszen az egyértelműen bizonyítja, hogy Titóék a magyarokkal szemben is alkalmazták a kollektív büntetés módszerét, akárcsak a német lakossággal szemben. Erről évtizedekig nem lehetett beszélni. A velem egyidős, világháború után született szerbek többsége úgy nőtt fel, hogy sokan nem is hallottak a tábor létezéséről, de így volt ezzel sok magyar is. Mészáros Sándor újvidéki történész a kilencvenes években illegálisan hozzájutott a tábor halotti anyakönyveinek első kötetéhez, azt azonban nem tudta, hogy azon kívül még két kötetre való, összesen hat és fél ezer halott adata került feljegyzésre. Amit tudott, meg is írta, meg is jelentette a Hornyik Miklós szerkesztette Világszövetség c. lapban, majd a Holttá nyilvánítva c. könyvének egyik fejezetében, azonban a teljes anyag feltárását nem tették lehetővé, hosszú ideig titkolták létezését, olyannyira, hogy 2004-ben a háborús áldozatok regisztrálásával foglalkozó tartományi bizottság sem tekinthetett bele. Amikor a járeki tábor kérdésével elkezdtem foglalkozni, lényegében szerettem volna újra áttekinteni a Mészáros által közzétett adatokat, mert hibákra, nevek elírására figyeltem fel, ami nem csoda, hiszen lényegében 2–3 nap csupán néhány órájára láthatta a releváns dokumentumokat – titokban. Én is csupán a véletlennek, a járeki anyakönyvvezető figyelmetlenségének köszönhetem, hogy tévedésből az addig tiltott vagy titkolt második és harmadik anyakönyv nyilvánosságra került, hiszen én az erre vonatkozó legfontosabb információkat azonnal közzétettem a sajtóban, majd egy alaposabb feldolgozásba is belevágtam. Egy tabutéma tehát megszűnt. Vagy mégsem teljesen? Hiszen mintha nem véletlenül történt volna, hogy a járeki tábor reprezentatív emlékműve említést sem tesz az 1944/45-ben itt veszett több száz magyarról. Nem szabad megfeledkeznünk róluk!

Hogy áll jelenleg a kutatás a témában?
– Úgy látom, hogy nincs nagy hajlandóság a téma kutatására, különösen szerb részről, aminek többféle oka van. Kutatni való azonban még rengeteg lenne. Ha csak arra gondolok, hogy nem tudjuk pontosan, hány áldozata van a partizánrazziának Újvidéken. Az erre vonatkozó iratok nincsenek meg, vagy a járeki anyakönyvekhez hasonlóan még mindig tabutémát képeznek, ugyanez vonatkozik Zomborra is. Mindkét helyen nagyon sok áldozat volt, ugyanakkor az OZNA és a különféle bíróságok is keményen kifejtették tevékenységüket. Sok még a tisztázni való.