Mindig van néhány gyerek, akinek nem kezdődik meg szeptember elsején az iskola. Néhányan betegek, vannak, akik szülői elhanyagolás miatt nem ülnek iskolapadba, néhányuk viszont szándékos szülői döntés részeként marad távol. Ők az ún. unschooling (iskolátlanítás) vagy a home schooling (otthoni iskoláztatás) képviselői. A szülők, akik azt a döntést hozták, hogy gyereküket kiveszik az iskolarendszerből, saját szervezésben adják meg számára a tanulás feltételeit. Széles skálán mozog, hogy ki hogyan képzeli ezt el.
A neveléstudománnyal foglalkozók korábban is írtak arról, hogy eljöhet az ideje az iskolarendszer megszűnésének. Azonban működő iskolarendszer mellett is mindig vannak szülők, vagy szülők egy csoportja, akik úgy döntenek, hogy otthon tanítják a gyereküket. Változatos formái vannak ennek a dolognak, és nagyban meghatározzák a módját az adott ország törvényi feltételei is.
A mi környezetünkben egy ilyen nézeteket valló szülő lázadónak számítana, pedig többnyire okkal hoznak meg ilyen döntéseket az emberek, nem polgárpukkasztásból. Nézeteim szerint ez egy remek lehetőség nekünk – iskolában dolgozóknak – az önismeretre. Az interjúkból és a személyes beszélgetések során kiderül, hogy mindazok, akik meghozzák ezt a döntést, nagyon tudatosan választották ezt az utat. Alapvető indokuk, hogy az iskola korlátok közé szorítja a tanulás szabadságát, és erőszakká tesz egy természetes folyamatot, megölve a gyerekekben a tanulás iránti természetes igényt.
Mint említettem, létezik a teljes iskolátlanítás, amikor a gyerek teljesen iskolai elvárások nélkül nő fel, az ő szülei radikális elveket követnek. Más szülők otthon vállalják különféle formában a gyerek taníttatását, például magántanár segítségével.
Iskolában dolgozó szakemberként tudom, hogy akik hivatásként választották a tanítást, azoknak célja a tanulási folyamat eredményessége mellett a gyerekek és a szülők elégedettsége. Számomra tehát az az érdekes ezzel a témával kapcsolatban, hogy mit hiányolnak a szülők az iskolában, ami miatt jobbnak látják, ha a gyerekük iskola nélkül nő fel. Hiszen figyelembe véve az ő szempontjaikat, javíthatjuk az iskolai nevelés-oktatás eredményességét. Alkalom a hibák javítására a tanulási-tanítási folyamat reflektív elemzése. Rothermel Alan Thomas végzett ilyen irányú kutatómunkát, ő az otthoni tanulást tette vizsgálatainak tárgyává. Főleg azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy valójában szükséges-e iskoláskorú gyerekeket célorientált tanításban részesíteni, annak érdekében, hogy tanuljanak. A kutatás során több száz olyan angol és ausztrál szülőt kérdezett ki eljárásuk lényegéről, akiknek gyerekei otthon végezték tanulmányaikat. A szülők a gyerekek oktatásának során szinte minden esetben a gyerek tanulási szükségleteihez alkalmazkodtak. Másképp megfogalmazva, az otthoni képzés lehetőséget nyújt, illetve nagyobb teret enged a gyerekek egyéni fejlődési ütemének figyelembevételére. A kutató azt feltételezi, hogy a csecsemő és a szülő közti kapcsolat (a csecsemő szükségleteit nonverbális úton kommunikálja, a szülő pedig reagál rá) tovább folytatódik ezekben a családokban. A szülő intuitív módon képes a gyerek tanulási szükségleteire megfelelően reagálni.
Az egyik kulcs tehát az iskolai hatékonyság növelése érdekében olyan tanárok-tanítók alkalmazása, akiknek a pedagógiai érzékenysége kiterjed a gyerekek közötti egyéni különbségek felismerésére és figyelembevételére az oktatási-nevelési folyamat során. Kollégáim között vannak ilyenek jó néhányan. Mégis sokszor a különböző kívülről jövő, egyéb elvárások háttérbe szorítják az erre fogékony pedagógusok kibontakozását. Jó lenne, ha mindannyian felismernénk és nem hagynánk elveszni ezt az értéket, mert bizonyítottan pozitívan hat az iskolai rendszer eredményességére.
