Kora tavaszi alkony volt. A hótakaró már elolvadt, csak a faluszéli akácerdő szélén maradt meg még néhány hófúvás alkotta dombocska. A házakat vízelvezető árok és egy szélesebb földút választotta el az erdőtől. A fehérre meszelt, földből vert kincstári házak között még üresen álló telkekre az 1960-as években sárba rakott téglaházak épültek. Némely ház falára soha sem került sem sártapasz, sem mészhabarcs burkolat. A téglából épült burkolatlan házak északi oldalára néhol a pihés, zöld moha terítette széjjel áttetsző fátylát.
Lázár a vasútállomás felé igyekezett. Amikor egy mézbarna téglaház elé ért, hirtelen fülsüketítő zúgást hallott. Első reakciója természetesen az volt, hogy hallószervére szorította tenyerét, ám ekkor váratlanul vakító fény gyúlt az erdő felett. Ismét reflexeire hagyatkozva cselekedett. Néhány perc elteltével, amikor agya már mindent regisztrált, látta, hogy az Égi Jel című irodalmi-művészeti folyóiratot, melyet télikabátja zsebéből ránthatott elő, mintegy pajzsként szorongatja arca előtt a vakító fény ellen. A zúgás valamelyest halkult, de ezután eltorzult, éles szavakat és mondatokat hallott az erdő felől. Ekkor hátrált, és szinte az egész testét a téglaház falához vonta, szorította valami mágneses erő. A beszéd, amely mintha hangszóróból hallatszana, kezdetben érthetetlen volt számára. Ezek idegenek, Ufók - gondolta Lázár –, mégis mintha érteném.
Mit akartok tőlem? – kiáltotta. - Nem félek tőletek, akkor sem, ha nagyon csúnyák vagytok!
Hirtelen hangzavar, majd nagy lárma kerekedett. Az idegenek mintha mulattak volna Lázár ijedtségében összehordott mondatain. A fiú, az A4-es formátumú folyóiratot továbbra is arca előtt szorongatva, csak a jobb és a bal oldalra mert tekinteni. Bal oldalán egy szőke nő állt. Lázárt az anyjára emlékeztette. Az ismeretlen nő haja olyan volt, akár a kelesztett tésztából font kalács, amely a derekáig ért. Lázár hol jobbra, hol balra tekintett. A gyerek nagyságú alak ajkát nem láthatta, ám a vele azonos nagyságú szőke nőalak szája meg sem mozdult. Úgy tűnt, a nőnek nincs is ajka, ő mégis hallja, amit az anyjára emlékeztető nő mond. Az erdő felől érkező hangzavar teljesen megszűnt.
– Értelek, habár nem beszélsz, és nem hiszem, hogy nem akartok ártani nekem, hiszen amit felfogok, azt magyarul mondod.
– Ez csak természetes – szólt a nőalak.
– Miért? – kérdezte Lázár.
– Mert mindenki azt a nyelvet beszéli, amelyet a második világból örökölt, abból az időből, amikor még mi is emberként léteztünk.
– Tehát szellemek vagytok – mondta Lázár.
– Nem. Fénylények vagyunk.
– Egy ismeretlen bolygóról? – kérdezte a fiú.
– Nem. Te okos emberlény vagy. A testtömeged sem olyan sűrű, mint az átlag-emberé, miért ragaszkodsz mégis ahhoz a képhez, hogy mi másik bolygóról jöttünk? Mi az első világban energialények vagyunk, illetve laza kötésű atomtestek, de a földön még nincs pontos képleírás rólunk. Néhány ezer földi évvel ezelőtt angyaloknak nevezték a mi fajtánkat a sűrített energiák, az akkori földlények.
– Azt hiszem, felfogtam – mondta Lázár. De miért ragasztottatok e ház falára? Nem tudok mozdulni, csak a szemgolyóim forgatom.
– Mert szökő energiává váltál volna – mondta a nőalak.
– Hova szökhettem volna? – kérdezte a fiú.
– Valójában sehova – mondta a nő. Csak egy más formájú energiába, de akkor keresni kellett volna téged, ami eltarthatott volna egy ideig.
– Ez nagyon érdekes! Ugyan meddig?
– Nem túl sokáig, csakhogy az energia percenként változik.
– Az abszolút sűrített is? – kérdezte Lázár.
– Az sokkal lassabban, de nem szeretnéd tudni, hogy a ti világotokban az valóban mennyi is! – mondta a szőke női alak, és vibrálni kezdett, mint a megszakított áramkörrel működtetett elektromos fényreklámok.
– Máris menni készülsz? – kiáltotta Lázár. Legalább azt mondd meg, mi lesz velem?
– Valószínű, hogy te leszel majd az egyik fényőr!
– Ez a kicsi itt mellettem igencsak fénylik, őrá fogok majd vigyázni? S vajon tiéd ez a gyerek?
– Akár az enyém is lehetne – válaszolta a nőalak –, de ő te vagy hét éves korodban az első világból.
– Mit akartok tőlem? – kérdezte Lázár.
– Semmit, csak egy kissé folyékonyabbá rendeztük tested atomjait. És egy kis szökő energiát hoztunk neked.
– Tehát el akartok szöktetni engem!
– A szökő energiából csak annyit kaptál, amennyi az én látásomhoz kell! – mondta az anyjára emlékeztető nőalak. Nem látlak téged, de te csak aludj. Aludj és álmodj! Az álmodért senki sem bánthat… Csak álmodtál… most ébredj!
Lázár hirtelen és remegve ült fel az ágyon. Testéről csorgott az izzadság. Ahogy ledobta magáról a takarót, átnedvesedett pizsamája hűteni kezdte a testét. Gyorsan visszafeküdt és magára rántotta a takarót, majd lábát s kezét összehúzva akár a macskák alvás közben, pihegett a takaró alatt. Anyját észre sem vette, ahogy ott ült az ágya szélén.
– Csúnya mesét álmodtál, kisfiam? – kérdezte Sára.
– Anyu – szólt Lázár –, nem vagyok már kisfiú!
– Tudom, kisfiam – mondta Sára –, de különös lármára ébredtem, és úgy tűnt, hogy a szobádból jön.
– Anyu, csak álmodtam, igaz!?
– Igaz, kisfiam.
– Anyu, néhány hónap múlva húsz éves leszek! Nagyfiú.
– Igen, szívem, nagyfiú vagy, de az a lárma nekem is félelmetes volt.
– Te hallottad a lármát és a fényt is láttad!?
– Felkapcsoltam a lámpákat.
– Anyu, te már egy éve nem látsz!
– Nem is kellett, emlékezetből kitapogattam őket.
– De olyan vakító volt… és hol van a folyóirat?
– A takarón – mondta az asszony.
– Tudod, apa befejezetlen novelláját olvastam. Illetve… hogy is mondjam… amikor rátaláltam, én befejeztem és elküldtem a szerkesztőségnek. Fél év múlva közölték.
– Szép volt tőled. Az álmodról nem szeretnél beszélni?
– Talán holnap, anyu. Mi van Rebekával? Ő nem hallotta a lármát?
– Nem tudom, szerintem alszik.
– Anyu, mit gondolsz, Rebeka feleségül jönne hozzám?
– Ha már kérdezed, szerintem igen, de egyikőtök sem fejezte be a tanulmányait!
– Szerinted az valaha lehetséges lesz? – kérdezte Lázár. Hiszen több hónapos kiesések vannak a tanításban, és nem a mi hibánkból eredően.
– Tudom, fiam. Manapság mindenki tehetetlen.
– Anyu, a világnak változnia kell! A fejlődés és az emberek létszáma tíz év alatt a tizenkilencedik század állapotára esett vissza.
– A lassításra valóban szükség van, ahogy az, az afrikai politikus is mondta.
– Bizonyára – mondta Lázár –, vagy újra fel kell állítani az egyensúlyt a világok között. – Azt hiszem, a fénylények is ezt szeretnék. Visszaállítani az egyensúlyt.
– Fénylények, világok? Édes fiam, én már nem értem, mi történik velünk!
– Pedig ezt látnod kellene, anyu!
– Vakon?
– Bocsánat. Az álmomban a szőke nőalak mintha te lettél volna. Nekem adtad a szökő energiát, és azután azt mondtad, hogy szükséged lesz rá a látásodhoz. Figyelj, most az arcodra helyezem mindkét kezem. Így. Érzel valamit?
– Az ujjaid…
– Forróságot?
– A homlokomon.
– Jó, akkor most tarts ki, lehet, hogy sütős lesz! Ciklámen színt kell látnod!
– Megvan.
– Akkor nyisd ki a szemed!
– Kinyitottam, fiam, de csak fényt látok.
– Most elveszem a kezemet, és engem kell látnod.
– Látlak, de mi van mögötted?
– Az a szekrény. Most nézz jobbra! Felismered?
– Ott az ablak.
– És balra?
– Balra az ajtó.
– Ezentúl ismét látni fogsz, anyu, de ne feledd, hogy ezt csak álmodtad! Álmodtál. Ezt mondd mindig, s akkor nem érhet baj! Csak álmodtál… Álmodtad, hogy újra látsz…
