Dr. Konrad Sutarski sokoldalúságáról vall, hogy a versírás és -fordítás mellett a Magyarországi Lengyelség Múzeumának és Levéltárának igazgatását végzi, közben pedig Lengyelország 20. századi történelméről, a lengyelségről való gondolkodásra is szakít időt.
Részben személyes okok is indíttatták arra, hogy a közel fél évszázada Budapesten élő költő, filmrendező, kisebbségi politikus és diplomata behatóbban foglalkozzon a lengyelség történetének egyik legfájdalmasabb időszakával, s különösen a II. világháború alatti katyni vérengzéssel. Költészetéről és élményeiről az Apáczai Nyári Akadémián tartott előadást Újvidéken. Konrad Sutarskival a versben feldolgozható történelemről, Katynról és a lengyel–magyar barátságról beszélgettünk.
Mennyiben közösek a lengyel és magyar történelmi-társadalmi problémák?
– Különleges kapcsolat fűzi egybe a két országot, erős szálak, hiszen immár több mint ezer éve élünk egymás szomszédságában. Csak a Kárpátok hegyvonulata állt köztünk, de az is inkább összekötött, mint elválasztott. Történelmünk számos ponton kapcsolódik egymáshoz. Gondoljon csak a Lengyelországban született Szent Lászlóra, akit a magyarországi lengyelek védszentjükként tisztelnek; Károly Róbert és Ulászló lengyel király szövetségére, a későbbi perszonálunióra, Jadwigára, Nagy Lajos kisebbik leányára, akit szülőhazámban szentként tisztelnek vagy éppen, hogy a történelemben egy nagyot ugorjunk, a lengyelek magyarországi befogadására a II. világháború idején, a balatonboglári középiskolára, mely abban az időben egyedülálló volt Európában. Jelenleg viszont, itt Közép-Európában megszabadulva a szovjet igától, egy időben csatlakoztunk az Európai Unióba, immár saját akaratunkra hagyatkozva. Beszédes az is, hogy egymás után töltjük be az EU soros prezidenciáját.
Említette a közép-európaiságot, melyet azonban nem csak az egymás mellett való békés megférés jellemez, de tragédiák is. A lengyelségnek ez elsősorban a 22 ezer áldozatot követelő Katyn. Ön filmet forgatott Embertelen földön és könyvet írt Az én Katyńom (Mój Katyń) címmel az 1940-es eseményekről. Mi jut eszébe először, ha a Katyn nevet hallja?
– Katyn, mint fogalom, nem csak a lengyel értelmiség lemészárlása volt, nem csak Lengyelország szimbolikus kivégzésének kísérlete. A kommunizmus 20 millió áldozata jut eszembe, s nem csak ők, azok az emberek is, akik ugyan nem haltak meg a kommunizmusban, de megnyomorodtak, elvesztették szeretteiket, barátaikat. Katyn csak az óriás jéghegy jelképes csúcsa.
A tömeggyilkosság fonáksága, hogy Moszkva a mai napig nem ismerte el felelősségét, a strasbourgi emberjogi bíróság máig nem hozott ítéletet. Hogyan érinti ez Önöket?
– A lengyeleknek nagyon fontos lenne, hogy Oroszország, mint a Szovjetunió jogutódja ismerje el, hogy népirtás történt. Nem anyagi kárpótlásról van szó. Egy országban, ahol nem találni családot, amely ne sérült volna a kommunizmus ideje alatt, csak erkölcsi elégtételről lehet szó. Nem elegendő egyik-másik egyedi gesztus, államilag kellett volna elismerni a vétkeket.
Verseiben gyakran foglalkozik a történelemmel, így Katynnal is. Fel lehet dolgozni ezt az időszakot a költészettel?
– Mindössze 15 éves voltam, amikor apámat 39-ben elvitték katonának, s emlékszem a háború ideje alatt és után is sokáig hazavártuk. 1956-ban írtam is erről egy verset, melyet természetesen akkor nem lehetett megjelentetni, csak jóval később. A nyolcvanas években egy másik versemmel együtt került végül nyomtatásba, de akkor már tudtuk, hogy mi történt, még ha a részleteket nem is ismertük.
Versei Magyarországon fordításokban jelennek meg. Sohasem próbálkozott magyarul írni?
– Olyan kiváló, értő műfordítóim voltak, hogy nem is lett volna célszerű magyarul próbálkoznom. Weöres Sándor, Csoóri Sándor, Fodor András vagy a ma is élők közül Döbrentei Kornél vagy Tornai József ültették át magyarra a verseimet. Nem csak kiváló műfordítókról van szó, de nagyszerű költőkről is. Másrészt én már felnőtt fejjel érkeztem Magyarországra feleségem révén, s már nem tudtam tökéletesen megtanulni magyarul. Aki költőként szeretne érvényesülni, annak a másik nyelvet is anyanyelvi szinten kell beszélnie. Nem csak úgy, ahogy egy eleve magyarnak született beszéli, de jobban. Mert a versben a gondolataink sűrítéséről van szó, s ehhez el kell távolodnunk a nyelvtől, de ismerni kell a fokot, amíg ezt megtehetjük, melyen belül a nyelvi kapcsolatok még fennállnak. Nem lesz furcsa a vers, nem lesz rossz. Az olvasó esetleg csak elcsodálkozik, hogy így is lehet.
Konrad Sutarski a 60-as évek végétől kezdve viszont maga is műfordító. De mért pont Radnóti Miklós verseivel kezdte?
– Ahogy azt Vas István is megfogalmazta, Radnóti 10-15 verse világirodalmi színvonalú. Ezek java része kései versei, a Razglednicák, a bori versek. Ezeknek nincs párjuk, s a Hetedik ecloga ráadásul gyönyörű hexameterekben íródott. Egy műfordítás akkor sikerül, ha olvasása a célnyelven is élvezet, s nincs már szükség a forrásnyelv versére. Olyan, mintha lengyelül írták volna, persze ehhez az eredeti versnek alkalmat kell adnia. Később Arany Jánost, Petőfi Feltámadott a tengerét és határon túli költőket is fordítottam. Krakkóban jelentettük meg 1985-ben a mai magyar költők antológiáját Pilinszky, Juhász Ferenc, Nagy László, Tandori Dezső, Bari Károly, Fodor András, Tolnai Ottó verseivel.
Milyen a magyar költészet lengyel fogadtatása?
– Nagyon fontos a miliő, melybe a versek megérkeznek. Radnótit a 80-as években adták ki, a Szolidaritás ideje alatt, amikor az emberek figyelmét elsősorban a politika kötötte le. De így is jó volt a fogadtatása, csakúgy a kisebbségi magyar írók antológiájának is. Az utóbbi években elsősorban a liberális oldalt támogatták Magyarországon, és segítették külföldre. Eszterházy Péter és Konrád György Lengyelországban is ismertebb, mint például Csoóri Sándor. Kertész Imre is népszerű, akit Magyarországon sokan egy átlagos írónak tartanak, külföldön viszont az egekbe emelték a fordítások alapján.
Érdekes az odafordulása a kisebbségi irodalom felé. Önnek, mint magyarországi lengyel költőnek is megjelennek a kisebbségi jegyek a verseiben?
– A verseim témaválasztásban fellelhetőek a kisebbségi motívumok. De érzésvilágában nem. Én magamat nem érzem kisebbségben, hiszen Lengyelország nagyon közel van Magyarországhoz. Lengyel költőnek tartom magamat, hiszen lengyelül írom a verseimet. A Poznanból való átköltözésünk Budapestre, olyan volt, mintha Varsóba vagy Krakkóba érkeztünk volna. Hasonló az emberek viselkedése is, Dél-Lengyelországban is szeretik hangsúlyozni a titulusokat. Nem éreztem sohasem, hogy kisebbségi sorsba kerültem volna. S ez jó érzés egyébiránt.
