Visszapillantok; kik, milyen erők mozdultak meg nemzeti kisebbséget, magyar nemzetrészt sújtó jogsértések nyomán?
Amikor a Délvidéken az öröknek hitt „virágzó” szocializmus és testvériség-egység idején magyar ügyet, személyt vagy csoportot támadott meg a Párt és nyomában a sajtó, netán a bíróság; magyar embereket rúgtak ki a pártból, fosztottak meg állásuktól, nem akadt senki, aki az üldözöttek védelmére kelt volna.
A magyar újságírók között a fiatal Podolszki József volt az első, aki a nemzeti önérzet késztetésének engedve lapjában, a Hornyik Miklós irányította Képes Ifjúságban merészen kiállt egy új középiskola magyar elnevezése mellett. Még a rezsim elbizonytalanodása, haldoklása se bátorította föl magyarul író publicistáinkat; csaknem a kilencvenes évekig a beidegződött öncenzúra fékezte tollukat. Ugyanakkor Tito 1980-as halálától errefelé több jó nevű szerb újságíró szólalt meg magyar ügyekben, a megtámadottak mellé állva. Így volt ez a horgosi–magyarkanizsai „orgona-ügy” esetében, miután néhány tanár meghallgatta diákjának templomi muzsikáját. A „vétkeseket” pártbüntetés, illetve munkahelyi elbocsátás sújtotta. De tévedett, aki a többségi híreszközök tettét a megalázott kisebbségiek melletti derék kiállásnak vélte; egyszerűen csak arról volt szó, hogy az egymásnak feszülő hatalmi csoportok, helyüket kereső szerb klikkek csaptak össze a nyílt színen; a lapok új leosztását követelő ellenzékiek a magyar ügyet csak arra használták fel ürügyül, hogy beolvassanak a (még) titóista-szocialista kormánynak, politikai elitnek, képmutató módon figyelmeztetve az emberi jogok tiszteletére.
Amíg „színpados” elítéltként raboskodtam, s utána még jó ideig nyilvánosan senki se merte leírni a nevemet.
Amikor pedig ’87 novemberében „országdarabolási szándékkal” vettek őrizetbe, arról csupán „kulturális hírként” értesülhetett a Magyar Szó olvasóközönsége. Az újság beszámolt a Vajdasági Íróegyesület közgyűléséről, amelyen felolvasták Varga Zoltán írótársam lefogatásomról szóló levelét. Ugyanaznap este került adásba a Szabad Európa Rádióban Krassó György sorozatának az a darabja, amelyben ’56-os emlékeimet mondtam el, felvételről. A felvezetésben Krassó friss hírként beszélt letartóztatásomról. Érdekemben sorra születtek az államelnökséghez folyamodó petíciók. Aláírási íveket Magyarországon és Nyugaton is köröztettek.
Franz Kafka A perének hősét, JosefK.-t mérhetetlen szégyen tölti el a vesztőhelyen, kivégzésének pillanatában. A regény sok rejtett értelme – hogy ne mondjam: érthetetlensége – mellett számomra sokáig megmagyarázatlan, megfejthetetlen titok volt az áldozat szégyenérzete. Hát a vétlen mártír kell hogy restellje sorsát?!
Ma már érteni vélem a meggyalázottak restelkedését.
Évezredes népi okítás, szülői, tanári féltő intelem, tiszteletre méltó írók, gondolkodók tömege tanít bennünket megszívlelendő túlélési technikákra; hogy ne menjünk fejjel a falnak, hogy szél ellen nem lehet…, ne szólj szám…, s ha nem fogadod meg az intelligens helyezkedők, a realitásokat szem előtt tartó bölcs megalkuvók tanácsát, makacsságodat részvétlenséggel, sőt kigúnyolással torolják meg.
A hatalom tüzéhez közel állók bátorságát nem kérdőjelezném meg, mert a bátorság próbájának alá se vetették magukat, mert nem volt félnivalójuk, hisz nem bocsátkoztak könnyelműen veszélyes kalandokba. Intelligens emberek voltak, akik tudtak helyezkedni, akik más kárán tanultak, akik értették a rezsim rendezte kirakatok üzenetét: okultak a szerkesztői fiókból kiemelt, még közöletlen versike nyomán kélt vádiratból s börtönítéletből, a horgosi, szabadkai, újvidéki, zentai stb. tanárocskák, írócskák borgőzös fecsegését megtorló bekasztlizásokból. A rendszert kiszolgáló, magas fotelekben részvétlen kuksoló kisebbségi káderek ismerték – egyesek tanárként tanították – Kafka Peréből JosefK. áldozat mivolta fölötti szégyenét, miközben közvetlen környezetükben, tartományszerte ők maguk váltottak ki, csendes lenézéssel növesztettek nagyra hasonló szégyeneket: a hamis tanúzással feljelentett, kirúgott, meghurcolt, bebörtönzött egykori diákpajtás, ivócimbora, írótárs, tanárkolléga szégyenét. Szégyellje magát az esztelen lázadó, miért húzott ujjat az erősebbel, miért hagyta, hogy elbánjon vele ez a buta hatalom, szégyellje magát Hajnóczy, piruljon Petőfi Szilvesztere, a tökkelütött, égjen Buharin, a balek, miért ment fejjel a falnak?!
A csúcsértelmiségnek széles e hazában derogált nyilvánosan, együtt érzőn állást foglalni a politikai meghurcoltak mellett. Pedig az igazságtalanul elítélt író, tanár, mérnök, ha ötödrangú is, ha részeges is, de író, de tanár, de értelmiségi, de ember, de kisebbségi, de nemzetrészünk tagja.
Annak idején a hatalom a „színpadosok” lefogásával – túlzás nélkül állítom: dreyfusi helyzetet teremtve – a dél-magyar értelmiség szemébe vágta a kesztyűt, ám ez intelligensen nem akart róla tudomást venni. Pedig a „delikvensek” elleni sajtóhadjárat kirakat volt a javából, és nyilván senki se hitte, hogy csak a cella mélyén sínylődőknek szólt.
Kultúránk egyik mozgékony figurája, Dormán László valamikor be-betért Illyés Gyula otthonába hírünket szórni. A többi között elmesélte a költőnek, hogy ’76-ban miként bántak el a Zentai Kísérleti Színpad szervezőivel, mire az megjegyezte: „Mindig is sejtettem, hogy valami nincs rendben a jugoszláviai magyarság körül, hogy fenntartással kell fogadni a kisebbség jó helyzetével dicsekvő hivatalos nyilatkozatokat.” Ebbéli aggályait egy nyugatnémet lap munkatársának is elmondta Illyés, miközben puhánynak és megalkuvónak nevezte a vajdasági magyar értelmiséget.
Nézzük, házunk táján, a Délvidéken mi dolga volt a tollforgatónak a politikai tél hosszú évtizedeiben! Furcsamód épp azt a két dolgot nem hiányolta, amit mottóversében Petőfi vindikált magának; a maga kivételes szabadságát hajlamos volt össznépinek vélni, s szemében a szerelem szégyenteljes banalitásként törpült el az élet nagy kérdései mellett. A tízévnyi liberalizmus idején, a hatvanas években a rovattal, majd folyóirattal rendelkező titáni írónemzedék föltörő tagjait eltölthette volna az az illuzórikus érzés, hogy ők a világ legszabadabb magyarjai, ámde ők jugoszlávságukra voltak büszkék, a nyugati, korszerű szellemiséget befogadó hazájukra. Szolidaritásuk alanyát csak igen távol lelték meg: Che Guevarában, Jan Palachban.
Az addigra krisztusi életkorba jutó, egykori szalonlázadó irodalmárok a felelősség válaszútjához tuszkolódva jobbnak látták, ha nem keresztfán végzik, hanem elfoglalják új, júdáspénzen vett pozícióikat, főszerkesztői, igazgatói, avagy nagyköveti székekben.
Nem csoda, hogy ekkoriban igen fejlett volt az öncenzúránk.
A ’44-es magyar tömegsírok, a komenista brosúrák, a pártkongresszusok és a kirakatperek üzeneteit a kultúra megfelelő poszton lévő vezérei nyomban beépítették politikai esztétikájukba. Így pl. a könyvkiadó egyik-másik recenzense bármilyen felkínált értékkel szemben eljátszhatta a kidobólegény szerepét. Felettébb éberek voltak a lapszerkesztők. Amikor Tito haláláról készült beszámolni a fiatalok újságja, az egyik munkatárs az ugyanakkor elhunyt neves festőnkről adott le jelentést, mire a főszerkesztő kifakadt: „Ellenhalottat akarsz állítani?!”
(Befejező rész)
