A nyolcvanas évek végén a néhai Arthur Miller, neves amerikai drámaíró, a filmdíva Marylin Monroe egykori férje éppen reggelizett, szalonnát hagymával, amikor a komornyik eléje tette az aznapi postát.
– Nicsak! – bökött felkiáltva a fölső iratra. A Viceit letartóztatták!? – És früstök után első dolga volt, hogy elnökként aláírja a nemzetközi PEN Klubnak a jugoszláviai államelnökséghez szóló tiltakozó jegyzékét.
Némi túlzással és kiszínezve adtam elő az elképzelt jelenetet, de a lényeg igaz: az említett tekintélyes írószervezet is nyomást gyakorolt az országos főhatalomra, hogy elhárítsa fejem fölül a korábban kimondott két és fél évi börtönbüntetést.
Mindenekelőtt válaszolnom kell arra a kérdésre, hogy ki is vagyok én?
1944 nyarán magyar állampolgárnak születtem, Zentán, pontosan három hónappal azelőtt, hogy az orosz katonaság nyugat felé tartva átvonult városunkon.
Szüleim a Földműves Szövetkezet alkalmazottjaiként a Tópartnak nevezett városrész vendéglőjét működtették. A zajos, zsibongó, zenebonás hely kedves második otthonom volt, ahol bálok, biliárdbajnokságok, disznótoros vacsorák és szilveszteri mulatságok zajlottak, olykor verekedések is. Megfelelő nyeles tartóba csíptettük a rendszeresen járatott újságokat, s azokból tanultam meg olvasni jóval iskolába íratásom előtt. A kocsmai világ a torz, szabálytalan élet terepe, amiként a művészeté is az. Akkoriban kélhetett bennem a vágy, hogy egyszer majd magam is hősi figurákat, helyzeteket, eseményeket teremtsek – íróként.
A gimnáziumi stúdiumok előtt fontos közjáték volt számomra a szabadkai vegyészeti technikumban eltöltött egy év. Sokat szenvedtem attól, hogy a magyarnak mondott tagozaton is szerbül tanították és kérték számon a tantárgyak többségét, köztük a földrajzot és a történelmet is. Az alig értett szerb nyelven kellett biflázni magyar őseink és a Monarchia elnyomó, sötét, bűnös történelmi szerepéről.
Év végén szerb nyelvből pótvizsgáznom kellett, de miután azon szerencsésen túlestem, nem tértem vissza Szabadkára. Érzékeny és fogékony kamaszlelkem beitta, befogadta Szabadka magyar szellemet árasztó szecessziós épületeinek, városképének hangulatát, hatását. A technikum tanulójaként kezdtem el színházba járni, és kis zsebpénzemből könyveket vásárolgatni; óraközi nagyszünetekben egy Nyilas Misi lelkesedésével loholtam a távoli ócskapiacra, hogy a ponyvákról összekapkodjam a nekem tetsző könyveket. Volt köztük a századfordulón kiadott, ódon illatú bölcseleti mű a ,,tudományos szociálizmusról”, és azzal ellenkező szellemiségű, materializmust gúnyoló könyvecske, amiket én mind kínkeservesen megemésztettem.
Még tizenhat éves sem voltam, amikor egyetlen napilapunk, a Magyar Szó valamelyik nyári számának olvasórovatában azt a kérdést tettem fel, hogy iskoláinkban miért csak a materialista világnézetet tanítják? Szerintem jól tennék, ha bemutatnák az idealista szemléletet is, és aztán bízzák a tanulókra, hogy ők tetszés szerint válasszanak. A szerkesztő megszégyenítő módon a sajtó nyilvánossága előtt közölte velem, hogy kérdésemre akkor kapok választ, ha majd benő a fejem lágya.
A zentai gimnázium ideológiai vonalakhoz igazodó fiatal földrajztanára már az iskolaév elején sietett közölni velem, hogy az újságban találkozott nevemmel, és számon tartja súlyos politikai botlásomat. A hatvanas évek elején jártunk, és miközben egyes tanárok buzgó komisszárként mint kéretlen készruhát igyekeztek ránk tukmálni veres eszméket, több diáktársammal beláttuk, hogy csak magunk között szabad pusmogva találgatni, vajon örökké tarthat-e a kommunizmus? Kétkedésem azzal támasztottam alá, hogy eddig minden társadalmi rendet felváltotta egy másik, így hát a mostani se nem tökéletes, se nem végleges.
Kétszer zártak ki a zentai gimnáziumból; először a második osztály befejezése után, nyári szünetben a pótvizsgára utaló osztályzat ellen benyújtott fellebbezésem hangneme miatt.
Édesapám akkoriban halt meg, és kávéházi pultosként dolgozó édesanyám vállalta további iskoláztatásomat, Szabadkán. ’62 decemberében rámszállt a zentai rendőrség, és gyakori, éjszakába nyúló kihallgatásokra rendelt be mint gyanúsítottat, miután a zentai gimi katonai szertárából ismeretlen betörők fegyvereket vittek el. Egymást váltogató szerb vallatóim ordítoztak, fenyegetőztek, lábfejemet taposták, homlokon paskolva falnak koccantották a fejemet. Tavasszal a belügy állandó nyomása elől menekülve, de kalandvágyból is odahagyva az iskolát és a szülői házat egy festőnek készülő pajtásommal a tengerparti Fiuméba utaztam. Még azon a nyáron lelepleződött a fegyverrabló személye: egy rendőr fia volt.
Ősszel újra nekifuthattam a harmadik osztálynak, Zentán. Osztályfőnököm, Szloboda János magyartanár volt, aki rendszeresen megjelent az irodalmi önképzőkör összejövetelein, és meglepő beleérzéssel, szárnyakat adó bátorítással véleményezte az írópalánták művecskéit. Akkortájt, tizenkilenc évesen kezdtem magamat költőnek érezni, miután az Ifjúság hetilap második éve létező, többoldalas irodalmi melléklete, a Symposion közölte világfájdalmas kamaszlírám hetyke, cinikus, érzelmes sorait.
Szloboda tanár úr, amilyen kiváló oktató volt, olyan raplis volt osztályfőnöknek; vele szólalkoztam össze a márciusra megszaporodott igazolatlan kimaradásaim miatt, s a vitának megint kizáratásom lett a vége.
Szeptemberben aknász közlegényként a seregbe is el kellett masíroznom, másfél évnyi szolgálatra. Mundérba öltözve a kincstári fehér vászonzsákba gyömöszöltem civil gúnyámat, s feladóként ezt írtam rá: Bonaparte Napóleon a mennyből. A másnap reggeli sorakozón elüvöltötte magát a századparancsnok: Bonaparte Napóleon, egy lépést előre! Kiléptem, de ahelyett, hogy vezényletére vigyázzba álltam volna, keresztnevén szólítva, tegezve megkérdeztem, hogy aludt, mit reggelizett, mert én dideregtem, és löttyöt kaptam. A parancsmegtagadásokat írásban gyűjtötték tőlem. Télvíz idején nem voltam hajlandó udvari értelmetlen munkára, akkor elém tolták a papírt, s én írtam: ,,Halkan hull a hó, átázott a kapcám, s a tantermi kályha mellett óvom egészségemet.” Mielőtt a terhelő paksaméta egy katonai ügyésznél kötött volna ki, zágrábi katonai szakorvos közreműködésével a katonai szolgálatra alkalmatlanná lettem nyilvánítva.
