A tenyerünk nem mi vagyunk
Régi dolog, hogy olvashatunk bármiből, ami meghatározott, viszonylag egységes jelek rendszerét alkotja: csillagképekből, a földön látható sokféle nyomból, barlangrajzokból, az ég színéből és a felhőzet alakulásából, madárrajok mozgásából, egy város műholdas felvételéből, kávéscsészéből, egy arc ráncaiból, saját tenyerünkből, szeretőnk szeméből. Jeleket olvasunk, melyek agyunkban szimbólumokká összeállva fontos vagy kevésbé fontos információkként élnek tovább. E jelenségek körülvesznek minket, de ők nem mi vagyunk. Még a saját tenyerünk sem. (Kivétel: az állam én vagyok).
A könyv sorsa mi vagyunk
A könyv sorsa – a mi megírt sorsunk a könyvben. A könyv arcunkba beszél, és viszontdiktálja cselekedeteinket. Ha e sors, amit könyvsorsnak nevezünk, s ami a kezünkben van letéve, olymód alakulna, hogy a könyv belepusztul, úgy a benne leírt összes történet, bölcselet, mese és tanulság idővel semmissé válna, vagyis évről évre, évtizedről évtizedre fokozatosan összezsugorodna, akár egy holttest. Vagy mégsem? A kérdés: létezhet-e a könyv, mint bármely más anyag, különböző halmazállapotokban?
Ismeretelméleti szempontból a könyv nem különbözik a túlélés ősi eszközeitől. S ahogy már a középkorban is kincsnek számított – jellemző példa erre, hogy a könyvtárakat a kolostorok fegyvertárának nevezték –, ma is az eszmei aranycsinálás bonyolult, de népszerű receptúráját diktálja: végy egy kevés alapismeretet, a jobb eligazodás érdekében kend szét arányosan egy előre elkészített információ-térképen, majd amikor az egész friss szellemi hatalommá állt össze, szórd meg egy kis anyagi gyarapodással, ezután hagyd pihenni néhány esztendeig, amíg ízében fel nem ismerszik a bölcsesség aromája.
Ezen öko-gasztronómiai algoritmus alapján jó néhány, nem is túlontúl tehetséges, ám tehetségesen helyezkedő, szerencsés író és olvasó megtapasztalhatta már a könyv jótékony hatását. „Ha gazdag lennék, rögtön bölcs lennék” – énekli Tevje a Hegedűs a háztetőn című daljátékban, újfent rávilágítva arra, hogy az igazi bölcsesség könyvből direkte mégsem tanulható.
Csipkerózsika
A könyv testiségét, valami meghatározhatatlan spirituális prüdériából kifolyólag, keveset emlegetjük. Ennek oka többek között az, hogy a könyv teste egyben koporsó is (lásd a csatos, lelakatolható példányokat), melyben, akár egy holt szellem, maga a könyv fogalma van eltemetve. Amennyiben ki sem nyitjuk e koporsót, s fel nem élesztjük még időben – mint valami Csipkerózsikát – a benne szunnyadó tetszhalottat, illatos rózsaindákkal benőve örök álomba szenderülhet.
A könyv valójában két titkot rejt. Az egyik maga a corpus – bőr vagy vászonborítású –, esetleg díszes táblák közé zárt, keresztbordás vagy hosszanti kötéses, a becsesebb példányoknál rézveretes sarkokkal, középen réztáblával, hogy a kopástól védve legyen. De mi ebben a titok? Talán maga az igény, amellyel e külsőt évszázadok alatt kialakították. A másik titok viszont épp e corpusban van elrejtve, sok teleírt lap formájában. Nos, e lapok sorsa a mi kezünkben van, vagy ha nincs, akkor még nagyobb a baj, hisz a könyv, ahogy fentebb már jeleztük, ki nem nyitva egy unalmában elbóbiskoló hölgyre hasonlít.
A könyvhöz való kötődés, talán a könyvkötészethez hasonlóan, egy kicsit mindig nekromantikus, mindazonáltal a leghívebb tárgyi szerelmek egyike, lévén a múltat jelenként magában hordozó. Ellentétben a nővel, aki magzatként a jövőt hordozza magában.
A kísértetek visszajárnak
A könyv megsemmisítését célzó, profán cselekedetek tárháza igen nagy.
A könyv megsemmisítése működhet például úgy is, ahogy a fekete mágia voodoo irányzatából ismert bábukínzás: aki kínoz vagy megsemmisít, meg van győződve arról, hogy a bábu élő megfelelőjét kínozza vagy semmisíti meg. Aki könyvet éget, hinni szeretné, hogy megszabadul egy ideológiától, egy szerzőtől, egy könyvtől. Kultúrtörténetünknek számos nagy könyvégetési akciója volt, melyeknek során nevekkel, címekkel, valamint különböző gyúlékony eszmékkel fűtötték fel a köztereket. Szerényebb tűzijátékról lévén szó a hatás ebben gyakorlatilag ki is merült. Mert csak a könyv megfoghatósága az, ami lánggal ég, maga a tartalom füstként átmenthető, habár akkor már nem nevezhető könyvnek, csak a könyv molekuláris szellemének.
Ám a kísértetek visszajárnak.
A könyvégetés boszorkányégetés: a tehetetlen düh földöntúli erőkkel való esélytelen és szánalmas küzdelme, melynek során az anyag megsemmisül ugyan, utolsó fellobbanása közben számot adva saját elpusztíthatóságáról, de e tűzben ugyanakkor megszületik valami, talán maga a megszentségesült fájdalom, mely puszta létével újabb és újabb harcokra kényszeríti a mindenkori erőszakot.
Egyszerűen szólva a könyvégetés, boszorkányégetés – csakúgy mint a zászlóégetés – mindig is ürügyül szolgált különféle bigott félelmektől vezérelt tisztogatásokhoz, s ehhez hozzátartozik az is, hogy hivatalos indítékaink, legyen szó szent vagy elborzasztó cselekedetről, évezredek óta kimerítik a rendteremtés fogalmát. Tulajdonképpen a könyv sem keletkezett másként, mint rendteremtés által, amikor történetek és eszmék kavalkádja rendeződött benne betűkből, szavakból, mondatokból művé. Ennek tudatában kiálthatjuk szellemi vágtánk közben: a könyv a mi zászlovunk.
Ab ovo – héj nélkül
A könyv vesztes volta ma leginkább úgy fogalmazható meg, mint egy hallgatólagos megegyezés alapján történő hatalomátvétel, melynek győztese egy őt, a könyvet felváltó vagy leváltó „korszerűbb” információhordozó. Ez pedig az elektronikus úton terjedő írott szó, maga a világháló, és ennek izgalmas, de beláthatatlan útvesztői. (Itt valójában a beláthatatlanság az, ami izgalmas).
A könyv elanyagtalanodása, mint láttuk, nem a gondolat veszte, ámbár a gondolat sosem volt valóságosabb és megragadhatóbb, mint épp a könyvben, a könyv által. És ezután? Komolytalan ellenpéldaként megemlíthetnénk a tojást: héj nélkül, ab ovo kényelmesebben fogyasztható.
A digitális irodalom (folyóiratok, e-könyvek) érinthetősége merőben más – felszínesebb, mint a porfogó könyveké, állítjuk mi, szemforgató olvasók. Az ujjbeggyel tapogató lapozás, „könyvforgatás”, a taktilizmus hanyagságát hozza felszínre, ami egyúttal az ember saját magával kialakított metakommunikációját is minősíti. Ennek dacára (dac?) a cybervilág új dimenziói olyan profán kihívások elé állítják a haladó entellektüelt, mint a praktikusabb, célszerűbb kezelhetőség vagy mások rövid távú információs leelőzésének diadala. Az utóbbi kihívásnak pláne nem lehet ellenállni, hisz a túlélés éghetetlen zászlaját lobogtatva hajszolja az olvasót újabb és újabb virtuális kihívások felé.
Mikor nem volt ez így? – kérdezhetnénk maliciózus felsőbbrendűséggel, hisz a lényeg nem változik. A fejlődés nem emberi találmány, különben is, inkább folyamatnak kéne neveznünk, melynek ugyanúgy része a növekedés, mint a leépülés. S az, hogy épp hol tartunk ebben, egyáltalán nem befolyásolja magát a folyamatot.
Mi is valaki találmányai lennénk?
Válasz helyett a számítógéphez való menekülés, annak csendes zümmögése jelenti most a megváltást, egy paradox módon érinthetetlen gép vegytiszta világát ígérve, még mielőtt megjelenne az első ablak. Mert azután már senki sem gondolkodik ilyesmiről.
Hogyan terjed a könyv?
Az ateista olvasó a könyv lényegiségét saját létezési formáján keresztül definiálja. Olvasás közben ugyanis a mindenkori tartalom anyagi burkát (fedelét) tartja a kezében. A könyv, mint kaland, csakis kiválasztva, a polcról leemelve, kinyitva és lapozgatva lesz spirituális értelemben is hozzáférhető.
Vagyis a könyv érintés útján terjed.
Ezzel szemben a hívő olvasó még csak nem is a szemével, de olyannyira fogalmi szinten olvas, hogy az általa befogadott és mélyen átélt tartalom csak egy szent rádöbbenés pillanatában alakul vissza könyvvé. Ez az a pillanat, amikor végképp rögzül a kép: az írás, az ige, alávetve magát valóságos fizikai törvényeknek, puha súlyával az ember tenyerébe simul: ahogy festményeken a szentek a könyvet tartják.
Szóval a könyv nem terjed, hisz ő maga terjeszt.
Körben áll egy kislányka
A kör bezárul.
Akik a könyvet az idők folyamán megteremtették és legfőbb szellemi bázisunkká avatták, az erről szóló összes tudást is belerejtették. A könyv keletkezése is könyvből tudható meg. Hol másutt kereshetnénk e szótükör történetét, mely percről percre feledésbe merülő világszigeteinket jelenti, mint önmagában? Ezért bódító az orrunk előtt végigpörgetett lapok illata: holnap is a tegnap szele járja át őket.
És sosem lesz holnapután.
