A budapesti Ráció Kiadónál jelent meg Bakonyi István legújabb kötete, melyben válogatott esszéit és más szövegeit gyűjtötte össze Szavukban szülőföldünk, otthonunk címmel. A szerző korábban már huszonegy kötetet publikált, többek között kismonográfiákat Bella István, Takács Imre vagy Tamás Menyhért munkásságáról.
A most közreadott szövegekből világosan kiolvasható: Bakonyi István nem fél személyes hangon megszólalni. Szubjektív módon ír írókról, költőkről, számára fontos helyszínekről. „E sorok írója nem akarja eljátszani az objektivitás itt-ott kötelező játékát. Nem: bevallja, hogy jelen kérdésben szubjektív hangot kíván megütni” (122). Teszi ezt vállalva a kánonnal való esetleges szembemenés lekicsinylő vádját is. Egy más típusú irodalomszemléletet képvisel, másképp képzeli el a literatúra vagy események feljegyzésének szerepét, mint azon szerzők, akik a nagy, egységes történetek létrehozását és személyes érintettségüket már képtelen vállalkozásnak tekintik. Ennek kapcsán meg kell jegyeznem, hogy önmagában egyik szerzői attitűd (szubjektív vagy objektív megszólalásmód, a világban létező folyamatok és nézetek közötti entrópia vagy rend vallása és vállalása) sem jelent nagyobb vagy kisebb esztétikai minőséget.
A kötet első részét irodalmi jellegű esszék teszik ki, melyek közül egyértelműen a Kálvin hatása az irodalomra című mű a legkomplexebb. A munka igyekszik számba venni a magyar irodalom azon szerzőit, akiknek művei szervesen gyökereznek a protestáns hagyományban, melynek Bakonyi István is örököse. A fejezet többi esszéje egy-egy költő munkásságát veszi górcső alá, ez alól egyedüli kivétel a Görömbei András kötetéről írt recenzió. A kötet második része az Alkalmi szövegek címet viseli, ahol az ’alkalmi’ első olvasásra talán a szövegek alábecsült voltára utalhat, és félreértésre adhat okot. De ez a következetés téves, ugyanis ezen szövegek lírai könnyedséggel írt esszék, megemlékezések, elmélkedések. Mégis az ’összegyűjtött’ talán jobban jelölte volna a tartalmat.
Bakonyi István esszéiben a világunk részéve vált és megtűrt kognitív disszonancia megszüntetésére törekszik, saját és közössége helyét a művészet világában, de különböző nézetek rendszerében is igyekszik relatív módon meghatározni. Esszéit a tárgyi világ entitásai köré építi, szövegeiben azonban hol látens módon, hol a felszínen, de jelen van a transzcendens, a szerző gondolkodásmódját irányító felső hatalom. Az olvasóval megosztott élményeit, emlékeit, a kortársai irodalmi alkotásairól írt esszéit azonos szemléletmód jellemzi. Hisz a valahová tartozásban, az emberek, az épített környezet és a műalkotások megelevenednek esszéiben.
Plasztikusan ábrázolja azt az állapotot, ahogyan hogy nem tudunk, nem akarunk elszakadni, elmozdulni abból a kontextusból, melyben felfogása szerint helyt is kell állnunk, nem elég csupán egzisztálnunk és kontemplálnunk. Ezt bizonyítja a székesfehérvári Nemzeti Emlékhely kapcsán írt szövege is, melyben az újonnan emelt műalkotás szerepet kérdőjelezi meg. Szemiotikai és esztétikai kifogásának ad hangot, amikor azt mondja, a jel betonteste nem jelöli kellőképpen a nemzet emlékhelyét, és szervetlenül helyezkedik el a város főterén. Tiltakozása mégis csendes: „Mi meg tüntetgetünk két–három hetes sűrűséggel” (123). Talán úgy érzi, hús-vér embernek pontosan ennyi esélye van az évszádokkal is dacolni képes betontömbbel szemben. Hogy a beletörődés hangján szól-e? Talán a nyugalomén, mert úgy érzi, a szabadon eresztett és írásban rögzített düh nem vezethet eredményre. Ez a visszafogottság és tehetetlenség keveréke végigkövethető a kötetben, és különösen akkor feltűnő, amikor a közösség, a nemzet által elszalasztott lehetőségekről és hibákról ír. Ambivalens érzéseket vált ki, amikor az Erdélyi utakon című szövegben azt olvassuk, hogy „Aztán az sem volt következmények nélkül, hogy a házsongárdi temetőben ejtettünk néhány szót az ott nyugvó nagy magyarokról. Oly korban élünk, hogy a besúgók tették a dolgukat…” (150) Erről beszélni kell, a beszéd azonban nehéz. A szubjektív megszólalás akkor torpantja meg a szöveget, amikor a szerző a közelmúlt társadalmi visszáságait, az elnyomást és cinkossá válást idézi fel. De azt hiszem, amikor ezek témák köré építjük szövegünket, hacsak nem élünk az abszurd védőmechanizmusával, a megszólalás komorrá válik, és az ilyenkor megjelenő düh képes megbénítani a megszólalót, de a befogadót is. Később azonban visszatér az öröm, némi emelkedettséggel vegyítve: „Itt tisztább lesz a szív. Valami nagy-nagy békesség költözik belé, olyasfajta, amiről Reményik Sándor is ír, ami itt kezdődik, idebent”(154). A kötet ereje abban rejlik, hogy a szerző személyesen kötődik ahhoz, amit ír, kiderül, hogy fontos számára az őt körülvevő világ egysége, a vele kapcsolatba lépő entitások, ragaszkodik ahhoz, amit megismert.
