A kötet előszavában a szerző az életinterjúk létrejöttének körülményeit s a válogatás szempontjait taglalja. A tizenhárom interjúalany mindegyike életének egy-egy szakaszában fontos, olykor meghatározó szerepet játszott a vajdasági magyar közéletben, az irodalomban, a tudományosságban, de nemegyszer több területen is. (Soroljuk fel, kik is ők, az interjúk kötetbe szerkesztésének sorrendjében: Brindza Károly, Dudás Kálmán, Glaug, azaz Galamb János, Herceg János, Komáromi József Sándor, Kovács Sztrikó Zoltán, Nagy Sándor, Olajos Mihály, Rehák László, Sóti Pál, Steinitz Tibor, Szeli István, Zvertyel, azaz Zákány Antal.)
Vékást, az újságírót kezdetben a várható tényanyag érdekelte, nem utolsó sorban a leleplezhető, kideríthető titok, hiszen a mikrofon elé ült beszélgetőtársak többségét ekkor már a feledés és részben az elhallgattatás jótékony vagy éppenséggel kártékony félhomálya burkolta be. A riporter figyelme azonban a beszélgetések előrehaladtával fokozatosan módosult: a faktumokról átterelődött a beszélgetőtársak személyiségére, hiszen egy-egy adott életfolyamatban a megvalósult tényeknél is izgalmasabb lehet a szándék, a cselekvési lehetőség, az egyéni és közösségi megmaradás esélyei. Vékás Jánost – Bethlen János erdélyi kancellár nevezetes szállóigéjét parafrazálva -- igazából két dolog kezdte foglalkoztatni: interjúalanyai vajon tudták-e, hogy egy-egy sorsfordító pillanatban mit kell tenniük, és vajon megcselekedték-e azt, ami minden közéleti ember számára az elérhető legtöbb, tehát megcselekedték-e azt, ami lehetséges, vagy megmaradtak csupán a hatalmi játékok kreatúráinak.
Az élettörténetek megválasztása, semmiféle reprezentativitást nem képvisel, mint Vékás írja „sem értékrendjüket, sem érdemeiket, sem pedig hatalmukat” tekintve. Higgyük el neki, hogy ez így van, hiszen maga vallja be, hogy akik iránt nem érzett semmiféle empátiát, azokat nem is kereste el, azokkal majd másoknak kell mélyinterjúikat elkészíteni. Ennek ellenére a tizenhárom beszélgetés világos keresztmetszetét adja annak a nyomott kisebbségi létnek, amelyben hőseink az első, királyi Jugoszlávia idején szocializálódtak, majd pedig az ún. titói Jugoszlávia létrejöttének, belső politikai harcainak, a magyar kisebbségi politikai elit próbálkozásainak, vergődéseinek az adott politikai konstellációban.
Az eltérő értékrend, a változatos életstratégiák ellenére – túl a létvilágok nyújtotta kereteken - két vonatkozás lényegében egy platformra helyezi az interjúalanyait: többségük szociálisan is az alávetettek mélyvilágából emelkedett fel, és baloldali indíttatását vélhetően akkor nyerte, amikor a jugoszláv kommunisták, összhangban a Kominternnel még heves kritikusai voltak a Párizs környéki békediktátumoknak. Így aztán, ahogy Herceg János mondta önmagáról a rá jellemző iróniával egy magánbeszélgetősünk során, mindnyájuknak megvoltak nemcsak a vörös és a fehér, de egy idő után a fekete foltjaik is. Vagy ha nem, hát megszerezték azokat a kommunista hatalomátvétel után.
Minden interjút megelőz egy szenvtelen élet- és pályarajz, majd ezt követi egy valamivel hosszabb esszéisztikus jellemrajz. Vékás János ezekben néhány, eddig csak az őt jól ismerők számára ismert újságírói erényét is megcsillogtatja: a jó megfigyelőképesség párosul az alapos felkészültséggel, s mindez kiegészül az iróniával, a szellemességgel, a világosságra törő, nagyképűségtől és ködösítéstől mentes fogalmazással. Figyeljük meg, mennyi mindent mond korról, emberről és persze magáról a riporterről néhány, látszólag véletlenül odavetett mondat: (Rehákot) „Még egyetemistaként ismertem meg mint tanárt, és amikor Erich Frommról kezdtem neki beszélni, mogorván azt mondta: ’Maradjunk mi csak az Anti-Dühringnél.’” Majd miután két bővített mondatban felvázolta beszélgetőtársa cikkcakkos politikai életútját, a szöveget így zárja le: „ Új közösséget kellett találnia öreg fejjel. (...) Már nagyon felgyorsultak az események... Sírján angyalka őrzi nyugalmát.” Hát most ennyi szelíd irónia után merje valaki azt mondani, hogy Vékásnak békasó van a szíve helyén!
Persze tud kegyetlen is lenni. Major Nándornak a nyolcvanas években hirtelen megrendült hatalmi pozícióját, szerepének mibenlétét minden politológiai okoskodásnál egyszerűbben és pontosabban rajzolja meg:
„A korábbi években, ha már biztosan tudja, mi a teendő, elvégeztette volna a munkát a pribékjeivel, és büszkén verte volna a mellét, hogy a saját portáján kisöpört. Újságíróként nem egyszer láttam, hogyan tisztelegnek neki a tábornokok meg rendőrtisztek végrehajtó titkár korában.” Mi ez a megjegyzés, ha nem a visszatartott, mélyhűtött szenvedély hirtelen kitörése? A jég tüze...
A beszélgetések közben persze már kevésbé lehet vagánykodni. A stílust, és még inkább a narratívát, meghatározza a kor és a pillant, másfelől meg az amnézia és az öncenzúra. De az interjú készítője is korának gyermeke: nem csak neki kell megértenie interjúalanyait, azok is értelmezik őt, megpróbálják elhelyezni a viszonylag szűkre szabott nyilvánosság kontextusában: miközben kérdéseire felelnek, nem mindig hozzá, vagy nem csak hozzá, hanem a közelebbről meg nem határozható „nyilvánossághoz” is szólnak, kikandikálnak az utókorra, szerepet játszanak: a „fontos ember”, a „meg nem értett zseni”, vagy éppen a „mártír” szerepét. Ugyanakkor, mivel esetünkben szinte valamennyien megkarcolt lelkű, nemegyszer a hatalom által megtört, megalázott, alkura vagy meghátrálásra kényszerített emberek, többnyire bizonyos visszafogottsággal vallanak: ne felejtsük, a nyolcvanas években még csak tágítva volt, de nem széttörve is a lánc.
Mint minden interjú készítőjének, természetesen Vékásnak is megvannak a maga korlátai, hibái. Maga mondja, „ utólag, az interjút hallgatva az ember időnként a bosszúság fogja el, hogy fontos részleteket csak azért nem derített ki, mert nem kérdezte meg.” Máskor viszont hiába kérdez, a már-már becserkészni látszott „vad” kicsúszik a markából, mert valami miatt még nem meri (nem akarja?) vállalni a teljes őszinteséget. Szelivel beszélgetve – mellesleg a Hercegé és az Olajosé mellett ez az interjú is egyik alappillére a könyvnek - például rákérdez, hogy a Symposion létrejöttében szerepet játszottak-e hatalompolitikai tényezők. (A modernizációs törekvéseket ugyanis Belgrád előszeretettel játszotta ki – egyértelműen dekonstrukciós szándékkal – a kisebbségi nemzeti identitástudat gyengítése érdekében.) Szeli politikusokat meghazudtoló ügyességgel kerüli meg a választ, noha a beszélgetésben nem tagadja, hogy voltak vitái a szimpozionistákkal. Néhány évvel később viszont – immár egy másik riporternek, felszabadultabbnak tűnő légkörben – Szeli már vállalja a kockázatot, igaz, nem a Symposion, hanem Sinkó és a Magyar Tanszék kapcsán, de ebben az esetben a lényeg ugyanaz:
„Sejtésem szerint a tanszéki oktatás eléggé váratlan és nem kellően előkészített beindításának hátterében megint csak politikai motívumok húzódtak meg: egyrészről a sztálinista kultúramodell elutasítása, másrészről pedig a magyar szellemi-kulturális-tudományos élettől való leválasztásuk.” A Tóth Pál Péternek adott interjúból, Magyar Tudomány, 1991, Vékás idézi is ezt a fontos részletet.
A kötet, ahogy illik, utószóval zárul, ami azonban több az ilyenkor szokásos összefoglaló zárszónál. Vékás János itt összegzi a titói Jugoszláviáról kialakított nézeteit, tapasztalatait, s itt állítja szembe beszélgetőtársai életstratégiáit, sorsukat, jellemüket, cselekedeteiket az adott társadalmi és történelmi közeggel, miközben arra keresi a választ, hogy milyen volt a viszonyuk a vajdasági magyarsághoz.
Kiindulópontja, hogy a második Jugoszlávia, létrejöttének első pillanatától kezdődően permanens válságban volt. Genezise a sztálini típusú hadikommunizmussal vette kezdetét, s a különböző reformfolyamatok ellenére lényegében már Tito utolsó éveiben eljutott a teljes felbomlás határára. Jugoszláviában azonban a történelmi képlet jóval bonyolultabb volt, mint a többi keleti szocialista országban. A balkáni nemzetek, nyelvek, felekezetek és kultúrák cirkuszában Tito és köre (a párt és az erőszakszervezetek, mindenekelőtt a katonaság segédletével) egyszerre volt a lágy totalitarizmuson alapuló egység fönntartójaként mindenféle haladás kerékkötője, ugyanakkor - az elvetélt társadalmi és gazdasági reformokkal – a rendszer és a szövetségi állam felbomlasztója is. Ezt az ellentmondásos folyamatot – délszláv politológusok, szociológusok, közgazdászok elemzéseit is felhasználva, de a saját észjárása mentén haladva – Vékás kitűnően ábrázolja. Viszonylagos rövidsége ellenére magyar nyelven ez az első igazán mélyreható, értő elemzése a második Jugoszlávia felbomlását előidéző társadalmi és politikai ellentmondásoknak, s kimondottan üdítő, hogy segít lerombolni a Jugoszláviáról kialakított közhelyeket.
A tanulmánynak is beillő utószó sarkalatos kérdései persze a magyar kisebbséggel kapcsolatosak. A több évtizeden át tartó válságfolyamatban vajon tudta-e a vajdasági magyar közösség befolyásolni a saját sorsát? A kérdés így nyilván erősen szónoki. De a szerző tovább megy, s felveti, egyáltalán volt-e magyar közösség? A magyarságot képviselő elit sohasem alulról, mindig felülről épült ki: mind az elitet, mind az intézményeket rövid pórázon tartották. Szükség volt az új elitre, hiszen a berendezkedő kommunista hatalmat másképpen nem lehetett volna legitimálni, másrészt a magyar elitnek is szüksége volt a hatalom magabiztos háttértámogatására, hiszen egyrészt erkölcsi önigazolást keresett ifjúkori illúzióihoz, a kommunista messianizmushoz, másrészt ki akarta taposni az egyéni és kiscsoportos érvényesülés ösvényeit, harmadrészt – a jobbik rész esetében – egy ideig (olykor élete végéig) hitt abban, hogy a magyar kisebbségi közösség sorsát, ha alkuk árán is, de jobbra fordíthatja. Az ún. vertikalizmusnak a tilalma amennyit használt az elitnek, legalább annyit ártott is. Használt, hisz nem kellett megvívnia a maga mindennapos politikai harcát: csekély mivolta következtében elégséges volt az életben maradáshoz a folyamatos igazodás a mindenkor aktuális pártvonalhoz, pártvonalakhoz - ami az összetett jugoszláviai hatalmi viszonyok között korántsem volt mindig egyszerű - ugyanakkor ártott, hiszen légüres térben tartotta az elit képviselőit: egyikük mögött sem álltak támogatók, „tömegek”, akiket politikai célokért mozgósítani lehetett volna. Bármelyikükről el lehetett volna mondani a Költő sorait:
„vegyetek békákat neki,
hogy legyen népe legalább.”
Ezen folyamatokat elemezve jut el Vékás annak kimondásáig, hogy a második Jugoszláviában a vajdasági magyar közösségnek van ugyan elitje, de voltaképpen nincs értelmisége - noha értelmiségijei természetesen vannak. Legalább is olyan értelmisége nincs, amely szerves kapcsolatot ápolna azzal a közösséggel, amelyből vétetett, eredményesen hozzájárulva annak társadalmi emancipációjához és közösséggé szervezéséhez. Ehelyett vannak egyéni teljesítmények, olykor jelentősek is -- Hercegé és Szelié például -- amelyekből erő meríthető, még ha kritikátlanul követni az ő stratégiáikat sem lehet, s nem is szabad.
