Füzesi Heierli Zsuzsa kerámiái
Jelen szöveg elsősorban Marc Augé antropológiai és nem-antropológiai helyeinek kettősségére támaszkodik, arra, ahogy egyik a másikba beágyazva is létezhet, sőt létezik is, valamint ahogy az egyik a másiknak a felületét felsérti.
Az augéi antropológiai hely elsősorban a hozzá fűződő viszonyokban, történetiségében és a vele való azonosulásban ragadható meg. A non-lieux-k, vagyis, az úgynevezett nem-helyek, viszont azok, amelyekhez szinte semmilyen módon nem viszonyulunk, amelyek elsősorban tranzit jellegűek és rendeltetésük csak az, hogy két antropológiai helyet összekössenek. Non-lieux az autópálya, a reptér, a benzinkút, a bank, a bevásárlóközpont... Olyan helyek ezek, amelyek nem rendelkeznek saját kontextussal, amelyek mindenhova elhelyezhetők, amelyek a saját paradigmatikus sorukon belül egymással szabadon és végtelenül helyettesíthetők. Ezek a helyek nem épülnek be és a tér mindennemű megtapasztalása során idegen testként hatnak. A nem-helyek általában egyetlen funkció apropóján jönnek létre, egyetlen igényt elégítenek ki, és, amikor ezen igény eltűnik – a nem-hely is eltűnik, hiszen másra nem igazán használható. Az antropológiai hely ezzel ellentétben egy eleve adott helyből alakult ki – az adott tér többé vagy kevésbé viszontagságos leigázása által – így, amikor az igény eltűnik, akkor ezek a helyek még át- vagy visszaalakíthatók. A nem-helyek ezzel ellentétben, csak megsemmisíthetők.
Tértapasztalásunkban a nem-helyek szemet szúrnak, zavarnak, ezért valamilyen módon álcáznunk, bizonyos módon kvázi-antropológiai helyekké kell őket alakítanunk. És ezen a ponton válik láthatóvá a felszín sérülékenysége, itt, ebben a kényszerben mutatkozik meg az ember azonosulási-viszonyulási viszketegsége, igénye a történetiség iránt. A nem-hely térbeli beágyazása mindig úgy történik, hogy az egy, a funkcióját plasztikusan megtestesítő, a környezetével viszont ezentúl is közömbös kapcsolatot létesítő, vele semmilyen diskurzusban nem levő elem képében jelenik meg. Az így létrejövő tér felhasítja a felszínt, beékelődik.
A térrel való azonosulás, a vele létrehozandó meghitt viszony és ezáltal a történetiségében való részvétel érdekében kialakított álantropológiai helyek talán legkirívóbb példái a plázabeli gyorséttermek, illetve azok díszletezése. Az étteremláncok giccsjátékának szabályrendszere egyrészt az autentikusságukkal, másrészt pedig a mindenhol a világon való felismerés és – ami még fontosabb – félreismerhetetlenség paradoxális ingázásában fogalmazódik meg. Igaz, mindezen dekorativitás a marketing érdekében történik, és az is igaz, hogy ezek a helyek valahogy ki kell hogy nézzenek – a felszínen való lényegi csorbulás és az azonosulási résbe való beépülés kísérlete viszont abból az elhatározásból születik, hogy ezen helyek mindenáron antropológiai helyekként kell, hogy szerepeljenek. Így születik meg az álantropológiai hely. A térbeli beágyazás ezen módjának, és így egyúttal az álantropológiai helynek a funkciója az illúziókeltés – a hellyel való azonosulás, a hely történetiségének illúziókeltése.
Az álantropológiai hely, céljának elérése érdekében mindenre képes. A plázabeli vagy benzinkúton elhelyezkedő (pl. mexikói) gyorsétterem homlokzatán zöld-fehér-piros, villogó feliratú elnevezés mellett – amely kötelezően don Pedro vagy doña Ana –, szintén nemzetszín zászlók lebegnek. A műanyaghomlokzat haciendaszerű kivitelezése, a western-filmekre emlékeztető belső díszletezés valamint a személyzet által viselt sombrerók és ponchók pedig még teljesebbé teszik a képet. Ugyanez vonatkozik természetesen a kínai, olasz, görög vagy thai gyorséttermek díszlet- és jelmeztervezői gyakorlatára. Klasszikus példának tekinthetjük a Quentin Tarantino által 1994-ben rendezett Ponyvaregényében (Pulp Fiction) megjelenő Jack Rabbit Slim’s éttermet, ahol Vincent Vega és Mia Wallace egy Chryslerben ülnek, a vacsorát Buddy Holly szolgálja fel, kizárólag ötvenes évekbeli zene szól és az ételkülönlegességek is témához és korhoz illő elnevezéseket viselnek. A kilencvenes évek első felének terébe így az ötvenes évek tere ágyazódik be.
A példa kapcsán eljutunk az álantropológiai helyek másik nagy jellemzőjéhez, nevezetesen ahhoz, hogy a beágyazott külső tér a belső térben, továbbra is úgy viselkedik mint külső tér. A Tarantino filmjében szereplő Jack Rabbit Slim’s is autókat, napernyőket verandát és strandszékeket tartalmaz. A térbeli beágyazás ilyen jellegű halmozását láthatjuk azokban a plázákban, amely – bár belső terek – minden részletükben külső terekként működnek; plakátoszlopok, teraszok, műnövény-kertek, szökőkutak és utcaneveket viselő utcák, közterek, kötik össze a „Jancsika és Juliska”-típusú édességboltot, a barlangra hasonlító videojáték-kölcsönzőt vagy a mediterrán pincék képére kialakított éttermet. Ilyen tekintetben elég a Pólus Centerre gondolnunk, de ha a külső tér belső térbe való beágyazását vizsgáljuk érdemes azokon a gigantikus építészeti bravúrokon is eltűnődnünk, amelyek messzemenően nagyobb skálára helyezik a beágyazás mértékét. A tenisz- és labdarúgópályákat már évtizedek óta beépítettük a belső tértapasztalatba – annak ellenére, hogy hagyományosan külső terekről van szó –, manapság viszont a technika sokkalta nagyobb méretekben engedélyezi az álantropológiai helyek létrejöttét. Dubaiban, ahol a hőmérő higanyszála még a téli hónapokban sem sűllyed huszonöt fok alá, gondtalanul síelhetünk. A Ski Dubai egy pláza, a Mall of the Emirates része. A többezer négyzetméterre kiterjedő sípályán több mint fél méter hó, kötélpálya, műfenyők és egy téglából, terméskőből épült sílak is van. Japánban – bár külön erre a célra létrehozott épületként szerepel – belső térként működő strandot építettek. A Seagaia Ocean Dome egy olyan illúziót kelt, amelyre minden fürdőző vágyhat: a hullámok tökéletesek és egyenletes sorozatokban mossák a partot, a víz nem szennyezett és az ég mindig kék. A műtenger mellett természetesen néhány műpálma és egy mesterséges tűzhányó is helyet kapott. A két külső tér belső térré való alakítása az illúziókeltés mellett így egyetlen mesterséges érzést izolál, megfosztván a szubjektumot a valódi antropológiai hely velejáró geokulturális vonzataitól.
Az álantropológiai hely határátlépése ott történik meg, ahol a szubjektum történetiséget, időbeli távlatot kölcsönöz az adott helynek, amikor azon narratíva részeként kezeli, amit valójában csak leképez (a befogadó nem álantropológiai helyként, hanem valódi antropológiai helyként viszonyul hozzá); a szubjektum emellett sokszor azonosul vele, fogyasztói önképére identitásalakító erővel bír és bizonyosfajta lojalitásérzéssel is összekapcsolja (pl. más mexikói étterembe nem szívesen jár el, csak ebbe, a legmexikóibba a környéken). Az álantropológiai helyek rendre az autentikusság felé hajlanak, arra törekednek, hogy mindenáron kielégítsék az őket antropológiainak megélni kívánó befogadónak az igényeit. Az álantropológiai hely úgy kíván része lenni a tértapasztalatnak, ahogy azt a pestisoszlop teszi a vallási térben, vagy az Ismeretlen hős sírja a nemzeti térben, azzal a különbséggel, hogy nem a térkontinuum része, nem a homogén térből kiemelkedő elem, hanem egy izolált, saját kontextussal nem rendelkező test, amely magával a beágyazással kíván szert tenni a tértapasztalat azon mozzanataira, amelyek csak az antropológiai helyeknek jutnak osztályrészül. Az így beágyazódó tér, bár felhasítja a hagyományos tértapasztalatot, integrálódni kíván, de csak addig, amíg a szubjektum a fogyasztóval kiegyenlítődik. Az álantropológiai térben mozgó szubjektum így nem arra lesz figyelmes, hogy a beágyazott tér miben és milyen mértékben különbözik a beágyazó tértől, hanem átadja magát az illúziónak, játékosa lesz annak a határátlépésnek, amely a non-lieux-k nyomán létrejön.
