Az altruizmus más emberek vagy állatok megsegítésére irányuló belső vezérlésű viselkedés. Belső vezérlésű viselkedésen azt értjük, hogy a segítő nem vár el semmilyen előnyt, jutalmat a segítésért, és viszonzásra sem tart igényt. Pusztán a másokról való gondoskodás, az a tudat, hogy segített a bajba jutotton, eredményez számára megelégedettséget, jó érzést.
Az altruizmus nem elvétve megnyilvánuló jelenség, hanem mindennapjaink része. A koldusnak adott alamizsna, a mentési akciók, amelyek esetenkéntaz élet kockáztatásával járnak, ha megállunk, hogy segítsünk valakinek, akinek elromlott az autója, a vak embertársunk átvezetése az úttesten, vagy ha valaki nehéz táskát cipel, és mi segítünk neki… ez csupán néhány példa a mindennapokból. Az altruizmus nem vár viszonzást. Persze, az is gyakran előfordul, hogy azért teszünk jót másokkal, mert az elkövetkezőkben valamilyen előnyre számítunk ebből kifolyólag, vagy viszonzást remélünk. Az embert gyakran írják le úgy, mint kivételesen önző, törtető lényt. Még a segítségnyújtást is gyakran úgy fogjuk fel, hogy valamilyen önző érdek rejlik a hátterében. Van olyan felfogás, miszerint minden emberi motívum önző, és az énesség haszonelve alapján működik. Az említett példák azonban rácáfolnak erre. Mert a kéregetőt, lehet, hogy soha többé nem fogjuk látni, és az autóst sem, akinek megálltunk, hogy segítsünk a javításban. S azok, akik meghalnak azért, hogy másokat égő házból vagy vízből mentsenek ki, nyilván nem a jutalomért vagy a viszonzás reményében teszik ezt. Az sem jelent elégséges magyarázatot, hogy a szociális tanulás indítja erre az embert, hogy segítés esetén a társadalmi elismerésben való reménykedés, a segítés elmulasztása esetén pedig az elmarasztalástól való félelem indít bennünket az önzetlennek tűnő cselekvésre. Természetesen a tanulásnak fontos szerepe van, a tanult tényezők ezt a hajlamot meghatározott színezettel láthatják el, sőt le is gátolhatják egyes esetekben.
Crawford és Nissen szociobiológusok kísérletei mutattak rá arra, hogy a csimpánzok számára is igen erős inger a kéregetés. A csimpánzok kéregetési módja a tenyér kinyújtása a másik felé. Két csimpánzt két egymáshoz közel álló ketrecbe helyeztek. Ennivalót csak az egyiknek adtak. Ha a két csimpánz előzetesen már ismerte egymást, és jó viszonyban voltak, az ennivaló tulajdonosa úgyszólván egyformán osztotta el azt, és felét a kéregetőnek adta. Ha viszont a kéregető csimpánz ismeretlen volt az ennivaló birtokosa számára, akkor kelletlenül bár, de néhány falatot mégis juttatott a másiknak.
Vadon élő csimpánzoknál figyelték meg, hogy a bajba jutott társnak segítséget nyújtanak. A segítségnyújtást még akkor sem tagadják meg egymástól, ha nagy a sérülés kockázata, ha a körülmények veszélyesek, vagy éppen életveszélyes a mentés.
Az altruizmusnak hasonló megnyilvánulását figyelték meg delfineknél is. A delfint fejlett agyveleje, rendkívüli intelligenciája miatt a legmagasabb rendű lények közé soroljuk. Hiteles bizonyítékok vannak arra, hogy a delfinek segítik bajba jutott társukat. J. B. Siebenaler és D. K. Caldwell figyeltek meg olyan esetet, amikor eszméletlen delfint a többiek mindaddig a víz felszínén tartottak, míg visszanyerte eszméletét. Az újszülött delfint nemcsak anyja, hanem a többiek is segítik abban, hogy a víz felszínére jutva először vegyen lélegzetet. Számtalan hiteles történet él arról, hogy fuldokló embert delfinek mentettek meg, nemcsak a fulladástól, hanem a cápák támadásától is. A delfinek kivételes értelmi képességét bizonyítja az a rendkívüli megkülönböztető logika, miszerint a bajba jutott delfint a víz felszínén tartják, a fuldokló embert viszont partra segítik. Ez a rendkívüli megkülönböztető képesség, tehát a másik élőlény konkrét szükségletének felismerése is arra utal, hogy itt sokkal többről van szó, mint egyszerű reflexes vagy ösztönös megnyilvánulásról.
Számtalanszor megfigyelték, hogy a kutya olykor az ember megmentéséért olyan óriási kockázatot vállal, amely eleve kizárja számára a megmenekülés lehetőségét. Ilyen esetek előfordultak vadászatokon, amikor a kutya védeni próbálta a valamilyen okból fegyvertelenné vált embert a sokkal nagyobb testű vaddal szemben, holott elmenekülhetett volna.
Első pillantásra – az evolúciós elméleti keretben vizsgálva – úgy tűnik, hogy az altruizmus – az egészséges önzéssel szemben – alkalmazkodási hátrányt jelent, hiszen miközben másokon segítünk, saját magunkat hátrányos helyzetbe hozhatjuk, vagy éppen életünket kockáztatjuk. Az egyéni lét szempontjából ez azt jelenti, hogy génjeinket sem adhatjuk tovább utódainknak, s ez esetben az altruizmus genetikailag megalapozott hajlamának rövid idő alatt el kellene tűnnie. A fejlődés és a fennmaradásért való harc azonban nem pusztán az egyedi túlélést támogatja: fontos az a genetikai készlet is, amelyet az egyedhez tartozó populáció egésze együttesen hordoz. Mind az emberi fajnál, mind az állatoknál érvényes az az egyetemes törvény, hogy nagyobb a túlélés esélye, ha együttműködnek, mint ha versengő vagy közönyös viselkedést tanúsítanak a bajba jutott társ iránt.
Az ember és az állatvilág viselkedését tanulmányozva tehát megleljük a bizonyítékot, hogy az altruizmus a törzsfejlődésben jelen van. Nem a magas intelligencia egyik származéka, nem egyes emberek rendkívüli nemeslelkűségének megnyilvánulása bizonyos helyzetekben, hanem az állatvilág fejlettebb képviselőinél – a gerinceseknél – egyetemesen jelen van, s gyökerei mélyen, a társas lét és az egyéni lét összefonódásában rejlenek.
