A gyerekek után mindannyian déditatának hívtuk Edit nagyapját. Alacsony, vézna kis ember volt, fiatalkorában, legénykorában futballozott. Törékeny alkata miatt Szúnyognak is becézték.
Nehéz volt róla elképzelni, hogy valamikor is terrorizálhatta volna családját. Pedig állítólag ezt tette. Persze, csak amikor ivott. Borbélyként dolgozott egy műhelyben, a gazdag kereskedőkhöz meg a módosabb gazdákhoz pedig házhoz járt nyírni, borotválni, de lábápolást, tyúkszemvágást is vállalt.
– Mindig is megvolt az ára mindennek. A tyúkszemvágás! Az igen! Jobb helyeken ej, de jól megfizették! Bizony jól! – emlegette, ha bármilyen okból pénz, költség, kiadás került szóba.
És szerette a pálinkát meg a jó bort és a cigánymuzsikát. Minden muzsikát, de a cigánymuzsikát különösen nagyon.
– Nagyapámtól örököltem ezt a tulajdonságot – mondta nem kis büszke hanghordozással minden adódó koccintás alkalmával, különösen, amikor ahhoz még jó zenekari kíséret is társult –, mert ő még arra is képes volt, hogy a barátokkal átruccanjon Szegedre, és a Rákóczi-nótát messze földön is híresen játszó prímásra rászóljon: Zsiga bácsi, gyerünk Bécs alá! Mire mindenki talpra állt a teremben, a banda is, és úgy énekelte végig az egész kocsma a nótát!
S nem keveset tett ő sem annak érdekében, hogy e téren méltó utód legyen!
Azt a családtól tudom, hogy egy-egy éjszaka átmulatása – főhajtása a nagy nagyapai természet előtt – után törékeny külseje nem akadályozta meg abban, hogy odahaza ne gyötörje meg a hozzá hasonlóan apró termetű feleségét és kislányukat.
Én már csendesen öregedő, szeretetre méltó embernek ismertem meg, akivel olykor egy kis pálinka mellett békésen elkártyázgathattunk.
