A lelkedet, a lelkedet csókolnám, mondta a férfi a mozivásznon, azt se bánnám, mire gondolsz, kire gondolsz.
Meleg vörös volt a hőhullám, széles ívben csapódott a mellközétől az ágyéka felé.
Valaki felkattintotta a villanyt.
Aznap sokan voltak a moziban, pedig az emberek manapság nemigen járnak moziba.
A nő a kijárat felé indult.
Furcsa volt, hogy egyedül indul a kijárat felé.
Az előbb még ölelték.
Még pihegtek a mellei, mosolyogtak.
Mosolyogva néztek előre.
Szabályosan lélegzett; lélegzése ritmusára, valami ősi összhang alkotta mozaikként, körkörös kis gejzírek mozdultak gyomra körül, melegségükkel jólesően áthatva hasfalát. Körülötte tódult kifelé a tömeg. A párok sokasága, az egymásba simuló tenyerek, az egymásba olvadó férfi-nő illatok egyvelege titokzatos, apró szikrákkal telítette meg a levegőt, mely fülledt volt, langyos, a karszékek műbőrszagától áthatott.
Ez a levegő körbefonta testét, tolakodó nyomására erőtlenül, egyenként hunytak ki bensőjében az aprócska, körkörösen életre kelt gejzírsugarak. Szorítást érzett a gyomra körül. A portás beléje bámult a kijáratnál, utánafordult, motyogott is valamit.
Meggyorsította a lépteit, lesietett a lépcsőn, mintha várná valaki.
Kint már beesteledett. A járókelők fázósan bújtak a városközpont narancssárga fényei alá, melegedni. A reklámplakátokat szegélyező gombszemű lámpácskák kíváncsi villogással figyelték a terepet. Kondult a harang, mint mindig, tizenegy órakor. A templomtól balra kanyarodó mellékutcán vékony csíkokban folydogáltak hazafelé az emberek, szaggatott sávdarabokként tünedeztek el lassan a járdáról. Nyomukban egymás után, könnyedén forrtak be az aszfalt szétszórt sebei, szürke nyomtalansággal zárultak össze a hegek.
Befordult a sarkon. Az utca, ahol lakott, akár az elsötétült mozivászon, csöndben, türelmesen várta lépteit. A kép legmélyén, a holnap majd felvillanó fényeinek álmaiban, valahol messze, látható szereplők nélkül, hangtalanul pergett tovább a filmtekercs.
