Esküvői tanúm Jancsi volt. Feleségével, Rózsikával idejében, még a hét elején eljöttek hozzánk, hogy kényelmesen elrendezhessünk mindent, ami csak szükséges a szombatra tervezett esküvő és a kisebb fajta, amolyan zártkörű lakodalom előtt a városházán, a templomban és a kibérelt vendéglőben egyaránt.
Az anyakönyvvezetőnél gyorsan végeztünk, de a parókián mondták, hogy tisztelendő atya feltétlen megköveteli az áldozási szertartásban való részvételt is az esküvői misén. Ahhoz pedig elengedhetetlen a gyónás.
Hosszú idő óta nem gyakoroltuk már vallásunkat ilyen formában Jancsival, de Edit sem nagyon, és igazából az ő tanúja, Gizi sem.
– Jöjjön péntek délután négy órára a templomba a négy tévelygő bárány – üzente meg az egyik apácától a plébános úr.
Az esküvő előtti napon, tehát pénteken, pontban négykor, meg is jelentünk. A pap már benn ült a gyóntatószékben. Gizi ment be elsőnek, s kisvártatva ki is jött. Edit már hosszabban időzött.
– Ajjaj, pótolni akarta a házasság-előkészítőt is – súgta gyorsan a fülembe, amíg helyet cseréltünk. S valóban, alig szóltam valamit, mire a tisztelendő atya, az egyházi élet elhanyagolása miatti rövid feddés után, máris az előttünk álló új életformára tért át, melyben már kevésbé lehet majd súlyos következmények nélkül hagyni felhalmozódni a bűnöket.
Végül Jancsi lépett a gyóntatószékbe. Hosszasan időzött már benn, amikor egyre több beszédfoszlány kezdett kiszűrődni, s különösen Jancsi szavai hangosodtak. Egyszerre dühösen kilépett, és miközben érces hangja a templom csendjét borzolta: hiába magyarázom, nem akarja érteni a lényeget, egyfolytában csak azt erőlteti, térjek meg! – sarkával segített, hogy a gyóntatószék ajtaja minél zajosabban csapódjon vissza, a plébános úrra.
