Sokunknak van valami nagyanyai öröksége, amit emlékként őriz, ereklyeként, a régi idők emlékére. Ezek a tárgyak sok mindenről regélnek, regélhetnek, hiszen a család múltjának, életének részei voltak, kézbe vették, használták őket. Jó lenne nem kidobni őket, inkább valahogy beleilleszteni az életünkbe, bár ez egyre nehezebb, úgy érzem, nagyon távolodunk attól a régi világtól. Már a múlt században is pusztulásnak indultak a hagyományok, melyek régen apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre öröklődtek, ez ma már sajnos nincs. A régi világban kerek rend uralkodott, mindennek megvolt a jelentése, ideje, fontossága, rengeteg szimbólum élt a világukban.
A mai gyerekek, s megkockáztatom, hogy még a felnőttek többsége is igen keveset tud erről. Éppen ezért van szükség arra, hogy a gyerekekkel újra megismertessük ezt a világot, mert rengeteg örömet tud nyújtani. S általuk a szüleik is sok mindent megtudhatnának a múltjukról, gyökereikről.
Szép ünnepe Budapestnek a Mesterségek ünnepe. Idén augusztusban lett 25 éves. Amikor 1986-ban először Budán jártam, a Tóth Árpád sétányon állítottak ki a mesteremberek, belépő sem volt, jobb híján sokan az aszfaltra rakták ki portékájukat. Ma már a Budavári Palota ad otthont a rendezvénynek, ezrek látogatják, rengeteg sátorban mutatják be, kínálják kincseiket a népművészek. Aki egyszer ott jár, biztosan beleszeret ebbe a rendezvénybe. Ezúttal megint szerencsém volt, ott lehettem a budai várban, s egy évre feltöltődtem, teleszívtam magam a hangulatával. Megint ugyanazt tanultam, amit minden évben: van valami, ami visszavezet a gyökereinkhez, amit óvnunk kell, amit tovább kell valahogy örökítenünk, megismertetnünk az utánunk következő generációkkal, ez pedig a népi kultúra, a népművészet szeretete.
Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató ezt a gondolatot a következőképpen fejtette ki: „Mondják: a hagyományokat meg kell tartanunk. Valójában fordítva van: a hagyományok tartanak meg minket. A világ megcsodálja egyedülállóan gazdag népművészeti hagyományainkat, melyeket példamutató módon gyűjtöttünk össze az utolsó órákban. De a papíron, lemezeken és múzeumi raktárakban őrzött kincs halott, ha nem teljesítheti már a gyakorlatban megtartó hivatását.”
Valóban így van. A mai másféle világban ugyan már csak keveseknek életforma a népi kultúra, a tömegek a modern világot élik meg, ami nem jelenti azt, hogy ne ismerjék, ne éljék át, alkalmazzák, élvezzék vagy építsék be és/vagy át életükbe őseink hagyománykincsét. Vagy abból valamit. Ezért jó a Mesterségek Ünnepe, a népművészeti kirakodóvásárok, mert ébren tartják az emberekben a régi értékek iránti fogékonyságot.
Lehetett például szőni, nemezelni, rongybabát készíteni, kosarat fonni, csuhéjátékokat készíteni, gyöngyöt fűzni, gyertyát mártani, a Nemzeti Galéria előtti téren pedig különféle ügyességi és logikai játékokkal játszani. A régi ételek is megjelentek a kirakodóvásáron, például mindannyiunk kedvence, a kürtőskalács, a dödölle, a puliszka, a hagymás krumpli, a kemencében sült lángos és az idei sláger, a tönki pompos. S ez még nem minden. Felelevenedhettek a régi idők játékai, volt nép- és középkori tánctanulás gyerekeknek, felnőtteknek, és szinte minden sátornál meg lehetett nézni, mi hogyan készül. Ebben az a jó, hogy elbeszélgethettünk a mesterekkel, elleshettük a fortélyaikat, de maguk is elárulták, ha kérdeztük. Ez a lelkesedés vezetett nálunk például ahhoz, hogy otthon a fiókokban az évek során felszaporodott egy s más: van már nekünk vésőnk a fafaragáshoz, különféle népi játékaink, rongybabánk, saját kezűleg fonott kis kosarunk, apró úszó gyertyáink, gyöngyök, fából készült gyöngyök, bőrök, és még sorolhatnám. Amióta oda járunk, itthon is sokszor van kedvünk kézműves dolgokkal foglalkozni. Biztos nagyon sokan így vannak ezzel, és ez is lenne a cél. Hogy hazavigyük a hagyományainkat az otthonunkba.
A hagyományőrzés szempontjából nagyon fontos az utánpótlás nevelése, hogy legyen, aki továbbviszi mindazt, amit még sikerült megőrizni. Jó, ha maguk a mesterek adják át tudásukat, játékos módon, családias hangulatban. Most is rengeteg gyerek élt az alkalommal, sokszor szüleikkel együtt tanulták a mesterfogásokat. Jó volt látni, ahogy a kicsik elmélyülten, nagyokat szuszogva, vagy csicseregve, énekelve gyúrják az agyagot, fonják a gyékényt, kötik a virágot.
Milyen jó lenne, ha környékünkön is gyakoribb lenne az ilyesmi! Sajnos errefelé még nem vált szokássá ez a módszer. Ha szerveznek is kézműves-foglalkozást, gyakran megesik, hogy alig jelennek meg gyerekek. Nyilván sok minden otthonról, a szülőtől indul ki: ha a szülő érdeklődő, akkor a gyermekét is arrafelé irányítja, ha nem, akkor a gyerekektől függ, hogy megkeresik-e ezeket a népi, népművészeti foglalkoztatásokat, és megérinti-e őket.
Az iskola ugyancsak sokat tehet a népköltészet, népművészet megismertetésében, főként alsó osztályban, a felsősöknél főleg ötödikben, ugyanis a tanterv ezzel foglalkozik. Az ötödikesekkel én az évet magyarórákon néprajzzal kezdem, ugyanis ezek a gyerekek már nem ismerik azt a régi világot, amelyről a népköltészet regél, meg kell nekik mutatni, a kezükbe kell adni a produktumait, hogy megértsék, milyen körülmények között születtek az alkotások, mitől olyan szép mindaz, amilyen.
És nem lenne rossz, például októberben a gyermekhét alkalmával, megszervezni a népi mesterségek bemutatását és a foglalkozásokat, biztos vagyok benne, hogy kicsik és nagyok egyaránt örülnének neki. Szép kis színfoltja lehetne az ő ünnepüknek…
