Utazások

A rét felett, –

céltalan utas, –

megállt a nyár…

Koncz István: Nyár

A nyárnak lassan vége, de az időjárás mintha nem akarna tudomást venni minderről. Olyan meleg van, hogy most is bátran elindulhatunk világot látni vagy nyaralni akár. Az utazásokra valaha lázasan készülődtünk. Ahogy manapság mondani szokás: a komfortzóna elhagyása már magában         izgalmakkal jár. Ezért a család minden tagja feszült egy kicsit, de a feszültség oka az utazásra való felkészülésből ered.

Mert a várt kalandozás előtt feladatok sorjáznak. Mindig határozott céllal, hogy maradjon valami a megszokott kényelemből. Hogy legyen elég holmi, sőt a váratlan helyzetekre is álljunk készen…

Aztán ott van külön feladatként az apró küldemények célba juttatása. Mert néha postásnak állok! Így többnyire határozott céllal közlekedünk, nem úgy, mint a versbéli nyár… Mi tagadás, néha jó volna csak úgy az utazás kedvéért utazgatni! Innen oda és vissza! Kötöttségek, időkorlátok nélkül.

Az utóbbi fárasztó. Nem az időtartam miatt, sokkal inkább a forgalom intenzitása az, ami próbára tesz. Emberöltőnyi utazással töltött év után, ismert útszakaszokon is van miért izgulni. Nagyjából mindig ez van, ha otthonról haza autózunk egy rekkenő nyári napon. Már indulás előtt feszült vagyok: mit felejtek Kartalon vagy hagyok Kanizsán? Kéznél van-e minden? Jut-e mindenre idő? Cédulákra firkálok hevenyészett terveket, miközben a kert fáinak árnyékában ülök és próbálom előre beosztani a majdani napokat…

Aztán bemegyek a házba és gyorsan a táskákba rakok pár holmit. Majd kipakolok, és megint vissza. Állok, gondolkodom, miközben azt hallom, hogy: – Papa, légy szíves, és ne állj a szoba közepén, így sem tudom, hol a fejem! Ráadásul még téged is kerülgetni kell!

Igen, a kis vörösnek teljesen igaza van: úgy be tudok állni, akár egy spanyol lovag, mondjuk a bús képű! Az, aki a szélmalmot méregeti, hogy megvívjon vele. Közben pedig csak arról van szó, hogy tétovaságomban már azon aggódom, mit hagyok ki a pakkból?!

A feddő-kérő szavak után elvonulok egy csendes sarokba, feleségem pedig, cikázva, mint a fecske, hordja a szükséges holmit, gondosan hajtogat ezt-azt, pakol a bőröndbe. Amint odébb áll, már csukom is be a vízhatlan, fekete, fémvázas koffert, hogy kivigyem az autóba. Ebből rendesen szóváltás kerekedik, mondván: még nincs benne minden! Még nem kértelek arra, hogy kividd!

Ez bizony igaz. Ezért taktikát váltok és megpróbálok láthatatlan lenni! Ami, valljuk be, nem megy. Mert mindegy, hova ülök vagy állok, félig takarásban, akár egy titkos ügynök, a szemem sarkából figyelem az eseményeket, ám többnyire mégis összeakad a tekintetünk és elég egy villanás, hogy megértsem: nem vagyok jó a pakolásban, meg türelmem sincs hozzá!

Rendszerint ekkor jön a mentőötlet: átvizsgálom az autót!

Kimegyek a házból, és az udvari beálló alatt, jó gazda módjára, nagy műgonddal felnyitom a motorháztetőt, megnézem a hűtőfolyadék szintjét, majd az olajpálca következik. Kihúzom, letörlöm, visszadugom. Aztán megint kihúzom és nézem, az olaj hol csillan meg? Szint alatt vagy felett.

A kerti szöszmötölés már csak ráadás, amolyan pótcselekvés, hogy múljon felettem az idő. Ami olyankor természetesen nem múlik. Körbejárom a fákat, megnézem a szőlőt. Meglocsolom a paradicsomokat… Ám a házban még mindig csend honol. Azon töprengek, hogy vajon megtelt-e már a bőrönd?

@kc = Koffer

Volt a topolyai házban egy vulkánfíber, sarkain bőr alátétre nittel rögzített vasalatú koffer. Anyám hármunk ruhaneműjét pakolta bele, ha mondjuk Újvidékre ruccantunk, hogy meglátogassuk nagybátyámékat. Még a régi vasútállomásra érkeztünk, ahonnan gyalog mentünk a Telepre. Kézen fogva, ahogy egy rendes családhoz illik. Rendszerint én voltam középen. Apám mutatóujjába kapaszkodtam, amit nagynak és vastagnak találtam. Anyám jobbára a csuklómat fogta, attól tartott, hogy elengedem a kezét és elfutok. Mert ugye, a gyerek sokszor meggondolatlan, hirtelen.

Így ballagtunk a Mornárszka utca 8-as számú ház felé. Az utcák még bazaltkővel voltak kirakva, és a keskeny árokparton akácok sorjáztak, árnyékot vetve a téglajárdára. Néha megálltunk, hogy apám fújtasson egy kicsit! Olyankor letette maga elé az egy fogantyús bőröndöt, amire soha nem ülhettem rá, nehogy a zárja elnyomorodjon.

Évek múltak, már apám sem élt, amikor a padlás sarkában ráakadtam az agyonszáradt, poros kofferre. Két fém csatján rozsdafoltok éktelenkedtek, de eltolva a rekeszek gombját, azok hangos csattanással felpattantak, és, mint aki madarat sejt, óvatosan felnyitottam a tetejét. A félhomályban nem igazán láttam, mit rejt az öreg jószág, ezért egy cserepet kissé feljebb toltam. A hirtelen jött, szikrázó nyári fényben, pillanatokig csak vakító foltok cikáztak előttem a bőrönd gyomrába vetülve. Aztán lassan kitisztult a kép: újságok, iskolai füzetek, tankönyvek, néhány favonalzó mutatta magát a tapintható csendben.

Visszacsuktam a fedelet, s az jutott eszembe, ahogyan apám a vonaton, a kupé csomagtartójára emelte a bőröndöt, majd az alatta lévő kalaptartóra tette széles karimájú, szürke fejfedőjét és leült velünk szemben. Míg én a tájat bámultam, az elmaradó sürgönykarókkal, addig ő szunyókált kicsit, ami rendszerint horkolással fejeződött be. Aminek fokozatai voltak. Apró horkantások vezették be a mind hangosabb, gurgulázó morajlást. Ha mások is voltak a fülkében, akkor anyám megsimította az arcát. – Horkoltam ugye? – nézett fel álomittas tekintettel – Hol járunk?

Nem tudom, hogy valójában várt-e választ? Az ablakra lesett, majd rendszerint azt mondta: – Ha jól látom, már elhagytuk Csengettyűst. Lassan szedelőzködhetünk.

Valóban már közel jártunk Topolyához, mert a mozdony sípolt egy hosszút és néhány perc múltán fékezni kezdett…

@kc = Koffertalanság

Anyám a háború után Újvidékre ment falujából, hogy szövőnőként pénzt keressen. Özvegyen maradt édesanyja nem vette rossz néven az igyekezetet, mert napi kenyérgonddal küszködött akkoriban a csonka család. Húga is valami hasonlóra készült, de ő Zentán kereste a boldogulás lehetőségét. Szóval, egy őszi nap délelőttjén ruhaneműjét egy vízhatlan vászonnal bélelt, szíjjal összefogott vesszőkofferbe rakta és, akár a mesében, elindult szerencsét próbálni. Igyekeznie kellett, mert késve indult, s amikor a temetőhöz ért, már hallotta messziről a szerelvény zaját.

Napi egy vonatpár járt a szárnyvonalon: délelőtt a csatorna felé, délután meg Zombor irányába közlekedve. Mivel messzire utazott, az átszállás miatt délután már nem indulhatott neki. Ezért szaporázta lépteit. Így is éppen csak jegyet váltott a morovici állomáson, és már szállt fel a harmadosztályú, rövid vagonba. Vissza sem nézett a falu felé, pedig régi élete maradt mögötte, mindörökre.

Ami attól kezdve tovább kísérte, az maga volt a bizonytalanság. Egyre azon törte a fejét, hogyan jut el a Duna-parti városba. A háború utáni években minden nehézségekbe ütközött, így az utazás is. A tájat nézte, közben arra a levélre gondolt, amiben Manci nénje megírta, hogy várják őt a Telepen a Mornárszka 8-ban…

A vicinális kerekei hangos csattogással zöttyentek át a rövid síneken, ütemesen rázva az utasokat. Verbászig tartott a kattogás, ott a fővonalon közlekedő szerelvényre kellett átszállni.

Késő délután volt. amikor a vonat begördült az állomásra, ahol az újvidéki „gyors” már bent állt. A kalauzok hangosak kiáltoztak: Za Novi Sad! Za Novi Sad! Hirtelen egy megbolydult méhkashoz lett hasonlatos az állomás peronja. Az emberek, köztük anyám, futva igyekeztek elérni az olajzöld vagonokat.

– Adja a csomagját! Jöjjön! – kiáltott feléje egy kalapos fiatal férfi a vagonajtóból. Csomag helyett inkább a kezét nyújtotta a vidéki lány, amit a kalapos megfogott, s azzal maga felé rántotta, fel a magas lépcsőn. A lendülettől majdnem elestek. Az ajtóból csak nehezen jutottak beljebb. A kalapos tovább furakodott a tömegben. Mivel a kocsi tele volt, anyámnak állnia kellett a fapadok közötti szűk közlekedőfolyosón. Kofferét kezében tartotta, ezért aztán gyakran lökték meg a helykeresők, akik oda-vissza jártak, vagonról vagonra.

Lesötétedett. Két apró lámpa pislákolt az egész vagonban. Zmájevó után végre leülhetett az egyik fapad sarkára. Csomagját az ülés alá tolta és csakhamar elbóbiskolt. Kiszácson ébredt, rögtön a csomagért nyúlt, ami már nem volt sehol. Forgolódott, a pad alá nézett, semmi. A vesszőkoffer eltűnt. Eleredtek a könnyei, majd hangosan sírni kezdett.

– Mi a baj? – kérdezte tőle valaki.

– A csomagom, nincs meg! – állt fel a padról. – Üljön vissza, szétnézek... – mondta a kérdező, s azzal eltűnt az utasok között.

A vidéki lány reményvesztetten ült a helyén. Várakozott, miközben általános mozgolódás támadt a vagonban. A mozdony hosszasan fütyült, a szerelvény folyamatosan lassulni kezdett. A kalauz végig préselte magát az utasok között és közben az kiabálta, hogy: Novi Sad! Novi Sad! Hidak híján, akkor végállomás volt a város pályaudvara. Így amikor megállt a vonat, az emberek egymást lökdösve tódultak ki a vagonokból. Csak anyám ült a helyén, akár egy ázott veréb.

– Nem kellene leszállni? – kérdezte tőle egy ismerős hang. A kalapos volt, aki a nap folyamán segítette már az utazásban. Mosolyogva nyújtotta feléje a vesszőkoffert.