Nagyon szerettem Apatinban. Nemcsak azért, mert az ott élő hét – két leány és öt fiú – unokatestvérem mellett egy percre sem unatkozhattam, hanem a Duna miatt is. Más, mint a Tisza. A Tisza az Tisza. A Duna más.
Volt év, hogy az egész nyarat ott töltöttem.
Apatinnál akkoriban homokot is termeltek a folyómederből. Mindjárt a műúttól alig kis letérővel, a csónakkikötő melletti partrészen hatalmas területen hegyekben állt a homok. A homokcsúcsok már a belvárosból kivezető sétányról is jól láthatóak voltak.
És ezeket a homokhegyeket mászhattuk mi meg rendre, reggelente vagy estefele, amikor nem tűzött annyira a nap, vagy éppen szikrázó napsütésben, mikor is a kiadós fürdőzés után száradó testünknek igencsak jólesett a mozgás.
Egészen lentről, a vízpartról indulva nem volt könnyű felkapaszkodni a homokhegyek legtetejére.
Nekifutásból legfeljebb csak egy-két métert lehetett feljutni, máris derékig süppedtünk. Lépcsők kitaposásával ügyeskedtünk, de a homok folyton omlott, s legtöbbször visszahemperegtünk.
Szemünk-szánk tele volt homokkal, de rettenetesen élveztük. Igaz, én attól fogva, hogy a homok betemetett egy lovat, nem mertem többé egészen lentről kezdeni a homokcsúcsok meghódítását.
Egy fuvaros pakolta a szekeret, amikor megindult éppen a ló felőli homokhegy. Az ember, aki a kocsi végénél lapátolt, még időben kihátrált, de a lovat, a kocsival együtt, teljesen maga alá temette. Mire a segítségül érkező fuvarosoknak sikerült kiásniuk a lovat és a szekeret, a ló már kimúlt.
Azt mondták, nem nyomta agyon, de megfulladt a homoktól.
