tamás rákapott az álmokra. már a második hajnal volt ez, amikor érthetetlen boldogsággal nyitotta fel szemét. nem ébresztette senki, de tamás szorgalmas volt, gyorsan tanult. az ügyintéző hiánya nem fájt, egyébként is, gondolta, nem fájhat valaki hiánya, ha az illetővel csak egyszer találkoztak, még ha olyan becses ereklyét is hagyott hátra, mint a gyűrött zsebkendő. az egyáltalán nem okoz gondot, hogy a zsebkendő nincs már meg, a gesztus a fontos. mert például, ha meglenne a zsebkendő, nem emlékezne a színére, vagyis így, hogy a becses ereklyét elvesztette (természetesen nem vesztette el, csak nem tudta, hol van, s e kettő között szakadéknyi a különbség), sokkal jobban megmarad emlékezetében, hiszen ha onnan is eltűnik, véglegesen és visszavonhatatlanul távozik tamás életéből. s tamás, bölcs lévén, tudta, ezt nem engedheti meg. tehát jobb, hogy nem is tudja, hol a zsebkendő.
a rolón eközben egyre erősödő fénynyalábok tűztek be. tamás szóvá tette volna az üveg vastagságának kérdését, s egyéb fontos tematikákat, de inkább arra gondolt, jó lenne megmozdítani a párnát, hiszen már egy egész hete ugyanolyan pozícióban volt a párna, s tamás, érző lélek lévén, megsajnálta, s megigazította. mert, gondolta, minden párnának lehetnek kívánságai, még a legegyszerűbb, fakó, szinte ágyba lapulóan üres párnának is. hiszen minden párna egy-egy univerzum. minden párna olyan, mint egy hűséges háziállat (leszámítva a postaszolgálatot teljesítő trópusi énekesmadarakat), minden párnának megvannak saját életszükségletei, létfeltételei. például, ha tamás egy igen mocskos életmódot folytató, gátlástalan és erkölcstelen naplopó lenne, szegény párna teljesen tönkremenne, idegileg és fizikailag egyaránt. röviden: tamás nagyon nagyra becsülte párnáját.
ekkor, mintha csak belső monológját akarta volna megszakítani, megcsörrent ébresztőórája. ezen felettébb elcsodálkozott, hiszen nem emlékezett rá, hogy valaha is vett volna ébresztőórát, kapni sem kapott még. egyetlen lehetséges magyarázata az volt, hogy valaki tréfának szánva odahelyezte ágya mellé, az éjjeliszekrényre. mivel azonban tamás nem talált múltjában egyetlen olyan pillanatot sem, amikor egy vélhetően rosszindulatú és gyanús egyén titkos ébresztőórát helyezhetett volna szobájának e fontos és köztiszteletben álló helyére, tamás elhessegette a problémát. hiszen legfeljebb megiszik egy pohár vizet, ha még egyszer megcsörren az átkozott óra, s attól minden bizonnyal eláll fejfájása.
mert a fejfájás már órák óta kínozta. erre is csak az ébresztőóra döbbentette rá, s ettől kezdve még jobban, még koncentráltabban és fegyelmezettebben kívánta az óra halálát. de, gondolta, mivel az óra nem unottan égő villanykörte, nem dobhatja le, már csak elvi okokból sem: elsősorban, egy ajándék villanykörtének sokkal, de sokkal nagyobb eszmei értéke van, mint egy minden bizonnyal becsempészett és titokzatos múlttal bíró, akár veszélyes, de mindeképp kopott ébresztőórának. másodsorban, a vekker egyáltalán nem világított. ez tamást irtózatosan felbőszítette. hogyan képes egy tárgy, szinte önkéntes akarattal, ennyire sötéten és kétségtelenül bután viselkedni, hiszen a fény minden ajándék előjele. harmadsorban (tamás nem tudta, ennek mi köze a villanykörte és a vekker relációjához, de valahol mélyen sejtette, hogy létfontosságú érv fogant meg fejében) a villanykörtét egy olyan valaki küldhette, aki tudja, hogy az ablakon előbb kopogni illik, s meg kell várni, míg a vendéglátó csomóra köt egy köteg szíjat. a vekker hozója ezt nem tudta, s tamást ezt bosszantotta. mindent összevetve, tamás nem dobhatta a földre a vekkert, nem szórhatta a villanykörte halálát egy ilyen alávaló szerkezetre.
tamás kezdett elfáradni, s bár még csak dél körül járt az idő, reggelizni akart. amint rádöbbent azonban, hogy délben már elméletileg is lehetetlen a reggelizés, magába roskadt, de csak rövid időre. hiszen magunkba roskadni, gondolta, fizikailag lehetetlen. az olyan lenne, mintha egy marék föld egy szem homokká válna, vagy még annál is apróbb anyagi ponttá. hallott ugyan az univerzum keletkezésének történetéről, mégsem tudta elképzelni, mi lenne, ha magába roskadna. például, a legfontosabb kérdés: látszódna-e? ki tudná-e tapintani saját szívverését, ha akkora lenne, mint egy porszem, vagy annál is kisebb anyagi pont? hiszen biztosan lenne szívverése, ha már meglenne benne a szándék, a kecsesen eloldott törekvés
pulzusának igazolása iránt. s így az önmagunkba roskadás filozófiailag is megcáfoltatott, gondolta tamás. és tamás most először e napon, őszintén elhitte, hogy létezik ajándék töltőtoll.
tamás elfáradt. már délután öt óra lehetett, de ő ezt észre sem vette. s az ebéd lebonyolításának lehetetlensége miatt úgy döntött, kivárja a vacsoraidőt. hiszen öt óra tájékán ebédelni olyan lenne, mint kulacsba homokot vagy annál is apróbb anyagi pontokat szórni: nem szabványozott és főleg nem elismert tevékenység. más részről, tamás ritkán volt éhes, jobban mondva, csak akkor volt éhes, amikor ráeszmélt az evés fontosságára. s mivel ez naponta legfeljebb háromszor fordult elő, tamás kontrollálni tudta az étkezés időpontját. tamás ezen most először ment végig gondolatban, s igen jó érzés volt nyugodt, felemelő szépségű víztükröt látni egy vödör lábvíz helyett.
tamás nem sokkal éjfél előtt eszmélt az éhségre, de mivel olyankor már szigorú törvénysértés, lelkiismeret-furdalással büntetett dolog a vacsorára való gondolás is, úgy döntött, alszik egyet, s talán reggel frissében becsomózhat néhány barna-aranyszín csíkos nyakkendőt, s kopoghat egy tökéletesen egyenes, fenyítésre pompásan alkalmas bottal a padlón.
