Az elmúlt napokban sokat beszéltek az ukrajnai békéről, de nem jutnak hozzá közelebb. A háború tovább tart, pedig meg sem kezdődött volna, ha a – nevezzük most így – Globális Nyugat kilépett volna saját világlátásának és intellektuális korlátainak dobozából. Erről a helyzetről ír a szerző, aki kiválóan ismeri a nyugati gondolkodásmódot és annak a korlátait. Érdemes tehát elolvasni a könyvét, amelynek a kézirata még 2022 májusában zárult le, és amely azokat a világlátásokat, feltételezéseket, ismerethiányokat írja le, amelyek a háborúhoz vezettek. Ezek ma is érvényben vannak, ezért nincs béke, és ezért aktuális ez a kiadvány is. A könyvet röviden ismertetni igen nehéz feladat, ugyanis minden fejezet magáért beszél, pontosan ír körbe jelenségeket, és a szerző nagyon odafigyelt a pontos meghatározásokra és jelenségekre, így ez az ismertető inkább csak ízelítő, és kissé önkényes ismertetője a könyvnek, amit mindenképpen érdemes elolvasnia annak, aki érdeklődik az ukrajnai háború iránt, vagy aki azon csodálkozik, hogy miért nincs még mindig béke.
A szerző és a fordító teljesítményét dicséri, hogy a könyv mindenről jól olvasható stílusban beszél. Noha ez nem is olyan egyszerű, hiszen a társadalmi háttere a háborúnak, és az attól is összetettebb nyugati, egyébként téves, világlátás megértéséhez különböző típusú ismeretek szükségesek. A téma újszerűsége, valamint a máshol még alig kifejtett érvrendszerének fontossága ellenére, szinte egy szuszra elolvasható az egész könyv. Annak ellenére van ez így, hogy a szerző minden állítását a forrás megjelölésével, ez esetben (sajnos csak) végjegyzetben közli, így aki tovább akar kutakodni, talán a nagyítóját is elő kell vennie, ugyanis a nagyjából 150 oldalnyi főszöveghez több mint 300 apróbetűsen szedett végjegyzet tartozik. A szerző bőven idéz a nyugati napi sajtóból (pl. New York Times, a The Guardian) sőt az elektronikus sajtóból (BBC), és digitális felületekről (pl. The Atlantic) is, a politikai magazinok, folyóiratok és könyvek is látókörében vannak, egyszóval egy alaposan és igényesen megírt könyvről van szó.
Frank Füredi, a Kenti Egyetem szociológia professzor emeritusa, több mint 25 könyv szerzője, műveit 16 nyelvre fordították le. Szabadkán is járt. Amellett, hogy szociológus, médiaszakértő is, mindez visszaköszön a könyvből. Számunkra (magyaroknak és mindenkinek, aki érteni akarja a konfliktust, és valós békét akar) azért is fontos a tevékenysége, mert kilát a „nyugati buborékból”, és megkérdőjelezi az EU brüsszeli technokrata világlátást. Erre a megalapozott kritikus attitűdre szükség van, ugyanis ha végiggondoljuk a könyv érvelését, akkor az „hűti a fejeket”, és alapját képezheti egy tisztázó vitának.
A szerző a történelemmel indít, és azzal, hogy szerinte még az első világháború sem fejeződött be, ugyanis hatásai jelen vannak az emberek mindennapjaiban. Magát a hatást Munkáccsal (Munkacsevo, a mai Ukrajnában) kapcsolatban mutatja be, amely annyit változott, de mégis olyan sok szállal kötődik a múlthoz. Megállapítja, hogy hány alkalommal cserélt gazdát a terület, és hogy a város 50 százalékát kitevő zsidó lakosságot elpusztították. A bevezető fejezetet azzal zárja, hogy az ukrajnai nemzet hányszor próbálta definiálni önmagát, és hogy ez milyen sikereket és sikertelenségeket hozott. Szerinte valahol itt kezdődik a helyzet megértése, amely a jelen megértéséig visz bennünket. A későbbiekben azt is kifejti, hogy a múltszemlélet különbségei a nyugati társadalmak és a kelet-európaiak között jelentősek, és hogy ez zavarja a kölcsönös megértést.
A következő fejezetekben arról ír, ahogy a nyugati politikusok nem akarják elfogadni, hogy az, ami most történik a mostban van, és a résztvevők nem azért harcolnak, mert a 19. századot hozzák vissza. A nemzetállam, pontosabban az ukrán nemzetállami törekvés és az orosz birodalmi politika folyamatosan volt és van. Ha a kérdésekre nem próbálnák ráhúzni az értelmezések kereteit, akkor lenne esélyük megérteni, hogy mi motiválja Putyin elnököt, akinek magának is megvan a saját múltértelmezése. Ő maga is írt arról, hogy az ukrán nemzet voltaképpen nem is létezik, hanem az orosz nemzet része. A helyzet ismeretéből az is következne, hogy jobban lehetne érteni, hogy mi motiválja az ukránokat. (Füredi 2022-es könyve óta ez megváltozott, hiszen azóta nagyon sok ukrán katona halt meg a fronton, így ma a lakosság egyre kevesebb lelkesedéssel védekezik).
Ezen kívül a nyugati világértelmezés nulladik pontja 1946, vagyis a második világháború vége után van. Van annak alapja, hogy ez egy kitüntetett fontosságú év legyen, de arra nincs, hogy az addig történteket történelemnek, az akkortól történteket pedig valami másnak tekintsük. 1946 propagandisztikus ereje különösen nagy, ugyanis a német teoretikusok írásai (Jürgen Habermans, Ulrich Beck és még sokan mások, ezenkívül a német politikai elit egésze) a Holocaust mindent felülíró botrányát le akarják választani a mát uraló világképtől. A szerző ennek ellentétjeként idézi az egyik legéleseszűbb jugoszláv kommunistát, Milovan Đilast, aki azt nyilatkozta, hogy a kommunizmus is csak egy átmeneti állapot volt (23. o.). Ezzel szemben a nyugati világ igyekszik elidegenedni a saját múltjától, ami az 1980-as évektől egyre általánosabb, ugyanakkor a jövőbe vetett hit sokak gondolkodásában felülírja a múltról való tájékozódását, ezenkívül a „történelem vége” és az „endizmus” ideológia is terítékre került (mindkettő egy olyan elmélet, amit a gyakorlat nem igazolt). Ezzel párhuzamosan a nemzeti identitást anakronizmusnak tekintik, ami pedig nem az. Ezért nem tudják a hidegháborút se megfelelően értelmezni, amely ugyan béke volt, de nagy ellentétek feszültek egymásnak. John J. Mearsheimer a realista nemzetközi biztonságpolitikai iskola képviselője azonban arra hívta fel a figyelmet, hogy a hideghború nem oldotta meg a feszültséget, hanem elnyomta őket, így a konfliktusok valószínűsége nőtt.
A szerző azt is kiemeli, hogy a diplomácia évszázadok alatt kifejlesztett hagyományait is félreteszik a mai kormányzatok, sőt a nyugati nagyhatalmak is, és az üzleti életből próbálnak átültetni hatékony tárgyalási módokat. Ez nyilvánvalóan nem jó praxis, hiszen a diplomácia egész nemzetek sorsát határozza meg. Érdekes és fontos az, ahogy a szerző kifejti, hogy a globalizáció, mint folyamat, mellett kinőtt egy globalizációs ideológia is, amely a nemzeti szuverenitást akarja minimalizálni, és a nemzeti törekvésekre az 1930-as évek címkéjét igyekszik ráakasztani, ami utalás Hitler hatalomra jutására. Az európai döntéshozók világlátását a „prezentizmus” is akadályozza. Ennek a lényege, hogy a döntéshozatalkor nem kell a múltra támaszkodni, így a döntéshozatal a változások menedzselésével foglalkozik, miközben azt hirdeti, hogy olyan gyorsan történik minden, hogy azt alig lehetséges levezényelni, így a történelmet és a diplomáciai hagyományokat is figyelmen kívül hagyják. Ezzel a folyamattal közösen hat a transznacionalizmus, vagyis egy olyan ideológia építése, amely felülemeledik a nemzeti kereteken, és a nemzetit valami ósdinak és nehezen védhetőnek állítja be (miközben az van, és hat).
A könyv vége megdöbbentő, ugyanis az látszik kirajzolódni, hogy a nyugati országok az ukrán háborút valamilyen „erkölcsi”, nemzetek feletti önigazolás miatt támogatják, aminek az az értelme, hogy a nyugati világ újrainduljon (great reset). Ebbe a katonák, a politikusok mellett a celebek világát is bevonják, akik „művészien” fogalmaznak meg politikai üzeneteket (pl. Bono Vox). Ezzel egy olyan képet alakítanak ki Ukrajnáról, ami nincs kapcsolatban a valós történésekkel. Viszont mindennek köze van a nyugat nárcizmusához. Ez az attitűd nagyon veszélyes, ugyanis az európai gondolkodók és politikusaik belelátják vágyaikat és illúzióikat az ukrán háborúba. Ez a téveszme a következő: az ukránok csatlakozása új irányt és erőt, meg értelmet ad az EU-nak. Ez a fajta érvelés kihasználja Ukrajna szörnyű esetét, és ebben az esetben a Nyugat erkölcstelen. A nyugat tehát önmagát szereli le erkölcsi értelemben, intellektuálisan azáltal, hogy nem ismeri a történelmet, azaz nem akarja ismerni, és amiért nem érdekli az a fajta szemléletmód sem, ami a világ más részein potens és érvényes válaszokat ad.
És végül a szerző 2022-ben korainak látta a következtetések levonását, mégis mivel azóta nem történt semmi lényeges a háború és a béke folyamatában, a 2022-es érvei továbbra is helytállóak. Egyrészt érdemes megfontolni Kissinger (151. o.) a 2022-es davosi fórumon kifejtett gondolatait. Szerinte Oroszországra megalázó vereséget mérni felettébb veszélyes dolog, mert Oroszország fontos része a globális erőegyensúlynak. A szerző ebből kiindulva teszi hozzá, hogy a nyugati világ rövidlátó stratégiát folytat. A történelem ugyanis nem szokott visszafordulni, a hidegháború nem fog újra elkezdődni. Egy multipoláris világban élünk, amiben az USA immár nem hegemón, hiszen a 2008-as pénzügyi válság, és a Covid-járvány is csökkentette az USA erejét és befolyását. Az USA külpolitikája is elvtelen, azaz nincs összhangban az, hogy a demokráciák támogatásáról beszél, és számos autarchikus államot támogat.
A szerző azzal zárja le a 2022-es kéziratát, hogy az orosz-ukrán háborúnak nem látszik a vége. Ez a megállapítás a 2025-ös évben még mindig aktuális, azért, mert az okok is aktuálisak. A háború Ukrajna számára nem az európai értékek és demokrácia megvédéséről szól, hanem a saját országuk megvédéséről, ami a szigorúan vett nyugati értelemben egy nemzeti és nacionalista cél. Ami a támogatást illeti, nem is ezt támogatják, hanem a háborút saját transznacionalista, államok felettiségét hirdető céljaik miatt pénzelik. Ami Oroszországot illeti, a háború számára is fontos, azért, hogy kifejezésre juttassa nagyhatalmiságát, és hogy a biztonságát megőrizze. Aki ismeri a történelmet, és komolyan érdeklődik az orosz gondolkodás iránt, az tudja, azaz tudhatná, hogy az oroszokkal és Putyinnal miről és hogyan érdemes tárgyalni. Már 2022-ben bizonyos volt, hogy az EU vezetői, sőt az egész nyugati világ ezt nem ismerte, sőt nem is gondolkodott a geopolitika realitásában, a demokrácia exportja, az identitás krízise. A nyugat igazából nem akarja saját katonáinak bevetését, mert a kockázat minimalizálása a cél. Egy forró konfliktusban viszont elkerülhetetlenek az áldozatok, a forró konfliktusokban így az EU nem vehet részt. Valójában az egész nyugati világban egy krízisjelenség van, ugyanis az emberek nem ragaszkodnak a közös érdekekhez, és nincs egy olyan eszme, amiért kockára tennék az életüket. A katonai potenciáljuk is leépült, így sem ideológiai, sem technikai értelemben nem készek megvédeni magukat a nyugati államok. Az egyik fő probléma, ami megmaradt, az az, hogy továbbra sem képesek történeti távlatokban gondolkodni, így nem értik sem az ukrán lélek mozgatórugóit, sem az oroszokét, ezért csinálnak folyamatosan gyermeteg hibákat.
* (Cicero: A legfőbb jóról és rosszról V. 51–53; A szónok 120)
