Negyedik emelet

„Értelmet írásomnak – akarva nem akarva – egyedül Isten adhat.

S egyedül ő is ad, akkor is, miközben írom, de főként azután,

hogy írásomat befejeztem.” (P.J.)

Közel egy órája várlak már, János!, csakhogy megérkeztél. Persze, figyelmeztetett Tünde, hogy nem tudja, mennyire elfoglaltak fönn a negyediken, meglehet, többet kell várakoznom a szokásosnál... Igen, kellemes itt, könyvek között, jól mondod, a könyvtár csendjében. De el is felejtettem megkérdezni, milyen illetlenség, hogy hogyan szólíthatlak? Mert Jancsi, ugye…, ahogyan te kérted a beszélgetőpartnereidtől, a rádiósoktól és újságíróktól, tehát a Jancsi... – Nem nevezhetlek így! Legtöbbször a vezetékneved emlegetésével beszélnek rólad, nem igazán bensőséges módon, mintha valahol nagyon magasan állnál, igen, a negyediken is túl. Magázni biztosan nem foglak, önözni pedig, „Ön, János”, felénk nincs módiban, túl személytelen. Maradjunk hát a Jánosnál. (János bá', azt azért mégsem!)

Nem tudom, szerintem itt tilos, újabban mindenhol az, zárt helyiségekben, büntetnek is, ötezer dinár, szabályok vonatkoznak erre... Te tudod, János, mennyire állsz a szabályok felett, ne feledd, ez nem költészet, János, ez a nyers valóság, még ha a negyedikről jöttél is. Mondtad egyszer, hogy napi harminc szálat szívsz el, s lebegésről is beszéltél, meg hogy 18 éves korodig mint nikotinista láttad a világot. Ez megmaradt akkor odafönn is, vagy ott is cigistopp van?, a földi törvények odáig nyúlnak, megmaradt tehát a gondolkodás kiegészítő tevékenységeként, János? Apropó, írsz még verseket, vagy csak az elmélyedés maradt, a hallgatás, te mondtad, hogy tudni kell várni, hogy nem baj, ha valaki sokat ír vagy keveset, a baj az, ha túl sokat, illetve túl keveset, hisz Szent János Evangéliuma nem rövidebb a Háború és békénél, és a Háború és béke nem hosszabb egy Shakespeare-szonettnél, hisz írás és hallgatás nem ellentétes, hanem egymást kiegészítő fogalmak. Nem fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, tetted hozzá, lényeg, hogy íveljen, János, te mondtad. S ívelsz, János, odafönn is ívelsz, a hallgatásban megvan a sakk-matt helyzet, megvan még benned a vadász nyugalma, a mozdulatlan elkötelezettség, az engagement immobile? De nem írod ki, János, ugye nem, mert költészeted a hallgatás költészete.

Ezt mondta Iván is, mikor rólad kérdeztem. Ő is a hallgatásról beszélt...Valamivel gyorsabban, mért kérded? Ez nem esztétikai mérce, hogy ki milyen gyorsan érkezik le! A tanulmányírók például rendre megelőzik a poétákat, tán mert jobban kéznél vannak, törődnek vele, hogy kéznél legyenek, érted. Tehát Ivánra is várni kellett. S ő mesélt még erről, hogy..., de nem veled, az Istennel szeretne egyszer elüldögélni egy kávéházi asztal mellett, a mozi előcsarnokában, a futballpálya tribünjén, bár mondtam neki, ma már nem érdemes meccsekre járni!, vagy valahol másutt, már nem emlékszem, mit mondott hol, s hallgatnának. Az Iván és az Isten. Mert, mondta ő, a csöndből mindig születhet valami. S kérdeztem volna, hogy ez az „egyszeri együtt-hallgatás” sikerült-e neki? Aztán mégsem kérdeztem, mert végre eljutottunk hozzád. Elmesélte a történetet, hogy mire emlékezik legszívesebben veled kapcsolatban, a barátságotokról kértem, hogy beszéljen. A nevetésedet emlegette, az a furcsa, szaggatott nevetés, mondta. Ahogy szinte fut a kopár, téli fasorban, így emlékezett… Közben cigarettázik, mint most is, no lám! Olykor hátranéz. Egy hangra vár? (Mire vártál, János?) Miféle hangra, kérdezte. Megáll. Belemered a fasorba. Dermedt, csodálkozó arc. Hová kerültem? Miféle városba?

Ez nekem is ismerős, János, ez a dermedt arc, az arcod. Köteteid címlapjáról tekint rám vissza. Fújod a füstöt, valahová a semmibe tekintve, és fújva a füstöt, fodrozódik, s már nem is tudni, hogy hol vagy te és mi már a füst, melyik vagy te és melyik az illanás. Majd lesz egy lexikon, mondtad Lengyel Balázséknál Áginak és Ivánnak, Iván meg nekem, míg rólad beszélgettünk. S lett, János, nem is egy! Verseid gyűjteményes kötete, a Trapéz és korlát, a Szálkák is, hogy fájnak, mintha köröm alá futnának. Külön könyvben a levelezésed, a naplóid, János!, voltak annyira becstelenek, hogy ezt is közreadták, s valaki még lábjegyzetekkel, kiigazításokkal és helyesbítésekkel is ellátta („Erre P.J. rosszul emlékezik”, vagy „itt és itt P.J. téved”), s a rajzaid is helyet kaptak, firkáid a szobádról, rajzaid az íróasztalodról, a Hajós utca 1-ből. (Ezt cserélted fel a negyedik emeletre?) S a veled készített beszélgetések kötetét el ne feledjem! Lett, a hallgatás ideje után lett egy lexikon. Annyi hülyeséget összeírtak rólad, János.

Például azt a mondatodat is kiforgatták, melyet jugoszláviai látogatásod során tettél. Emlékszel, akkor Újvidéken is jártál, s látom az alakod, ahogy eltűnik a Duna utca egyik piszokszürke lépcsőházában. Tehát, hogy művészi születésedről szólva, mondtad, hogy nem ismervén még az egzisztencialistákat, homoszexuális voltál az egyedüllét értelmében. S bevallom, János, ezt magam sem értettem hosszú ideig, hogy hogyan lehet ez így, a vallásosság, a szüntelen imádkozás és a nyers testiség, az eretnek vonzalmak, ahogy te nevezted? Hogyan férnek meg, a magadba fordulás, a magány lenne a művészi születésed, melyből kisarjad e titkokkal terhes önfelismerés. E mondatért ide kellett jönnöd, külföldre kellett menned, mint ahogy, ezek szerint akkor, a művészi születésedért is Londonba. S a te rajongásod New Yorkért, a külföldért, vajon nem ezen születésnek valamely felidézése, valami újabb lehetetlen visszavágyódás, mint a gyermekkorba? Ez is egy sakk-matt helyzet volt, János? A szabadság játszmája?

A tenyered, a tenyeredről, kizárólag csak arról volt hajlandó beszélni nekem. Melyben benne van hatvan éved, a gyermekkorodtól kezdve, csak az elmúlt harminc év hiányzik róla, azt már senki sem vésheti fel. Zsenialitását csak te láthattad, képet vagy szöveget vagy felvételt róla nem találtam. Wilson színházának királynője, kiről verset is írtál, nem csak a te kitalációd? A beszélgetéseitek a Le regard du sourd-ról, Simone Weilről, Attila jézusi magatartásáról, Dosztojevszkij unalmáról, mely szerinted a legnagyobb bátorság, regénynek unalmasnak lenni, és Bachról, hogy minden kedves személyedet bevonjam ide, tehát beszélgetéseitekben mély hasonlóságot vélek felfedezni e mostani beszélgetéssel vagy portréval rólad, ha úgy tetszik. Mondom, Sheryl csak a tenyeredről volt hajlandó beszélni. Arról, hogy Párizsban miként ápolt lázbetegen, míg te, emlékszel, New Yorkról és a nővéredről álmodtál – ötvennégy éves múltam, mesélted később Sherylnek, amikor nővérem a szomszéd szobában végzett magával –, nem szólt Sheryl erről, se arról, hogy mi lett vele, maradt-e színésznő a néma színházban. Bal tenyere, mondta nekem Sheryl, akár egy közönséges bűnözőé, míg jobb tenyere vonalai rendre és egyfajta tehetségre vallottak, ahogy ezt te is számtalanszor leírtad naplóidban, önéletrajzodban. De Sheryl nem állt meg ennél. Azt mondta, János, egyszer megfogta a kezedet, hogy mutasd a tenyered! Valóban, a bal…, s itt ekkor hosszasabban elveszett tekintete a tenyeredben, mintha nem is lenne elegendő, vagy épp a határán mozogna annak, hogy ember lettél, így mondta, János! A jobbik tenyeredet azonban határozottan érdekesnek találta, csak az volt a különös ez esetben is számára, hogy ilyen vonalak hogy lehetnek ennyire halványak, szinte nem létezőek? Hogy lehetsz, János, ilyen halvány, ilyen szinte nem létező?

Mintha magáról a művészetedről beszélt volna számára ez a tenyér, s talán önmaga színjátékára is ráismerhetett. Ezen beszélgetésből kiindulva állapítottad meg, hogy megyünk egy újabb animitás felé? Mert az autók miatt nem tudnak közlekedni a városokban, hoztad fel a példát. Ma már, folytattad, a könyvkiadás olyan méreteket ölt, szaktudományban, irodalomban stb., hogy egyszerűen nem lehet elolvasni, olyan, mintha kéziratban maradna. Valahogy az az érzésed támadt, hogy valamiféle névnélküliségbe fogunk visszajutni. És az, mondtad, hogy egyéniség, vagy az, hogy siker... (itt egy rövid szünetet tartottál) ezek a fogalmak újra el fognak sorvadni. János, te voltál az első, akinek sikerült visszatalálnia a gyerekkorba, az animitásba, tenyerének vonalai útján? Emiatt mesélt nekem Sheryl csak csupán a tenyeredről?

Tedet is felkerestem, hiszen ő az, aki a verseiden keresztül ismert meg téged, s Sylvia miatt amúgy is, igen, jól gondolod, Iván is róla akart beszélni, mért pont Jánosról?, kérdezte. Sylviáról, az Üvegburáról, Tandori zseniális fordítása. Talán emiatt is hívtam le Tedet is, szoktatok egyáltalán találkozni, ha már majd' mindannyian odafönn vagytok?, meséljen nekem rólad. Nehogy csak valami kurzívval szedett monológ maradjon utánunk, inkább egy füstbe gomolyodó kép rólad, a hallgatásról, egy portré az engagement immobile-ről. Vagy riport a negyedik emeletről. Tehát hárman beszélgettek, Csokits János, Ted és te, a verseid fordításáról. Te angolul nem beszélsz, Ted magyarul nem ért, Csokits a híd, az ő nyersfordítását átdolgozva ülteti át Ted a verseidet angolra. Megmagyarázhatatlan. Azt mondod, nem a nyelv, mi elválasztja egyik költőt a másiktól, a kérdés csak az, hogy egyik képes-e kiismerni a másik labirintusát, be tud-e lépni az ő útvesztőjébe. Ted elevenítette fel nekem e rádiós beszélgetést, s ugyanő mondta, hogy azt értette meg belőled, ami Csokits János nyersfordításában elütött Csokits stílusától. Tehát Csokits magára vállalt stíljében talált rá a te verseidre, mintha egy fa árnyékában találnánk rá magára a fára. Azt hiszem, e jelenségre hoztad fel később példaként kedves Weiled mondatát a szépségről. Miszerint a szépség egy labirintus, sokan megindulnak benne, de a legtöbben feleúton elfáradnak, megállnak. Csak néhányan jutnak be a labirintus közepébe; – mondja Weil, s folytatja – ott Isten várja, fölzabálja és kiokádja őket. Akkor kijönnek a labirintusból, megállnak a labirintus ajtajában, és az arra jövőket szelíden befelé tessékelik… Ez lenne hát a szeretet ösvénye, az egyenes labirintus, ahogy később megjegyezted. Aztán a labirintushoz való hűségről beszéltél, hogy a kevésbé attraktív falszakaszokat vagy folyosókat is vállalni kell, mert az is a labirintus belsejébe visz. Ekkor értettem meg, vagy véltem megérteni János, a belgrádi mondatodat.

Az egyenes labirintus, ez a te szavad, János, a kocka-csend, a plakát-magány, a kutyaólak csöndje. Azaz nem is a tiéd. De e felismeréshez még hiányzott a Bébivel való megismerkedésem. Bébi mesélte el nekem a gyermekkorodat, amikor megtanítottad beszélni. Vagyis, amikor ő tégedet. Ő beszélt a boldogságodról és a félelmeidről a rákospalotai apácai intézetben – börtönben, ahogy később nevezted. Az első szerelmedről, a 16 éves, kinőtt ruhájú lányról, lényegében fiatalkorú prostituáltról, ötéves voltál akkor, ahogy sepregette a havat egy karácsonyi reggelen, a kicserepesedett kezéről mesélt az alapján, amit te elsuttogtál neki kerti sétáitok alatt, míg a füvek és fák nevét adtátok egymás szájára. Krecsa és Micsicsák, Pia és Alexia nővér, sorolta Bébi az intézeti ismerőseid neveit nehézkesen. Ők voltak a gyermekkorod, akik kezdet nélkül veled voltak és ölelgettek, majd váratlanul és végérvényesen eltűntek, ahogy erről egy alkalommal megemlékeztél. S valami fontossal toldotta meg e szavak felidézését Bébi, hogy e személyek, utcalányok és apácák, életed növekvő zűrzavarának szinte egyetlen alfájával és ómegájával ajándékoztak meg. Ez volt a gyermekkorod, meg a Bébivel való séták, az apádtól való beteges félelem, a megnyúlt, fölibéd tornyosuló alakjáról és az ökléről gyakran álmodtál, ahogy összetör, hogy összerakjon új darabbá, olyanná, amilyenné, így mesélted Bébinek: te már réges-rég nem tudtál összeállni. S e félelmen túl a még kétségbeesettebb szorongás, hogy nem tudsz soha szabadulni az intézetből. Hogy ott ragadsz fák és virágok, apácák és prostituáltak magányában. Bébi a maga redukált nyelvén mindezt előadta nekem, az ő gyerekekénél is szegényesebb nyelvén, ahogyan te jellemezted e nyelvet, a költészeted nyelvét. Mert az az igény dolgozott Bébiben, de ezt csak később ismerted fel, miután elengedte a kezed, tehát az az igény dolgozott benne, hogy azt a néhány szót viszont, amit mondott, azt rettenetes intenzitással mondja. Olyan volt ez a kifejezésmód, hoztad a hasonlatot, mint amikor hirtelen egy igazság mögé látunk. Rettenetes, hogy a tények miatt sohasem ismerhetjük meg a valóságot!, idézted ekkor is szeretett Rilkédet.

Nem tartalak fel tovább, kedves János, nem élek vissza türelmeddel, látom, megfáradtál. Már csak egyet kérnék, mielőtt visszamégy. Hangozzék el egy versed. Mindegy, melyik, több kedvencem is van, Apokrif?, talán inkább azt, melyet Maár Gyulának mondtál el a tévében, igen, az Aranykori töredéket. Hallgatlak, János. Hallgatunk.

Akkor is, mikor legutóbb mondtad a verset, látszott a felvételen, elfáradtál. A szavalás után hosszú csend következett. Majd befejezésül hozzátetted, tekinteteddel tisztán a kamerába nézve, szinte suttogva:

Most már több verset nem tudok…

Aranykori töredék

Öröm előzi, hirtelen öröm,

ama szemérmes, szép anarchia!

Nyitott a táj, zavartan is sima,

a szélsikálta torlaszos tetőkre,

a tenger kőre, háztetőre látni:

az alkonyati rengeteg ragyog.

Kimondhatatlan jól van, ami van.

Minden tetőről látni a napot.

Az össze-vissza zűrzavar kitárul,

a házakon s a házak tűzfalán,