Verseket olvasok. Őszi verseket. Miért is ne tenném, amikor jól belefér az estékbe. Meg ha annyi írót megihletett az ősz, még csak kíváncsi se legyek a gondolataikra? Hogy éreztek, mit láttak meg ebben a rőt évszakban, a bágyadt napsütésben, a folyóról visszaverődő lemenő nap vöröses fényében?
Talán az általuk tapasztalt létből átjön valami, amit eddig észre sem vettem. Vagy egyszerűen csak jobb lesz az álmom.
Pilinszky egy hosszú ének befejező sorához hasonlítja az őszt. A dallam elakad, de még nincs vége teljesen, átcsúszik az utolsó ponton, kitárt szárnyakkal tovább lebeg az emlékezetünkben – írja. Az ember csak áll és nézi a világot a költő szemével: a táj kifosztva, a rózsa hátraveti fejét, rázza a sírás.
A szürke szerzetescsuhás / krumpli bebújt a földbe... Esik – ezer Szent György hajít /
dárdát a sárkány-diófára. Baka István látta így októbert. Megmentette nekem ezt a képet.
Csönd, kopog a dió, susognak a fák. Óvatosan megérint egy lehulló levél. Így, lassan, estéről estére eljutok Arany János Őszikéihez.
Hisz szép ez az élet / Fogytig, ha kíméled / Azt ami maradt; / Csak az ősz fordultán, / Leveleid hulltán / Ne kivánj nyarat.
És ezek a képek eszembe juttatják Cs. Simon István bánáti elégikus verseit.
A magyar vagy sziki sóvirág egy bennszülött alfajt képvisel a bánáti szikes pusztákon. A fél méter magasra növő, élénk lila színű virágzata már messziről feltűnő növénye a kiszáradt pusztának. Júliustól az ősz derekáig virágzik.
Leemelem a polcról a könyvet.
Nem a színéért, a szívósságáért szeretem – olvasom a csókai költő vallomását. Átengedem neked / a szülőtájat / pelyhedző porával / forróságával /érdességével / sóvirágával / és szakadásig feszülő / gyökereivel / gyere – így hívogat bennünket versben, hogy ne veszítsük el az emléket és hitünket.
Verseket olvasok tehát, hogy emlékeztessen, és érzem, nem maradtunk egyedül.
Nyitókép: Gergely József felvétele
