Kilenc másodperc

November 17-én este horrorba illő vonatútnak lehettek tanúi az Újvidékről Szabadkára tartó vonalon utazók. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a mozdonyvezető Ostrogonac Róbert szabadkai masiniszta volt, aki éleslátásának és odafigyelésének köszönhetően sokak életét megmentette. A baleset során egy lerobbant, álló tehervonatba csapódtak, ami által a személyvonat vezetőfülkéje teljesen összeroncsolódott, miközben szó szerint beszálltak a leghátsó vagonon lévő konténerbe. Ezen a hideg őszi napon, útban hazafelé, elhagyva a Paripás megállót Hódság felé, Róbert két jelzőfényre lett figyelmes, majd hirtelen fékezésbe kezdett, aminek köszönhetően azon az estén szerencsére nem halt meg senki, hanem egy új hős született.

Elmesélné, kérem, azt az estét?
Az eset több szerencsétlen körülmény összejátszása miatt történt meg. Egy tehervonat lerobbant két állomás között, aminek kapcsán megtettek minden olyan intézkedést, amit ilyen esetben meg kell tenni. Ahhoz, hogy engem kiengedjenek az állomásról, az útnak járhatónak kell lennie, ezt azonban nem ellenőrizték le, hanem tovább engedtek. Mire észrevettem a bajt, ahogy mondani szokás, már késő volt. Valóban a körülmények hihetetlenül szerencsétlen összessége játszott közre abban, ami ide vezetett. Az ember csak azt érti meg, amit már átélt. Mikor kérdezik, én igyekszem elmagyarázni a történteket, azt a szörnyűséget, amit látni is borzasztó, nem hogy átélni, ám nem lehet leírni azt a félelmet, amit akkor érez az ember. Hiszen tudod, hogy ütközni fogsz, hogy halállal végződik-e vagy összetöröd magad, azt nem láthatod előre, azzal viszont tisztában vagy, hogy meg fogsz sérülni, és nemcsak te, hanem mindenki más is mögötted. Az ember abban a pillanatban megpróbálja menteni magát is és mindenki mást is, akit csak tud. Szerencsére nekem sikerült először is, hogy észrevegyem időben az akadályt, és az is, hogy amennyire csak lehetett, befékezzek, hogy legalább ne 100 kilométeres óránkénti sebességgel ütközzünk, hanem jelen esetben 52-vel.

Hányan ültek a vonaton, és hogyan zajlott le a baleset?
– Ötvennégy személy jelentkezett a szerencsétlenség után a kórházban különböző sérülésekkel, a vonaton viszont hozzávetőlegesen hatvan-hetven utas utazott. Mindössze 9 másodperc telt el attól a pillanattól kezdve, hogy aktiváltam a fékrendszert, az ütközés pillanatáig. Az aktiválás után felmértem, hogy valóban nincs esély arra, hogy megálljunk, ezért berohantam az utastérbe, hogy szóljak, mindenki kapaszkodjon, ám alig tettem meg pár lépést, máris jött az ütközés. Emlékszem, ahogy repültem a levegőben, egyenesen be abba a szekrénybe (a vezető fülke mellett elhelyezkedő fémszekrényre mutat). Miután kinyitottam a szemem, teljes sötétség volt, de mondtam magamban, rendben van, élek, most menjünk tovább. Láttam, hogy néhányan világítani kezdtek a telefonjukkal, ekkor megtaláltam a kalauzt, aki nagyon megsérült. Mint később kiderült, ketten sérültek meg súlyosabban, ő volt az egyik. Hat bordája törött el, ahogyan kétszer odacsapódott a kapaszkodókorlátnak, előbb a fékezésnél, majd az ütközés következtében. Én a jobb vállamat törtem el, amit akkor az adrenalin miatt észre sem vettem, csak a kórházban, amikor le kellett volna venni az inget, de nem tudtam. Éreztem, hogy valami fáj, de nem is sejtettem, hogy mekkora a probléma. Tulajdonképpen nagyon szerencsésen végződött, abban az értelemben, hogy az utasok nyugodtak maradtak, nem pánikoltak be, nem próbálkoztak meg azzal, hogy egyedül kimeneküljenek, hanem teljesen megértőek voltak. Nem is tudtak volna kimenni, mert az egyik oldalon akácos erdő volt, az ablakokig értek az ágak, a másik oldalon pedig árok. Kimentem, hogy megnézzem, nem szivárog-e valahol az üzemanyag, nehogy véletlenül valami lángra kapjon. Ezt követően, hogy mindenki kimehessen, kinyitottuk az első ajtót. Muszáj volt, nehogy valaki megsérüljön az árokban, hiszen koromsötét volt.

Milyen gondolatok voltak a fejében az ütközést követően?
– Az ütközés után megtettem, amit egy mozdonyvezetőnek ilyen helyzetben meg kell tennie. Jelentenem kellett, hogy hol vagyunk, mi történt, hányan vagyunk, hány sérült van, hívni kellett a rendőrséget, a mentőszolgálatot. Ilyenkor a sérülteknek is segíteni kell, valamint a vonatot is meg kell néznem, nehogy annak sérülése okozzon további balesetet. Mert hiába éltük túl mindannyian, ha a vonat felgyullad mellettünk, vagy lefordul a sínről. Szerencsére, mire mindezt elvégeztem, megérkeztek a mentősök és a rendőrség is. Tulajdonképpen ezzel az én feladatom a végéhez is ért.

Tudatosult Önben, hogy hány emberéletet mentet meg?
– Csak néhány nappal később állt össze bennem az egész. Az első gondolatom akkor az volt, hogy én voltam-e a felelős, esetleg mulasztottam-e valamit. Aztán eljutottam addig, hogy nem az én hibám volt, ám akkor is csak pörögtek a gondolataim, mígnem rájöttem, hogy Istenem, mekkora szerencsénk volt, hogy csak ketten sérültek meg súlyosabban, mindenki más saját lábán tudta elhagyni a vonatot! Azzal, hogy ilyen körülmények és ekkora sebesség mellett senki sem halt meg, úgy gondolom, hogy azon ritka kevesek közé tartozunk, akik szerencsésen megúsztak egy ekkora ütközést.

Csak, hogy el tudjuk képzelni, mekkora különbség van egy személyautó és egy vonat vezetése között?
– Hatalmas a különbség. Míg egy autónak körülbelül 70–90 méter kell ahhoz, hogy 100 kilométer/órás sebességről megálljon, addig egy vonatnak kiemelt fékezéssel 360 méterre van szükség ehhez. Jelen esetben 200 méterről láttam meg a tehervonatot, és nincs az a varázslat, ami ekkora távon megállíthatta volna a vonatot, és elkerülhettük volna az ütközést. Ha lett volna még egy 100 méterem, akkor le tudtunk volna annyira lassulni, hogy mondhatni, kár nélkül megússzuk. Sokan nem értik, hogy ha csak 5 kilométer/órával közlekedik egy vonat, mondjuk, egy sorompó nélküli közúti átkelőnél, abban az esetben is elegendő idő és távolság kell ahhoz, hogy a szerelvény megálljon.

Az államelnök úr kitüntetésben részesítette a hősies lélekjelenlétéért, ami által megmentette közel hetven ember életét. Hogy fogadta ezt, és hogy érezte magát az átadón?
– Őszintén nem számítottam rá. Amikor Belgrádból felhívtak szó nélkül maradtam, pedig beszédes típus vagyok. (Nevet.) Meglepetés volt számomra, bár ha jobban belegondolok, akkor büszke lehetek arra, amit véghezvittem. Mondhatni, ez a korona a karrieremen, hiszen valami olyat tettem, ami kiemelkedő. Az átadón elveszettnek éreztem magam, a rengeteg reflektor és minden egyéb miatt, ami ezzel jár, nem vagyok ehhez hozzászokva. A környezet és a ceremónia nagyon szép volt, az elnök úrral való interakció viszont csak néhány pillanatig tartott.

Az eset óta hogyan éli meg az útjait?
– Éppen néhány nappal ezelőtt vezettem először azóta. Volt bennem egy jókora idegesség, nem mondhatom, hogy nem. Talán körültekintőbb is voltam, mint előtte. Valószínű ez idővel kicsit megenged majd, most azonban még nyugtalannak érzem magam. Nem tudom elengedni magam, még van bennem félelem. Közel négy hónapja nem vezettem, de azt gondolom, ez el fog múlni, és újra rutinból megy majd minden.

Az Ön neve sok ember számára ismertté vált, de nem sokan tudják azt, hogy Ostrogonac Róbert miről álmodott gyerekként, mindig is masiniszta szeretett volna lenni?
– Én már harmadik generációs vasutas vagyok. Édesapám is mozdonyvezető volt, ahogy most én is. Hogy arról álmodtam-e, hogy én is az leszek? Nem tudom. Talán csak így alakult. Munkába álltam a vasútnál és a különböző szinteken felkapaszkodtam addig, hogy masiniszta lettem. Nem mondanám, hogy kimondottan ez volt a terv, hanem csak megtörtént. Szeretem a munkámat és örülök, hogy ezt csinálom. Ez egy kivételesen komoly és felelős munkakör. A vonatok egyre gyorsabbak lesznek és nagyobbak. Vannak, akik állandóan mobiloznak, ám ennél a munkánál teljes mértékben oda kell figyelni, fókuszálni kell arra, ami előtted van. Élő példa vagyok arra, hogy az időben történő reagálással emberek életét tudtam megmenteni, hiszen ha csak két másodperccel később teszem ezt meg, akkor sokkal rosszabbul végződött volna ez a baleset.