Bármi volt az aznapi program, a tóhoz mindennap elsétáltam.
Végig, a szinte egész nyáron át tartó és kilométerekben is meglehetősen hosszúra nyúló úton azt gyakoroltam, hogy ahol csak egy napnál is többet időzünk, azonmód igyekszem úgy viselkedni, mint a helybeliek. Genfben pedig egy teljes hetet maradtunk.
A külvárosban kempingeztünk ugyan – nagy örömünkre a letáborozást követően a sátrunk előtt azonnal megjelentek a mókusok, tetszettek nekik a száraz kiflidarabkák, amiket a fa tövébe szórtunk, és azután egész idő alatt a kiflivégeket gyűjtögettük –, de jó volt a közlekedés, gyorsan be lehetett érni a városba, akár az óváros szívébe is.
A hatalmas virágóránál és a tó körüli sétányon mindig kicsit elvarázsolva éreztem magam. Rám is szólt egy mellettem elhaladó egyik alkalommal, amikor a legközömbösebb természetességgel, de pénzbedobás nélkül akartam az aznapi sajtót a virágokkal szegélyezett állvány nyitott újságosdobozából kivenni.
– Tessék bedobni előbb a pénzt! – mondta szigorral hangjában, és továbbhaladtában is hátra-hátrafordulgatott, olyasmit motyogva, hogy mi lesz így szegény Svájccal, ha ma már otthon nem tanítják meg a fiatalokat a tisztességre.
A tóparton üldögélve próbáltam elképzelni Witz alakját, amint a Csodálatos halászatát festi, ide álmodva meg a bibliai történetet: Péter a vízbe ugorva siet Mesteréhez, miközben társai a gazdag fogással igyekeznek a napsütötte partra, s a vízben visszatükröződik minden.
A múzeumban meg is kerestem a képet, hisz mégiscsak ő próbálkozott az elsők között a szemlélődő elé táruló táj látványával teljesen megegyező kép hiteles megfestésével.
