Az Újvidéki Vásár aulájában láthattuk Salvador Dalí két illusztrációsorozatát Isteni világok címmel. A katalán művész olyan remekműveiről van szó, amelyről, bár mennyiségileg hatalmas anyagot ölelnek fel, többnyire megfeledkeznek. Az egyik egy 105 litográfiából álló, a Szentírást illusztrálandó képi anyag, a Biblia Sacra; a másik Dante Isteni színjátékának 101 akvarellből álló sorozata. Az Ó- és Újszövetség képei a Szent Jeromos-i Vulgata szövegét követik. 1969-ben adták ki Milánóban és Giuseppe Albaretto megrendelésére készültek, míg a Dante-illusztrációkat a költő születésének 700. évfordulójára rendelte meg az olasz állam, ennek ellenére viszont különféle hányattatások után Párizsban adták ki.
A több száz képből álló kiállítás anyaga a személyes rajongás, a szent és a profán átfedésében, egymásnak a másik általi megkérdőjelezésében, valamint a néhai mesterek szakmai megbecsülésében rejlik. Külön érdekességként említhető, hogy bár Dalí ateista volt, két olyan témához nyúlt, amelyek hatványozottan szakrális jellegűek, és az évszázadok során emiatt túlsúlyba kerültek azok az interpretációk, amelyek a szentség, a kereszténység, a katolicizmus határán túl nem igazán engedélyezték az értelmezést. Dalí így egy általa is szinte tapintatlan terepre lépett, hiszen olyan anyaghoz jutott, melynek dekonstruálási lehetőségei a végtelenig nyúlnak. A képeken ugyanis rendre azt tapasztaljuk, ahogy az ateista művész teljesen deszakralizált módon hatol egy olyan narratívába, amelyet addig a végtelenbe nyúló, egymást váltó korosztályok féltve őrzött kanonikus értelmezése jellemzett. Az alakok – talán az értelmezési szedimentáció eltávolításából kifolyólag – a fehér térből emelkednek ki. Nagyon kevés olyan kép van, amely részletesen kidolgozza az alakok vagy a cselekmény hátterét, felhígítván így az évszázadok kölcsönözte absztrakciót. A bibliaillusztrációk, illetve a Pokol, a Purgatórium és a Menny illusztrációi ezáltal emberi, mondhatni, köznapi történeteket ábrázolnak, amelyek bár, eltávolodnak a kereszténység szokásos diskurzusától, megőrzik a szöveg által kölcsönzött történetek láncszerű egymásutániságát. Hogy csak két példát említsek: keveset foglalkozik Krisztus azon tetteivel, amelyek a keresztény mitológiában azzá tették, amivé lett, inkább életrajzi mozzanatokra koncentrál.
Dalí tehát elsősorban abból dolgozik, amit a szöveg ad, és nem abból, amivel a kultúrák leterhelték, egy helyütt viszont kilép ebből az önmagába visszatérő körből. A Dalí-féle mesteremberi zsenialitás egyetlen kitérő erejéig megáll, és megcsodálja a szóban forgó két szöveg mesterét, mindkét sorozat velük kezdődik: a Biblia Sacra Szent Jeromossal, az Isteni Színjáték Dantéval. Dante alakja emellett – a jól felismerhető babérkoszorúval, kék tunikával és vörös csuklyával – több képen is megjelenik, néha társaságban, néha egyedül, néha Beatricével.
Ahogy a Dalí-opus java részét, ezt a sorozatot is a lassú mozgás, a vonszolás, tolás, a haladásnak a lépésről lépésre zajló különféle módozatai, illetve az egyik statikus állapotból a másikba való kimért átbillenés jellemzi. A képeken rendkívül kevés mozgás van. Ezekben az alakokban nem feltétlenül a helyzetberagadtságot, a mozdulatba fagyást kell érteni, hanem annak modornak az elszaporodását, amely inkább a testek végtelenbe nyúlására, az árnyékok önállósulására vagy a tér és térben elrendezett mitológiai szereplők cseppfolyósodására összpontosít. Minden mozdulat, minden lépés a lassúság, a kényszerű súlypontváltozás mentén jelenik meg. A valamiféle gyorsulást vagy az alakok szökkenését, táncát, esetleg futását láttató képek száma eltörpül az előzőek mellett.
Az Isteni világok elnevezésű kiállítás tehát keresztmetszetét adja annak az életműnek, amely szinte összenőtt a szürrealizmus fogalmával. A képek úgy közelítik meg a szentség fogalmát, hogy azt életrajzivá teszik, úgy mozdulnak el az értelmezés felé, hogy levetkőzik az évszázados recepcióval átitatott vérteket. A képek egyúttal egy monolitikus szobrot is állítanak a két mű néhai szerzőjének, főleg Danténak. Ez többek között azért is fontos, mert ritka volt az, hogy valaki Dalí szélsőségesen énközpontú világába egy elismerő gesztussal bebocsátást nyert. Ahogy Szent Jeromos a nyelvek, Dante a középkor és a reneszánsz, Dalí a modern és a posztmodern határán helyezkedik el. A képeken ezek az ösvények egymásba érnek. Az alkotó szubjektum és két szöveg találkozásának lehetünk tanúi egy olyan útkereszteződésen, mely mindhármukat megváltoztatta, hiszen azon túl már egyikre sem tekinthettek úgy, ahogy azt eleddig tették.
