2024. május 21., kedd

Zaovine, a megtalált otthon

Egy péterrévei család a Tara-hegység lankáin

Már besötétedett, mire a Tara-hegységbe értünk, így a Zaovine nevű kis faluhoz vezető utolsó kilométer kacskaringóin kétszer is rossz irányba kanyarodtunk, mire nagy nehezen befordultunk a lefoglalt apartmanunkhoz. Katica Gagić, a vendéglátónk, aki egyébként magyar, a teraszon várt bennünket, a házban pedig meleg burek gőzölgött, csak nekünk. Alig vártuk, hogy reggel legyen, és elinduljunk felfedezni a tájat.

A fenyőfából készült, gyanta illatú kis faházba még akkor este beleszerettünk, az elkövetkező napok túrái pedig a Tara-hegység valamennyi gyönyörűségét megmutatták, a zöldellő lankákat, a könnyebben és nehezebben megközelíthető kilátókat, a lombhullató és tűlevelű erdőket, a csörgedező patakokat, a kisebb-nagyobb tavakat és a látvány a mi szívünket is csordultig töltötte. Valahogy már az első kalandokkal teli nap után megsejtettem valamit abból a szerelemből, amelyet Katica és férje, Zoran érezhettek hét évvel ezelőtt, amikor először itt jártak, és aminek köszönhetően Péterréve után Zaovinét választották új otthonuknak. Tavaly augusztusban költöztek oda, és akkor kezdték el építeni azt a kis házat a sajátjuk mellett, amiben mi is megszálltunk. Már úgy indultunk el Zentáról, hogy tudtam, szeretném majd részletesebben is megismerni a történetüket, hiszen hallottam, hogy Katica Péterrévén tortasütéssel foglalkozott, és azt is, hogy magyar létére valahol Boszniában született, ezzel a beszélgetéssel azonban egészen a hazaindulásunkig vártunk, addig róluk is és a vidékről is sok érdekességet megtudtunk.

A házakat a gyönyörű hegyoldalra építették (Homolya Horváth Ágnes felvétele)

A házakat a gyönyörű hegyoldalra építették (Homolya Horváth Ágnes felvétele)

Katicáék szintén fából készült háza az apartman mellett, vagy inkább egy kicsit felette van, néhány méterrel magasabban a domboldalon. A két épület éppen olyan távolságban áll egymástól, hogy a náluk üdülők kényelme is meglegyen és az ő életük is zavartalanul folyhasson, viszont bármi segítség is kellejen a vendégeknek, mindig ott legyenek. Katica az utolsó ott töltött délelőttünkön a házukba vezetett, majd ott mesélt az életéről és a nem mindennapi vállalkozásukról, vagyis az új otthonuk megteremtéséről.

– Trebinjében születtem magyar szülők gyermekeként. A nagyszüleim Pecellón éltek – én inkább így használom, mint Péterréve – és egészségügyi okok miatt kellett onnan elköltözniük. A nagymamám erősen asztmás volt, és az orvos végül azt ajánlotta nekik, hogy költözzenek más vidékre, mert különben a mama esetleg még pár évet élhet, pedig akkor még nagyon fiatal volt, a gyermekeik, anyukám és a nővére még kislányok voltak. A nagyapám egy gyárban dolgozott Óbecsén, és a főnöke azt mondta, Trebinjében, ugyanezen vállalat ottani részlegében munkát tud neki teremteni. Így is történt, és az egész család elköltözött Trebinjébe. Anyukám és a nővére tehát ott nőttek fel. Az, hogy anyukám magyar emberhez ment feleségül, úgy történt, hogy apukám topolyai fiatalemberként Kupariban volt katona, ott megismerkedett anyukámmal, és ebből az ismeretségből házasság lett. Egy rövid időre Palicsra költöztek, a nővérem még Szabadkán született, én viszont már Trebinjében, mert anyuék visszaköltöztek, hiszen ott volt a nagy ház. Én nagyon szerettem ott, gyönyörű gyerekkorom volt, otthon csakis magyarul beszéltünk, a nyelvünkre mindig nagyon vigyáztunk. A nagymamám mindig azt mondta, legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk és vigyázzunk erre a kincsre. A kilencvenes évek háborújáig ez senkit sem zavart, aztán menekülésre kényszerített bennünket, ahogyan sok más embert is arról a vidékről. Én 17 évesen jöttem el otthonról Pecellóra, a nagynénémékhez, hogy biztonságban legyek, majd amikor a szüleimnek már nem volt más választásuk, akkor ők is ide jöttek. Én odahaza akkor indultam középiskolába, közgazdaságtant akartam tanulni, úgyhogy az is félbeszakadt, ugyanúgy, ahogy minden más is az életemben. Óriási törés volt ez, amit talán sosem lehet feldolgozni, esetleg csak elfogadni – mondta Katica kicsit elgondolkodva, ahogy így röviden összefoglalta a családjuk történetét és az ő fiatalkori emlékeit.

Katica vendégszeretete és a táj sok vendéget vonz (Homolya Horváth Ágnes felvétele)

Katica vendégszeretete és a táj sok vendéget vonz (Homolya Horváth Ágnes felvétele)

– Nem volt nekem idegen Pecelló, hiszen a nyarakat mindig itt töltöttük, jól ismertük az unokatestvéreket is, de mégis nehéz volt beilleszkednem. A tanulmányaimat sem tudtam folytatni, pedig szerettem volna Óbecsén közgazdaságira járni, de anyuék akkor még Trebinjében voltak és nem tudták volna fizetni azt, hogy naponta utazgassak, így később egy cukrásztanfolyamot fejeztem be és az lett a megélhetésem. Korán megismerkedtem Zorannal, aki helybeli volt és hamarosan össze is házasodtunk, két gyermekünk született, David és Stefan, akik már mindketten felnőttek és a saját útjukat járják. Az életünk Pecellón úgy zajlott, hogy én lakodalmakra, születésnapokra készítettem a süteményeket, tortákat, Zoran pedig Óbecsén dolgozott a vízgyárban és neveltük a gyerekeinket. Anyukám a háború után, amikor már lehetett, visszaköltözött Trebinjébe, ő mindig nagyon szeretett ott és most is ott él. Apukám maradt Pecellón, meg én is, mert engem akkor már oda kötött a családom. Megszoktam Pecellót, elfogadtam, hogy ez lett az otthonom, szép éveink voltak ott, de mindig volt bennem egy kis hiányérzet. Hiányoztak a hegyek is, meg sok minden más is, de Trebinjébe nem akartunk menni, mert az már nem az a hely, amit én fájó szívvel otthagytam. Visszajártunk évente többször is, mindig mentünk anyukámhoz, járunk most is, vittük a gyerekeket is, de nem éreztük, hogy oda kellene költöznünk, viszont Zoranban és bennem is motoszkált valami, mintha tudat alatt más otthont kerestünk volna magunknak Pecelló helyett. 2016 nyarán is anyunál jártunk Trebinjében, és úgy döntöttünk, hogy visszafelé jövet megállunk pár napra a Tara-hegységben. Ha itt kinézel az ablakon, kicsit feljebb ott látod azt a kiadó házat – mutatott a domboldalra Katica – abban töltöttük el azt a pár napot, amelynek az élményei aztán fenekestül felforgatták az életünket – mondta nevetve, majd elmesélte, hogy annak a háznak a portájáról szemlélődve fedezték fel, hogy ez a Spajići-tóra néző telek, amin most a házuk áll, még beépítetlen, majd elképzelték, milyen szép is lenne ott egy kis faház, kilátással a vízre. Meg is érdeklődték az apartman tulajdonosától, hogy kié ez a telek, mire az rávágta, hogy az övé, és azt is hozzátette, hogy soha nem fordult még meg a fejében, hogy eladja bárkinek is. Katicáék azonban valami hirtelen ötlettől vezérelve azt mondták neki, hogy ha egyszer meggondolná magát, nekik szóljon először. Visszamentek Pecellóra, folyt az életük a megszokott kerékvágásban, Katica sütött, Zoran a vízgyárban dolgozott, míg néhány héttel a Zaovinében töltött napok után megcsörrent Zoran telefonja. A telek tulajdonosa hívta, hogy meggondolta magát és eladja nekik.

A teraszról mesés kilátás nyílik a tóra (Homolya Horváth Ágnes felvétele)

A teraszról mesés kilátás nyílik a tóra (Homolya Horváth Ágnes felvétele)

– Zoran akkor is dolgozni volt, és ott az alatt az egy telefonbeszélgetés alatt azon nyomban meg is egyeztek. Úgy hívott fel engem a munkahelyéről, hogy megvette a telket Zaovinében, de olyan volt a hangja, hogy szinte ő sem hitte el, amit mondott. Csodaként éltük meg a velünk történteket, azt azonban hozzá kell tennem, hogy a telek tulajdonosával az alatt a pár nap alatt, míg ott voltunk, nagyon összebarátkoztunk, így biztosak voltunk benne, hogy valahol a segítő szándék is vezérelte a tulajdonost abban, hogy eladta nekünk a telket. Legközelebb két hétre mentünk le Zaovinébe, akkor is ugyanabban az apartmanban laktunk, ahol korábban, és tényleg bejártuk a területet. A tulajjal is sok időt töltöttünk, mindenben a segítségünkre volt. A férjem és ő azóta nagyon jó barátok lettek. Hamar el is döntöttük, hogy ha már lett telkünk, akkor építeni is fogunk rá, így 2017-ben neki is kezdtünk. Minden nagyon lassan haladt, hiszen ez egy nemzeti park, vagyis sokkal nehezebb engedélyekhez jutni, mindent fából kell csinálni, hogy ne legyen tájidegen. Mikor meglettek az engedélyek, akkor az asztalossal kínlódtunk, sehogy sem akart épülni a ház, alig haladt, bármikor jöttünk, ugyanúgy állt, ahogy előzőleg itt hagytuk, úgyhogy aztán mi magunk fogtunk neki. Jöttünk, amikor csak tudtunk és dolgoztunk. Menet közben derült ki, hogy mennyi mindent meg tudunk csinálni mester nélkül is. Olyan kemény munkákat végeztem el én magam is, mint a férfiak, de nem bántam, tudtam, miért teszem, csak az lebegett előttem, hogy meglesz. A két kezünk munkája ez a ház, és gyönyörű lett, nekünk a legszebb. Miközben dolgoztunk, néha segítségünk is jött innen a faluból, így az ismeretségek is kezdtek kialakulni. 2019-re készültünk el vele, és onnantól fogva rendszeresen kiadtuk, ugyanakkor mi is sok időt töltöttünk itt, vagyis amennyit az otthoni életünk megengedett. Évente hatszor jöttünk Zaovinébe, hol itt voltunk, hol Pecellón, rengeteget utaztunk és már rettenetesen belefáradtunk ezekbe a kilométerekbe és abba, hogy nem is tudjuk, hol az otthonunk. Végül a férjem mondta ki, hogy döntenünk kell Pecelló és Zaovine között, mert ezt az ingázást nem lehet tovább bírni. Sokat beszélgettünk róla, játszadoztunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha ide költöznénk, míg végül tényleg ezt a döntést hoztuk meg. Ebben a fiaink is támogattak bennünket. Ahogy eldöntöttük, meghirdettük, hogy eladó a pecellói házunk, és nagyon gyorsan el is kelt. Ez tavaly februárban volt. Azzal a feltétellel adtuk el, hogy augusztusig még maradunk a házban, és akkor költözünk le Zaovinébe, és ez így is lett. Zoran felmondott a vízgyárban, én otthagytam a kialakított kuncsaftkört, és eljöttünk ide, új életet kezdtünk. Nem volt egyszerű, de a családunk mindenben támogatott bennünket – magyarázta Katica.

A Tara-hegységben több kilátó közül választhatunk (Homolya Horváth Ágnes felvétele)

A Tara-hegységben több kilátó közül választhatunk (Homolya Horváth Ágnes felvétele)

Ahogy tavaly augusztusban megérkeztek, azonnal nekiláttak a házuk mellett egy kisebb ház felépítésének, hiszen tudták, valamiből pénzt kell csinálniuk, és a megoldást elsősorban a turizmusban látták. Katica és Zoran megint házat épített, a nagyobbik mintájára csinálták meg a kisebbet, amit Tarska Čarolijának, Tarai Varázslatnak neveztek el, és ezt most kiadják. Karácsonyra fejezték be és Adáról érkeztek az első vendégeik, akiktől mi is tudomást szereztünk róluk. Katica azt mondja, Zaovinében valóban otthon érzik magukat, hiszen megtalálták azt a nyugalmat, amit mindig is kerestek. Zoran nagyon jól feltalálta magát, építkezéseken segédkezik, ért a villanyszereléshez, a csempézéshez, a fa megmunkálásához. Katicáé a vendéglátás, ő fogadja a messziről jött, élményekre, ugyanakkor nyugalomra vágyó turistákat, ő teremti meg a ház belső hangulatát és teszi mindezt olyan természetességgel, mintha mindig ezzel foglalkozott volna. Mikor rákérdeztem, miért pont Zaovinébe jöttek el kirándulni 2016-ban, azt válaszolta, azért, mert egy dokumentumfilmben azt mondták róla, hogy ez a Tara-hegység legszebb falva. Azóta már ők is tudják, hogy ez így van.

Nyitókép: Zaovine, a csönd és nyugalom faluja (Homolya Horváth Ágnes felvétele)