Ha nagyító alá vesszük a családot, pontosabban a családmagot, azt látjuk, hogy általában a szülők és a velük élő nem házas gyermekeik alkotják. A család felnőtt tagjai általában egy férfi és egy nő, vagyis az apa és az anya. Ha a nevelés szemszögéből vizsgálódunk tovább, azt mondhatjuk, hogy a családi nevelés légkörének letéteményese az ANYA. Ha gyorsan utánanézünk a kezünkhöz legközelebb eső értelmező szótárban, az esetünkben az interneten megtalálható online értelmező szótárban (http://wikiszotar.hu/wiki/magyar_ertelmezo_szotar/Anya), a következőket olvashatjuk: anya (főnév) – 1. Nőnemű szülő, akinek saját gyermeke van.
Ha a család felnőtt nőtagjának szerepei után kutatunk, igen tarka helyzetet találunk. A hagyományos, régi családi szerepe az, hogy nő, feleség és anya, övé a ház ellátása. Ő az, aki süt, főz, mos, vasal, takarít, a gyerekek ellátása is az ő feladata, meg a különórák, az iskolai feladatok, szülői értekezletek – és ő az, aki gondot visel az idős szülőkről, aki állandóan otthon tölti az idejét. Persze ez a szerepkör az idő folyamán igencsak megváltozott, hisz az anya is munkaviszonyban van, sőt sokszor a család fenntartója is, hisz a munkaerőpiacon igencsak dramatikus dolgok történnek. De óriási változásokon ment keresztül a férfiak családi szerepe is. A családdal, családi szerepekkel foglalkozó szakemberek vizsgálatai azt mutatják, hogy a nők ún. expresszív szerepet töltenek be, ezek a nőies szerepek általában támogató, összhangteremtő, feszültségoldó feladatokat foglalnak magukba. Igazából nem véletlenül született meg az a mondat, hogy „anya csak egy van”, hisz gyermekének, gyermekeinek ő alapozza meg az egész személyiségfejlődését, és meghatározza későbbi kötődéseit – és végső soron a „lelki egészségét” is.
Az anya és gyermeke közötti különös kapcsolat igazából már a magzati fejlődés során elkezd alakulni, amikor testileg is összetartoznak, de döntő jelentősége az első évekre tehető, amikor megalapozódik az az ősbizalom, amire szüksége van az embernek, hogy megtanuljon szeretni, és képes legyen bízni az emberekben (És önmagában is!). Ez az ősbizalom minden kapcsolatának, a párkapcsolatának is megalapozója és irányítója, sőt nemcsak az emberi kapcsolatoknak rendkívül fontos alapja, hanem az intellektuális fejlődésnek is alapfeltétele, mert felvértezi a gyereket azzal, hogy merjen érdeklődni, kérdezni. A fejlődéslélektannal foglalkozó szakemberek szerint, ha egy gyerek kiskorától kezdve azt látja és érzi, hogy az édesanyja (vagy más, róla gondoskodó állandó személy, akihez kötődik) odafigyel a jelzéseire, és válaszol is rájuk, akkor ezzel azt tanulja meg, hogy érdemes megszólítani a világot, mert az válaszol. A későbbiekben pedig felhasználja ezeket a tapasztalatokat: kérdez, kíváncsi, megszólít, pozitívan fordul a külvilág felé...
Ha egy gyerek életének kezdeti szakaszában a körülötte lévő személyek nem tudják megadni és kielégíteni szükségleteit, nem tudják a babának megfelelően csökkenteni a frusztrációját, amit sírással jelez, nincs, akivel kialakíthatja ezt a szoros kontaktust, a személyisége komolyan megsínyli ezt a hiányt. Befelé forduló, a világgal szemben bizalmatlan emberré válik, aki képtelen arra, hogy szeressen, és elfogadja-értékelje a feléje irányuló szeretetet. Nem tud kötődni, sem kapcsolatot teremteni, egy életre elégedetlen, boldogtalan személlyé válik. Ezért kétéves korig egy babát sem kényeztetheti el az anya, ha kíméli a fölösleges frusztrációktól, mert magatartásával alapvetően két fontos üzenet vésődik be örökre a baba idegrendszerébe. Az egyik az őt körülvevő világról szól, mert ha az anya megfelelő módon és gyorsan tudja csökkenteni a baba kínos érzéseit, akkor azt tapasztalja, hogy bízhat abban, hogy ha segítséget kér, azt meg is kapja. Ha ez így van, a pszichológiai vizsgálatok szerint akkor felnőtt korában a környezetével és az élet dolgaival szemben bizakodó, vállalkozó kedvű, sikerorientált, optimista lesz.
A jó anyai gondoskodásnak másik hatása, életüzenete, hogy fontos vagy, szeretetre érdemes, hatékonyan, kompetensen tudsz kommunikálni, ügyes vagy, azonnal megértelek, mert a jelzéseidet (a gügyögést, nyöszörgést, sírást, majd idővel a kérést és a beszédet is) azonnal megértem. Ez az, ami pozitív önértékelést eredményez, és az önbizalom forrása.
A sokat frusztrált babák ezzel ellentétben felnőtt korukban szorongó, félelmekkel teli emberré válnak, tele vannak bizonytalansággal, önbizalomhiánnyal, mert önmagukról való képük is negatívan alakult. És ez biztosan így van, mert ha azt tapasztalja, hogy ő nem fontos, nem értékes, hiszen nem sietnek a segítségére, azt is érzi, hogy ő nem elég ügyes, hiszen nem tudja elég jól jelezni, hogy mi a baja, és ezért nem értik meg. A világ és önmaga iránti bizalmatlansággal nehéz egy életen át élni, mert minden új helyzet egy újabb kudarc lehetősége, ahol nem számíthat segítségre, és nem bízhat a saját ügyességében sem.
Legyünk jó anyák! Nézzünk tükörbe, változtassunk, igyekezzük megtanulni és adjuk át, tanítsuk meg a „jó anyaságot” a gyermekeinknek, úgy, hogy időben adjuk meg azt, amire csecsemőinknek szükségük van, hogy a világban és önmagában bízó, optimizmussal felvértezett, boldog generációk tanítsák tovább a „jó anyaságot”, adják át, plántálják az idegrendszerekbe az „ősbizalmat”.
