Egy idegent vezetve: – Szeretem, ha idegen téved végtelen szép egünk alá, olyan akkor a séta, mint a reggeli, tiszta fényben a fényképezés: színesebbek a képek, hangsúlyosabbak a formák, erősebbek az illatok, éltetőbb a napfény és az árnyék hívogatóbb. A jó helyek, ahol könnyű a pihenés, jobban megmutatják magukat. Az idegen szeme mindent észrevesz, amit a megszokás már elfed előlünk. Az idegen tehet róla, ha másnaptól, miután kikísértük a ritkán és megbízhatatlanul járó vonathoz, egy ideig mi is másként látjuk a dolgokat. Kicsit az ő szemével és fülével, orrával is érzékelünk. A mi falunk lesz egy ideig a legszebb, a mi utcáink a legrendezettebbek, a mi házainkban a legbékésebb otthonok, a mi gyerekeink a legjobbak a világon. Régen olvasott könyvet veszünk elő és régen megélt történeteinket élesztjük újra, újraértelmezve és újraírva a múlt részleteit, de a látogatónk helyett csak magunknak mesélve. Néhány napig eltart a varázs, azután az ünnepnek vége, nézünk a megfakult tükörbe, ahol rajtunk kívül senki sincs.
A férfi, telefonál: – No, most mond meg nekem drágaságom, milyen volt nekem ez a nyár? Gyanútlanul megy az ember az utcán, aztán hamarosan ott találja magát a gyűlölet határán: hogy soha többé nem akarja látni azt a nőt, aki akkor szembejött vele! Te! Jöttél te, füledben zenével, szemedben a falu minden hársfavirágával. Mert jól láttam a szemedet, amikor megkérdezted, hogyan jutottunk mi el idáig? Bűn ez? Ugye, hát bűn lenne ez? Ne kérdezz többet ilyent! És lavina indult. Most hagyj kicsit, beszéljek már végre én, te átbeszéltél három hetet, de ha csak beszéltél volna! Te írtál és írtál, mert nem bírsz magaddal, írtál csak világnak! Kértem szépen, fejezd be, én nem értem, nekem nem ez kell! Hiába mondtam bele az éjszakába, hogy én az ölelésedre vágyom, az illatodra, érinteni a tested, őrülten ölelni, te nem is figyeltél rám. Csak magadat figyelted! A magad örömében tobzódtál, ugráltál! Tudod, az a hülye angyal, aki ott fönt…! A felhők fölött! Nekem ott magas, és nem is az kell, hogy röpüljünk a falu fölött. Nekem nem angyal…! Nem olyan, nem az! Csak te, de itt lent, élőben és melegen, puhán és keményen, ahogy akarod, csak szakadj már le a nyomorult felhőidről! De hiába kértelek. Most már elég, hagyj végre békén!
