Elég sokat vitatkoztunk azon, hogy a tárgyaknak lehet-e emlékezete, hogy az emlékezet és/vagy a felejtés tárgyai magukban is emlékeznek-e, és hogy így akkor kifaggathatjuk-e őket valamiképp a vég utáni apokaliptikus kezdet árnyékban maradó helyein meghúzódva, ugyanezen helyek felől, mert a probléma immáron topográfiai kérdéssé lett elsősorban. Nem az volt már érdekes, hogy hogyan vagy mikor vagyunk, hanem mindenekelőtt az, hogy hol. Ezt képzeltük a legegyszerűbb feladatnak, és ezzel akartuk kezdeni, hátha mégis lehet valaminek eleje, és akkor majd ezzel a kezdetszerzeménnyel meglephetjük az időt is, amely előbb-utóbb megadja magát. Egy percig sem kételkedtünk abban, hogy valamiképp alászálltunk és talán érintettük is azt, ami volt, bizonyos jelek határozottan erre utaltak és utalnak most is, befogásuk (gyűjtésről a megtapasztalt ellenállás miatt csak túlzott engedékenységgel beszélhetnénk) pedig a komoly óvatosság mellett ugyanakkor bizonyos elszántságot is megkövetelt, illetve az apró részletek megbecsülését.
Föltűnt, hogy folyamatos mozgásban voltunk, nem a történelem, a világpolitika, az abszolút szellem vagy a teológia mozgásában, hanem egyszerűen csak a térben, amely az embargó benzintelenségével egy picit kitágult, megmakacsolta magát, fontosabbá lett, és ugyanakkor nem-dialektikusan a határoknál bezárult, összeszűkült, félúton, éppen a batinai hídon visszaütött (Batinu otyes, a?), de ezzel is még egyszer: fontosabbá lett. Úgy tűnt, mintha ez a tér emlékeztetne minket a régen visszahúzódott tenger kukoricás-porzó medrében, kicsit sem közel, sőt inkább szökve amattól a másiktól, amely Vratnik alatt most is fölkéklett, de amelyhez az út varázslaton és mámoron, különleges más-éberségen keresztül vezetett. Némileg elhamarkodva azt is mondhatnám, a tér átalakításán és a nyelv meggörbítésén keresztül, két, számunkra teljesen idegen tartomány rituális bejárása által, amihez eszközöket Misi bácsi zmajevaci (ezzel túlvilági) pincéjéből szereztünk:
Misi bácsi sárkánybora
süvölt mint a senji Bora
senji Bora, senji Bora
Misi bácsi sárkánybora
arcodba vág, fejed veszi,
Vratnikon túl vízbe teszi
vízbe teszi, vízbe teszi
arcodba vág, fejed veszi
imbolyog és mélybe süllyed
buborékját megbecsüljed
megbecsüljed, megbecsüljed
imbolyog és mélybe süllyed
onnan hallgatsz, átjutottál
vissza nem hoz semmi sem már
senji Bora, senji Bora
az öregnek a sárkánybora
Kár is külön hangsúlyozni, hogy ehhez a lefelé buborékozó csöndhöz rengeteg varázsitalra volt szükségünk, meg hogy fölöttébb sok költészetet találtunk abban, hogy eleve a tenger kiszáradt fenekén voltunk („gondold el úgy, hogy benne a száraz seggébe, és akkor örülni fogsz neki, hogy nem levecsesebb, baszki”), amely maga volt az általunk azóta sem szeretett múlt, pont úgy, ahogy az Adria is múltnak mutatta magát. A jelennek nincs léte, kilépése van és törésvonalai, amelyek mentén szökni és hatni tud, változni, élni, mássá alakulni, megduzzadni, majd megszűnni, szemben a múlttal, amely mindezeknek híjával látszik lenni, azaz lenni látszik, ahogyan mi akkor, bár nem látszottunk, hanem csak voltunk, voltunk mindig, és nem lettünk.
„Azért olyan nehéz elképzelnünk a múlt önmagában való megőrződését, mert azt hisszük, hogy a múlt már nincsen, hogy megszűnt létezni. Ilyenkor összetévesztjük az egyáltalában vett létet a jelenléttel. Pedig a jelen nem létezik, inkább tiszta keletkezésnek nevezhetnénk, amely mindig különbözik önmagától. Nem létezik, ámbár hat. (...) A múltról épp ellenkezőleg, azt kell mondanunk, hogy megszűnt hatni, illetve hasznosnak lenni. Nem szűnt meg azonban létezni. Haszontalan, nem aktív, érzéketlen – LÉTEZIK tehát, a szó teljes értelmében: egybeesik a magában való léttel. Nem mondhatjuk, hogy volt, hiszen ő a lét magában-valósága, ő az a forma, amelyben a lét önmagában megőrződik (szemben a jelennel; ez az a forma amelyben a lét elemészti magát és önmagán kívülre kerül).”
Így esett, hogy a mi folyamatos létünk fölülírta a keletkezést, hogy a jelen, amelyet a nyelv általánossága nem érinthet, mert a kijelentés pillanatában (akár a beszédaktussal egy időben is) már volt, elmerülhetett, és mi nem sajnáltuk, hogy nekünk nem jut(hat)(ott) belőle, hogy ami nekünk van, az nem hat, hanem csak van, valamiképpen áll, de mi magunk mozogni tudunk benne, bejárjuk és megjárjuk minden elképzelhető értelemben. Ez az érinthetetlen kalandja, a fehérsávé, a tiszta peremlété, ahová nem érnek el a dolgok, legfeljebb véletlenül vetődnek. Zolcer érzi ezt a legpontosabban, amikor félúton okádik, nehogy átvigyen valamit a hídon, illetve amikor hosszan idéz a bensőséges hétköznapokból, a fehérsáv, az érinthetetlen perem filozófiáját írva.
„Te fostad össze a vécét, Szivi”, kérdezik tőle vagy valaki mástól a családban, de minálunk ez egyre megy.
„Túljutottam a kritikus ponton, ahol én vagyok, az följebb van annál, amit csak úgy levihetne a víz. Lehet, hogy ez szeplő, és nem is tetszene mindenkinek, de ilyet csak a niši pályaudvar budijának anonim művészei tudnak esetleg, az objektlovagok, akik nonfiguratívban utaznak, bár imitt-amott szöveget is fölfosnak a legyekké szakadozó és megmozduló falra. A perem fölé fostam, maradandót alkottam, valamit, ami ellenáll a mozgásnak, vagy ha mégsem, úgy mindig visszakerül a helyére. Olyan ez, mint egy csillagrendszer, vagy az a jól látható mozdulatlanság, mint amikor egy feketekagyló elengedi magát, és akár a mondókánkban, csöndbe buborékozva, ferde pályán megindul lefelé. Kapaszkodásánál is passzívabb, olyannyira, hogy már megmozdul, fölzabálja a mozgást is, hogy ne legyen kiút a függeszkedésből, hogy ami szomszédos, azonos is legyen.” Bejárás és megjárás így olvad össze, ezért utazhattunk kedvünkre ott, ahol engedték, és ezért engedték csak ott, ami szerintük nem szomszédos, hanem azonos volt, de minket ez nem érdekelt, csak Vratnikot akartuk elérni, hogy Senjbe szakadjunk lefelé a szerpentinen, határsértőként, szökevényként, és ezért nem volt az sem fontos már, hogy engedik-e vagy sem „arcodba vág, fejed veszi/Vratnikon túl vízbe teszi”, végül imbolygás lesz, múlt, ami ontológiai kategória, a mi maradandóságunk és tiszta létünk, amit életért cserébe vásároltak nekünk. „Ne mozdulj, Zolcer, ne mozogj a faszba, 150 kilós vagy, bazmeg, fékezéskor az egész kurva testedet a csuklóm tartja! De fasza, hogy még helyezkedsz is! Ne mozdulj, ne mozogj, már tán csak kibírod! Nem vagyunk ott, ahol vagyunk (ha megállítana a rendőr), nem onnan indultunk, ahonnét (ha megállítana a rendőr), és nem is oda tartunk, ahova (ha megállítana a rendőr), sehol nem vagyunk; ha itt kezdesz el szarakodni, leteszlek a picsába, aztán caplass.
Gyere, ülj te ide hátra, baszom ki az édes anyádat, aztán dumálj! Nem tartunk sehova, az kurva héccencség, hanem hazamegyünk.”
Nehéz volna megmondani, odafelé vagy vissza volt-e ez, most innét mindegy is, akkor úgy voltunk vele „nem a múlt követi a jelent, hanem ellenkezőleg, a jelen előfeltételezi a múltat, mint a tiszta feltételt, amely nélkül nem múlhatna el”, amiért „minden jelen saját magára mint múltra utal”; és mi a tenger felé motorozva már a visszaút fájdalmát éreztük, hazafelé meg odatartottunk, ahonnét épp elfelé, azaz sehova-hazafelé, úgyhogy konzekvensek maradtunk, és Zolcernek fosnia is kellett, örök, álló csillagokat, kagylóálmokat, elválást és -választottságot, tenger éjt, amely kéken fekete, és sokkal mélyebb ennél a feketénél, mélybe tart, alámerül – ereszkedik, egyre némább, és csillag létére mégis lent van, a kagyló előtt, a buborékok között, a perem fölött, ahová a víz nem ér el, ahol megtapad a múlt, amit csak a legnagyobb mesterek tudnak teleszarni, objektlovagok, lovagok. Lovagok „towards the abyss”: „kibaszottul fáj a csuklóm, kapaszkodj!” „ülj ide hátra, baszom ki az édes anyádat, ülj ide hátra!” „nem állunk meg, nem állunk meg, kapd be!”
„A kifejezés hozza magával a tartalmat, ami ugyanezt teszi. (...) Mivel a világtörténelem nem örök visszatérésből, hanem mindig új és egyre keményebb szegmensek előretöréséből áll, felgyorsítjuk a szegmentálódás, a szegmensképződés sebességét, megsürgetjük, majd kiegészítjük a szegmentált sorozatokat. Mivel a kollektív és társadalmi gépezetek az ember masszív deterritorializációját hajtják végre, még messzebb megyünk ezen az úton, egy abszolút, molekuláris deterritorializációig. A kritika itt teljességgel haszontalan. Sokkal fontosabb felvenni a virtuális mozgást, ami már valós, de még nem aktuális (a konformisták, a hivatalnokok unos-untalan megállítják a mozgást ezen vagy azon a ponton). (...) A szegmentált gyorsítás vagy burjánzás eme módszere egyesíti a végest, a szomszédost, a folytonost és a határtalant.” Ez a virtuális korábban a múlttal függött össze, amelynek jelennel való koegzisztenciája, a folyamatos származtatás, amely hol így, hol meg úgy írta azt, amiről a variánsok mindegyike azt állította egyébként, hogy csak egyféleképpen lehet, valahogy keresztezte az elgondolásainkat. Rémületesen sebes tapasztalataink pedig rendre megelőzték az elgondolást, és sok tekintetben boldogok voltunk, hogy a reflexiónak le kell térdelnie, hogy olyan ez, mint amikor egy McCarthy regényben lovakat hajtó indiánok taglózzák le az egyenruhás csürhét, majd egy nadrágtalanul-ingtelenül-meztelenül frakkot viselő, diadalmas rézbőrű közösül a már megskalpolt hullákkal, vagy mint amikor megnyúzzák az ember talpát, és úgy kell futnia, de nem elfelé, hanem oda, ahol a szíve élhetne, és mindahányszor kiegyezne némi csuklófájdalommal.
„Ez a híd dolog Dzsémosz, tudod, ez az okádásra alkalmas senki földje, nem ott nyomja az az öreg fószer, az a konform szopadék, aki mindig ugat az újságokban, az a terrorista, tudod, aki itt már Tito óta csahol jól kipárnázva? Ő állítja meg az időt ott, ahol az eleve áll, nehogy mégis tegyen valamit, mert a mozgásnak nincs mindig iránya, aztán fél, nehogy előre legyen ez az iránytalanság. Tudod, akit már megverseltek párszor, meg a csonka fogaival diáklányokra vadászik, az az agresszív kisfószer, ott van az még? Mer őnála a Kendi mégis jobban nyomta, nem? Kurva egyik is, másik is, de azért a Kendi, azér a Kendinek tartozunk, baszki, a legnemesebb értelemben, még ha te ezt nem is érted.”
Nem értettem, mert én a sofőr voltam mindig, nem volt időm bámészkodni a hidakon, azok körül, annál inkább a Zolcernek, aki ismeri őket minden irányból, a Kendi révén alulról is. „Nincs ott már a faszi, most egy ilyen rángatózó lotyót tettek oda a bandából, de a helyzet ugyanaz, rengeteg a hisztéria, vérszomj lefelé, nyalás fölfelé. A Kendi túltesz rajtuk szerintem, szilárdabb, értékesebb, tisztább.”
A Kendi-szerelem a tartóoszlopok felől mutatja magát, onnét ágaskodik és terpeszkedik, onnét kebelez be, nyeldekel, örvénylik ölsötétbe, húz-rángat lefelé, szeret, cirógat, hogy megmutathasson, egyszóval: öl-el.
A híd lábánál esett, hogy a Kendi örökre a Zolcer szívébe szopta magát!
A hidak, a lebegők is, lábakon állnak, ezek a lábak súlyos, mélybe fúrt alapzaton nyugszanak, az alapzatot az anyaföld tartja meg. A Zolcer a Kendi lábát emeli majd föl, hogy teljes súlyával a mélybe érjen, és anyává tegye, ami fölött ő nem lebeg, hanem legvadabb álmait hullajtja, hogy olyan legyen, mint a legszerencsésebb repülő, berepüljön a híd alá, szórjon-öntsön, megnedvesítse szárnyát, aztán süvítsen, amerre lát, noha maga is tudja, hogy nincs hova. Ami minket megérint, az belenyúlt a mozdulatlanságba, elérte a Létet, és egyszer csak ajándékunkkal bíbelődik; lehet a sebessége bármekkora, emelkedhet is, hazamehet-visszatérhet, de minálunk marad a közegtelenségben, ahol sem lökhajtás, sem propellerek nem segítenek, ahol a Kendi nem szül, csak öl-el, és a Zolcer kék szemében poharának bíborcsillámával koccintani készül. „Igyá, Dzsémosz, baszunk rá. Te vagy a sofőr, elviszel majd innen is. Emlékszel, mikor a Bug Busteres fölsőmet összegecizte? Vagyis én, pedig annyi vodka után nem hittem volna, hogy sikerülhet. Pont annyit kaptam tőle, mint amennyit elvett. Jóval többet, mint amennyim valaha volt, éppen annyit, amennyim lehetett, amennyit szerettem volna. A Kendi az igazi, a végső transzkontinentális bombázó, annyira gyors, hogy már akkor nincs, amikor van, akár a tengeri utunk, gyorsabb a spermánál, hozzá képest a NATO kispályás, mert ő minket célzott meg. Vagyis engem, éppen engem. Őutána Senj marad, a Vratnikon való átbillenés, tehát voltaképp minden; ez az ő ajándéka, hogy látom, érzem, mi a minden, hogy ez a faszszopó itt fölöttünk a szaros F-16-osában vagy miben ül, egy kamaszlány, lebaszhatja a hidat, de én alatta basztam, életet adtam, ami ugyan nincs, de mivel egy kicsit volt: LÉTEZIK, pont olyan mint én vagy te, akik szintén inkább mindig csak voltunk, mert megkrekkeltük, hogy ettől lehetünk; akár nevet is adhatnánk neki, annyira olyan, mint mi.”
Éppolyan kevéssé garantálhatom, hogy az időrend pontos, mint amennyire kevéssé tudok kezeskedni azért, hogy a szereplők kitaláltak, illetve hogy az elbeszélt események csupán a képzelet művei, hogy a Bug Buster-fölsőn a fehér foltok tejfölből valók, illetve, hogy fájdalom öntött el bennünket, amikor egyik-másik híd a Dunába roskadt, kráter hasadt a zombori katonai repülőtéren, kiömlött a sok búzamag a vasútnál, a fülünkbe üvöltött a sziréna. „Miénk, ami a miénk, Dzsémosz, bazd meg a történelmet, szarok a szájába, úgy, ahogy van. Van még abból a zmajevaci borból? Mert ha nincs, itt a bőrkabátom, indulhatunk!”
„Tévedünk, ha azt hisszük, hogy az igaz és a hamis csak a megoldásokra vonatkozik, a megoldásokkal kezdődik. Ez az előítélet társadalmi természetű (mert a társadalom és az annak parancsait közvetítő nyelv kész, mintegy 'az állam adminisztratív kartotékaiból' kikerülő problémákat 'ad' a kezünkbe; ezek 'megoldására' kényszerít bennünket, szűk játékteret hagyva nekünk). Ez leginkább gyermeki és iskolás előítélet: az iskolamester 'feladja' a példát, a diák dolga pedig az, hogy rátaláljon a megoldásra. Mindez szolgaságban tart bennünket. A valódi szabadság abban áll, hogy magunk dönthetünk a problémákról, mi fogalmazhatjuk meg őket: ez a 'félig isteni' hatalom vezet a hamis problémák kiküszöböléséhez és a valódi problémák teremtő felvetéséhez. (…) a megoldás számít, de minden probléma olyan megoldást nyer, amilyent érdemel, ez pedig a megfogalmazás módjától függ, attól, hogy milyen feltételek között határoztuk meg problémaként, milyen eszközökkel és megközelítésmódokkal rendelkeztünk a probléma megfogalmazásakor. Ebben az értelemben az emberiség története –mind az elmélet, mind a gyakorlat szempontjából – a problémák megfogalmazásának története. Így alakítja az emberiség saját történelmét, és ha tudatára ébred ennek a tevékenységnek, azzal mintegy meghódítja a szabadságot.”
„Használjuk ki a jelen pillanatot, amikor az antifilozófia a hatalom nyelve akar lenni.”
Nincs veszítenivalónk ugyanis, hiszen a jelen pillanat, a hatás, a valamivé válás kívül esik a lehetőségeinken, mi a múltban barangolunk, mozgásunk a térhez köthető, emlékezetünk a tárgyaké, amelyek elősorolásával egyébként még adósak vagyunk. A tárgyakra azért van (illetve volt) szükségünk, mert a „mozgó tárgy által bejárt tér (...) végtelenül osztható numerikus sokaságot alkot”, hozzánk hasonlóan inkább volt, mint van, és ez a rokon numerikus sokaság, szomszédosságként közelebb juttathatott minket a tiszta mozgáshoz, amelyre természetesen vágytunk, és amely „változás, minőségi természetű, virtuális sokaság, mint Achilleusz futása, amelyet lépésekre oszthatunk ugyan, de természete minden egyes felosztással megváltozik. (...) a helyváltoztatás mögött mindig egy másik természet megjelenése rejlik. És ami kívülről nézve a pálya numerikus természetű részének tűnik, az belülről megélve nem más, mint leküzdött akadály”. Mélyen hittünk abban, hogy a tiszta mozgás még csak nem is így működik, hanem akkor parázslik föl, amikor e két szomszédos tartomány egymásba fordul, egymás révén játsszák ki a mennyiségi mechanika üresjáratának lehetetlenségét, és a minőségi intenzitás nyelvbe töltődésének fékező ellentmondásosságát; mert ugyan hogy is lenne a tiszta mozgás bármiképp beszámolható, egy akár konnotatívan szétágazó általánosságra építő regiszter révén jelölhető, jelezhető, sustorogható?! Az egymássá „leendés” teorémáját elfogadtuk, és egyezségre jutottunk abban, hogy a numerikusság révén, abban föloldódva közel lopózhatunk az intenzív mozgáshoz, nem-dialektikus cserebomlásuk és deterritorializációjuk sűrű zajlásában kicserélődhetünk, véletlenül (aleatorikusan) a másik oldalon találhatjuk magunkat, ahol a dolgok nincsenek, hanem hatnak, ahol a virtualitás, a retroaktíve létrehozott okozatiság honol-iszkol, tűnik-bomlik, ahol a mi fenesűrű LÉTEZÉSÜNK el-múlik, nem pedig egyszeri ontológiai, statikus múlás lesz. Ha átvetődnénk, ha csak egy szempillantásra is sikerülne, és ezt fölismernénk, megtalálnánk a módját, hogy onnét is eliszkoljunk; még mielőtt a hatalmas egyveleg „leendene”, vissza- és egymássá alakulna, megrajzolná a szökésvonalait, mi már ott sem volnánk, átugranánk onnét is máshova, akárhova, de azért tajtékos irányban.
Mert semmi sem köt minket, sőt inkább küld: az antifilozófia zsigerből jön, azért nem vagyunk sehol, mert a problémáink hamisak-másmilyenek (voltak) és a múlt létezésében mindig maradnak, mert „a nyelv szökésvonalai mindig így érnek véget: csend, félbeszakítottság, befejezhetetlenség, vagy valami, ami még ennél is rosszabb”, és mert aki a fekete kontinensről származik, az megszívleli és őszintén örül a nyelv harmadik világát emlegető bármely elméletnek, de semmiféle biztatásnak nem tud eleget tenni, hanem csak a térben navigál, sofőrködik a falak közelében, a peremnél, hogy átlendülve Senjbe szökhessen. „Soknyelvűnek lenni saját nyelvünkben, kisebbségi vagy intenzív nyelvhasználatot szakítani ki saját nyelvünkből, elnyomó és elnyomott jellegét egymással szembeállítani, megtalálni a nyelvi harmadik világ övezeteit, azokat a nem-kulturális, alulfejlett pontokat, amelyeken keresztül megszökik a nyelv, állat oltódik rá, elrendeződik.”
Zolcer persze nem lett Gregor Samsává, egérré, kutyává, odúlakóvá, bármely rizomatikus szerveződés vitális ágensévé, és én sem váltam vehikulummá a sofőri némaságban; bár ha a biológiainak mint hús-vér adottságnak, objektivitásnak, térbeliségnek és problémafölvetésnek a fölismerése ezt jelentené, részint talán mégis. Rendkívül fontos tisztáznunk, hogy amikor az írás az egyik föntebbi idézet folytatásaként azt mondja, egyik emberünknél a „problémafogalom gyökerei a történelmen túlra nyúlnak, magába az életbe, illetve az életlendületbe: az élet határozza meg önmagát, lényegében az akadályok megkerülésének, illetve a problémák megfogalmazásának és megoldásának aktusában. Az organizmus felépítése egyszerre jelenti a probléma megfogalmazását és megoldását”, szóval hogy itt semmi trükkel nem próbálkozunk, elfogadjuk úgy, ahogy van. Nézzük, szemléljük (ha kiléptünk a szövegből a kép felé, miért ne tehetnénk ezt meg a taktilika felé is:) csipegetünk belőle, és visszatalálunk a (mindenkori-valamennyi) Kendi(k)hez. („Candy sucks cock”, „Candy analized by two black cocks”, „Candy double penetrated”, „Candy swallowing 8 loads”, „Queen Candy jerking and riding in the same time”, „Double anal and facial for sweet Candy”, „Candy deepthroats and loves it” stb.)
Inas karja, tűsarkújában megfeszülő combfeszítő izma, szokatlanul hosszú, de tökéletesen szimmetrikus bimbója, amely éppen ökölnyi méretű emlőjének folyton-kemény ékességeként összetett hárfamelódiákat szólaltathatott volna meg, ha a húrokhoz elég közel hajolva megrázza vállát, erekkel telefuttatott izmos tompora, hüvelynyire nyitott, mindig készséges ánusza, az enyhe, de állandó csücsörítés nehéz-alélő szemhéjai alatt, ahogy megvakarta hosszú nyakát, és angolnanyelvét ajkán körbefuttatva megígérte a mélységet… A Kendi legendája korántsem (volt) alaptalan, legnemesebb hagyományaink, alternatív problémafölvetésünk része, a mozgáshoz sebességgel közel lopózva ide ugorhattunk volna át, ha Zolcernek (Zolcernak) nem lett volna eleve némi munkatapasztalata. Hosszasan tűri föl, gyömöszöli a nadrágját, mutatja: „totál lenyúztam a térdem, a sógoromnál fönt voltunk a padláson, és egyszer csak négykézlábra ereszkedett, szó szerint nyávogva, föllibbentette a szoknyáját. Hát hogy ne bassza meg az ember?! Még a szálkás padlón is… Aztán megsajnált, és a hátamra fordított, mint egy svábbogarat, nyugodjá’, Gregor, aszongya, aztán rám ült, és ringatni kezdett, de baz’meg, egyáltalán nem, nem a puncijával, és mire rájöttem, mikor azonnal-azonnal halaszthatatlanul fölrobbantam, mert ez nem a puncija volt, a tudatba robbantam bele, hogy őt nemhogy győzködni nem kell, hanem minden azonnali és az előtti, mint Viriliónál, az éles bimbójával koncentrikus köröket kezdett rajzolni az enyém körül, kivágta szinte, vagy nagyon fájt, és végül könyörögtem neki, de szart rá, és azt mondta, mennyire jó kutyákat elütni kocsival, és én is egy kutya vagyok csak, és ’leendjek’, deterritorializálódjak, no jó, ezt nem mondta, de pont ez történt, meg hogy éljen a biológia, van-e sofőr, aki ezen is átdob, túllendít, mit mond annak a faszinak a filozófiája, aki szerint a fáklya majd az ondóban alszik ki, mert azok csak sorok, ő meg szívesen fojtja meg a kiskutyákat puszta kézzel, melyik háború, baz’meg, el kell élvezned legalább még egyszer, de ahogy látom, föl sem állítottad megint, mit gondolsz, meddig hagylak pihenni még, véges az időd, te vagy véges, nem tán egyedül akartál kielégíteni, bárcsak bombáznának, mert ez nem rengés, gyerünk, gyerünk!!!”
„A vég utániság a tiszta mozgás fetisizmusa. Sem kezdet, sem cél, sem irány, sem viszonyítás, de még a változás sem zavarja a tiszta mozgást. Mert éppakkora tévedés azt gondolni, hogy mozgás és változás összetartoznak, mint azt feltételezni, hogy lét és élet összefüggnek. A mozgás sebesség, a sebességet pedig meg kell tartani, előtte: kínkeservesen fölépíteni; a sebesség a mozgás intenzitása, feszültsége, olyasmi, amit valamely erőfeszítés kivált, vagy nem, fokozni viszont lehetetlen. A fokozás pusztán hozzá vezető út, az elérésére tett kísérlet némelykor; senki sem lehet gyorsabb: aki gyorsabb, az viszonyít vagy viszonyíttatik, a viszonyításhoz stabil (értsd statikus) pontok kellenek, esetleg absztrakció és általánosítás, a pillanat kiragadása, ami viszont a nyelv tehetetlenségi pontja és (lacani) Valósa is persze, kiindulása és képtelensége, mindenestre nyugvópontja, a mód, ahogyan élősködve kiragad (jelen esetben a mozgásból), hogy éljen. Ezzel függ össze, hogy bár más-más módon, de nincsenek gyorsak, és különösen nincsenek gyorsabbak. A gyorsnak saját tartama van, a gyorsabb kategóriája a visszahagyottól származik, aki kénytelen referenciaként meghatározni önmagát, aki a mozgás mellett önnön statikusságával szembesül, tulajdon mozgásillúziójában inog meg, majd fantáziálva boldogan helyettesít. Én (is) gyors vagyok (én vagyok a gyors!), csak ő (valamivel) gyorsabb.
Gyorsak azért nincsenek, mert a gyorsaság egyedülség, (többes)számtalanság, jól megértve, gyorsabbak pedig azért nincsenek, mert aki létét a mozgáshoz köti, ám abban bármiképp megállásra, viszonyíttatásra kényszerül, az a semmibe merítkezik, és utána felismerhetetlenül tér vissza.
A sofőr sohasem szállít, sohasem köt össze pontokat, és soha sincs küldetése. A szállítmányok megérkeznek (vagy elkallódnak, ami egyre megy), a pontok összeköthetők, a küldetés(ek) lejár(nak), megállnak. Sofőr az, aki úton van, az úton lét mozgás, a tiszta mozgás intenzitás, az intenzitás sebesség, egyedülség.
A sofőr gyors.
Ezt tudja, illetve más irányból: egyebet nem tud.”
Többször olvastuk elölről és újra ezt a passzust. „A sofőr filozófiája” valamiért megragadta a képzeletünket, a kedvenc könyvünk lett, és úgy ismételgettük a sorait, mint valami mantrát. „Létezik, és nem él, baszki, ez azér fontos. Nem is nagyon tart sehova, de övé a tartam*. Hiába veszel egy Countachot, akkor se kerülöd ki, mer akkor magadat kerülted ki. Vagy a picsa tudja, de valami ilyesmi. Nem olyan, mint az a balfasz Mad Max, aki állandóan rossz helyen van, stílus nélkül, hanem inkább mint a nomád motorosok. The Night Rider. Össze ne keverd béjvacs-Miccsel. Nekik sincs nagyon irányuk. Meghalt a haverjuk, ez a Rájder, de nem világos, honnan halt hová, mi veszett el vele. Szerintem ők a gyorsak. Amúgy tudtad, hogy a Countach az ilyen végzetes nőt jelent bolonyaijú, hogy az a Lambó egy csaj? Régen egy ilyen csajjal basztál mindenkit a kanyarokban, ha volt. Motorosokat is. A legszebb csajjal azért, ami elég perverz!” „Basztad a csajt közben, ne felejtsd el, nyomtad neki, igazából neki nyomtad, ez a líra benne! Bensőséges játék, kifelé mégis mutogatós, te lettél volna a gyorsabb, de basztál se, mer sose lesz Lambód, valaki más volt, te valaki más voltál volna vovovo... Ki nem szarja le, aggy még egy kis Krstačot!”
„Ha egy olyan pillanatba helyezkedünk bele, amelyben a felosztást még nem hajtottuk végre, azaz a virtualitásba, akkor nyilvánvaló, hogy csak egyetlen idő van. Most pedig helyezkedjünk bele egy olyan pillanatba, ahol a felosztás már lezárult: két folyamot különböztetünk meg, például Akhilleusz futását és a teknősbéka futását. Azt mondjuk, a kettő természetében különbözik egymástól (sőt, ha még messzebbre megyünk a felosztásban, Akhilleusz minden lépése is különbözni fog a teknősbéka minden lépésétől). Az a feltétel, amely szerint a felosztás csak akkor létezik, ha ténylegesen végrehajtottuk, annyit jelent, hogy a részeket (folyamokat) át kell élnünk, vagy legalábbis megélhetőként kell feltételeznünk és elgondolnunk őket. (...) a különféle tartamok csak az egyetlen idő perspektívájában lehetnek átélhetőek vagy átéltek. (...) ha megengedjük több idő létezését, akkor nem érjük be azzal, hogy elképzeljük A folyamot és B folyamot, vagy akár azt a képet, amelyet A alanya alkot B-ről (amint Akhilleusz felfogja vagy elképzeli a teknős futását, ahogyan szerinte a teknős megélhetné azt). Ahhoz, hogy két idő létezését feltételezzük, kénytelenek vagyunk egy furcsa tényezőt bevezetni: azt a képet, amelyet A alkot B-ről, miközben tudja, hogy B nem élheti át ugyanúgy a dolgot. Ez 'szimbolikus' tényező, azaz szemben áll az élménnyel, sőt, kizárja az élményt; ugyanakkor az állítólagos második idő csak általa tehet szert valóságra. (...) a virtuális sokféleségből nem csupán következik az egyetlen idő léte, hanem a virtuális sokféleségként értett tartam maga az egyetlen idő.”
Ebben a virtuális sokféleségben gyorsnak lenni, megérezni a sokféleséget szavatoló egyetlen idő rezgéseit, az anyaggal való találkozásának repedéseit, követni a kopásnyomokat minden „szimbolikán” túlra, beülni valamiképp a sofőr mellé vagy nyeregbe szállni vele, és akkor a tudásunkat, hogy vagyunk, amikor utazunk, némi kérdezősködés árán kiegészíthetnénk talán azzal is, hogy „hol vagyunk, amikor utazunk”. Így fogunk eljárni, kerítenünk kell egy sofőrt!
Fontos kiemelnünk, hogy bár a fikció státusára vonatkozó eszmefuttatásaink más megoldást is megengedhetnének, és miként korábban jeleztük, semmit sem ígérhetünk, a Zolcer név álnév csupán. És ha netán referencializálni szeretnénk, valószínűleg Valcerre (Valcerra) kellene gyanakodnunk, aki viszont természetesen valós személy. Mindezt korántsem azért írom, hogy mentegetőzzem, vagy mert a Zolcer smsben nyomatékosan megkért volna, emeljük ki, ő csupán fiktív karakter, azaz nem Valcer, aki viszont, hadd ismételjem meg: Valós, hanem azért, mert pontosságra törekszem, és mert ami pontos, az nem igaz, továbbá megfordítva.
Az események profik kizárásával, ugyanakkor lezárt pályán, ellenőrzött körülmények között estek meg, állatok nem vagy csak kis számban sérültek. Semmi sem szándékos, sőt, az, de erről nem mindenki tehet.
