Attól kezdve olvasgatok reggelente rendszeresen a bibliából, hogy megértettem: Isten ítélete fontosabb, mint az emberé.
Tizenkét-tizenhárom éves korom körül vált szokásommá olvasással kezdeni a napot, amikor felfedeztem Vernét. Jules Gabriel Vernét. De a könyvek borítói szerint Verne Gyulát, akiről ezért elsőre magam is azt hittem: magyar író. Esténként, közvetlenül a lámpaoltás előtt mindig gyorsan beleolvastam a lezárult fejezet utáni következőbe is, hogy reggel rögtön – még az ágyban – onnét folytathassam.
Később meg már tudatosan edzettem magam. Így neveztem ugyanis a napot indító olvasásokat, lelki edzésnek, mert az elolvasottakból, pl. Füst Milán naplójából, levelekből, bölcseletekből, filozófiai tételekből igyekeztem felvértezni magam az aznapi megpróbáltatásokkal szemben.
Ám – bár valóban végtelen belső nyugalommal indultam el otthonról – csak nagy ritkán sikerült alkalmaznom a reggelenként magamba szívott eltökéltséget.
A Kézikönyvecskét például szinte betéve tudtam, többször is elolvastam egy ültő helyemben, aztán napokra bontva, ötvenhárom napon át, majd újra egyben, gyakran előfordult, hogy napközben is bele-belenéztem, pontosan mondom-e magamban, amit nagyon meg akarok jegyezni – mégsem, vagy csak nagyon ritkán voltam képes arra, hogy a tanítás szellemében cselekedjek, viselkedjek, reagáljak a történésekre, megőrizzem magatartásomat a természetnek megfelelő állapotban. Mert hiába tudtam, hogy balgaság fölháborodni azon, ha az embert lefröcskölik a forró napon az úszómedence mellett elhaladva, ha ilyen ért, én bizony felháborodtam.
És hiába vallottam immár magam is, hogy egyes dolgok hatalmunkban vannak, mások nincsenek, és csak azt kellene magaménak tartani, ami valóban az enyém, még a hatalmamban nyilvánvalóan nem lévő problémás dolgok esetében is csak nagyon ritkán tudtam magam túltenni a legegyszerűbb „semmi közöm hozzá”-val.
