A magyar színjátszás kimagasló alakja, rendhagyó egyénisége Latinovits Zoltán, aki 1931. szeptember 9-én született. Most lenne 80 éves. A nagy művész azonban már régen nincs közöttünk. 35 évvel ezelőtt, 1976. június 4-én tragikus körülmények között kilépett, itt hagyta ezt a mi embertelen világunkat. Elköszönt tőlünk a meg nem értett igaz művészember mélységes csalódottságával.
Latinovits Zoltánt a színház igen összetett világa, amely annyira vonzotta, nem értette meg, vagy talán mondjuk úgy, hogy nem akarta megérteni. Egyszerűen nem fogadta be, nem fogadta el azt a másságot, amelyet a művész magával hozott, a másságot, amely eleve megbolygatta a színház belső világát, megkérdőjelezte mindazt, ami a színház küldetését, feladatát ilyen vagy olyan módon akadályozta. Latinovits a valós színházi értékek, a minőségi teljesítmények megbecsülése, tiszteletben tartása mellett szállt síkra, elítélve a színházakban uralkodó hivatalnokszemléletet, a hatalomhoz ragaszkodó önkényt, az önérdekű basáskodást, a tehetségpusztító cinizmust, a bürokraták ármánykodását, a művészi ambíciókkal való visszaélést. Ez ellen küzdött, lázadt a színész. Azonban lassan rá kellett döbbennie, hogy magára maradt, hogy nincs, aki igazán kövesse, hogy mind több az ellensége, ugyanis azok, akiket hatalmukban, karrierjükben, hiúságukban megsértett, ellene fordultak! Ennek ellenére elhagyatottan, kiszolgáltatva, a meg nem értettek letaglózó kilátástalanságával járta a maga különös útját.
Latinovits Zoltán alig másfél évtizedet töltött a színészi pályán (a hatvanas évek elejétől a hetvenes évek közepéig). Pályakezdése is szokatlan volt. Nem végzett színiiskolát. A harmincéves fiatalember építészmérnöki diplomával a zsebében segédszínészként kezdi pályafutását. A debreceni és a miskolci színház társulatában kap lehetőséget a megmutatkozásra. Kisebb szerepeket old meg igen ügyesen. Felfigyelnek rá. Nemsokára az ország második teátruma, a Vígszínház szerződteti is. Aztán a Vígszínházban emlékezetes marad számunkra Rómeó figurájának ragyogó megformálása. Ezt követik azok az alakítások, amelyeket mindenképpen számon tart színháztörténetünk. Megemlítek néhányat: A trónra törő Bolingbroke Shakespeare II. Richárdjában, Thomas Mann ördögi Cipollája a Körszínházban, Csehov tört gerincű Ványa bácsija, Arthur Miller Ügynöke, és talán egyik legnagyobb alakítása Örkény István Tótékjának Őrnagya. S mindenképpen említsük meg két rendezését, Németh László Győzelem című drámájának, valamint Gorkij Kispolgárokjának veszprémi bemutatóját. A két mű színpadra állítása színháztörténeti szempontból is figyelmet érdemel!
Hegyi Béla neves magyarországi publicista egy hosszabb lélegzetű írásában, amelyben Latinovits Zoltánnal foglalkozik, többek közt megjegyzi: „Latinovits a színpad ünnepeltje, a mozi sztárja, rangos elismerések övezik, de mindez mégsem nyújt számára teljes örömet, nem hoz számára megnyugvást és bátorító felszabadultságot. A kudarcot is, de a sikert is nehezen heveri ki. Nem képes feldolgozni magában sem a ragyogást, sem a bukás múlékonyságát. A Vígszínházat elhagyva, bármilyen dicsfény fonja is körül, nem talál többé vissza tartósan önmagához. Kimagasló teljesítmények sorát produkálja filmen, előadóesten, rádióban, televízióban: játszik, ír, rendez, iskolát alapít pazarló energiával, de mintha már nem ugyanazzal a belső biztonsággal tenné, mint eddig, mintha távlatot és szemmértéket vesztett volna, mintha meginogna. Kísérletezik, tervezget, komédiázik, de közben elég a hajszában, morzsolódik a magányban, gyógyszerek kondicionálják. Riadóztat a lélek!”
Most, amikor Latinovits Zoltán születésének 80. évfordulójára emlékezünk tisztelettel, a nagy művész iránti őszinte megbecsüléssel, mi is úgy érezzük, hogy igazságait napjainkban igazolja, újrafogalmazza az idő, tévedéseit kiszűri az emlékezet. Hisszük, hogy hívei és ellenfelei egyként gyászolják!
